„Boulderiként [coloradói város] nyilván nem én vagyok az egyetlen anya, aki szokott szívni. Sőt, azt gondolom, valójában sokan vagyunk. Néha egymásra ismerünk, és ilyenkor suttogások és kacsintások testvérisége szövődik közöttünk, amit összefog az egyetértés és a társadalmi szégyen.”
Különös módon Kiri Westby abban a Coloradóban vetette papírra a fenti sorokat, ahol január óta engedélyezték a kannabisz árusítását és rekreációs célú fogyasztását. Azt gondolhatnánk, hogy abban az országban, ahol a legfrissebb felmérések szerint már a lakosság háromnegyede engedélyezné a marihuána szabályozott piacát, ott legalább az elsőként legalizáló Coloradóban nem kell egy felnőttnek titkolnia immár legális kedvtelését. Az aggodalmakkal teli vallomás azonban azt bizonyítja, hogy egy füvező anyuka még Coloradóban sem kerülheti el a társadalom megbélyegzését, függetlenül attól, hogy megfelelően látja-e el anyai szerepét vagy sem.
A szerző számos stigmatizációra rávilágít, ami a füvező anyukákra irányul, még Coloradóban is. Míg azt könnyen elfogadják, ha egy anya szülői kötelezettségeit letudva egy-két pohár borral kapcsolódik ki – erre még a neveléssel foglalkozó tévéműsorokban is gyakran akad példa – addig az esti lazításként egy spanglira gyújtó anyuka képe még mindig megrökönyödést vált ki. Egy ilyen jelenet egy nevelésről szóló műsorban pedig végképp elképzelhetetlen lenne, hiába mondta ki már Obama elnök is a kutatásokkal összhangban, hogy a kannabisz nem veszélyesebb, mint az alkohol. Westby felhívja a figyelmet arra is, hogy coming outja hatására várhatóan sokan fejében esni fog az IQ-ja néhány pontot és attól is tart, hogy mindig azt fogják figyelni, be van-e éppen szívva. Azzal meg már nem is próbálkozna, hogy egy pohár ital helyett valakit egy frissen, legálisan vásárolt gandzsa megkóstolására invitáljon meg. A füvező anyuka azért tárta fel mindezt, mert úgy gondolja, hogy honfitársai jobban tennék, ha képmutatás helyett az őszinteség és a mértéktartó viszonyulás hangsúlyozása mellett állnának ki.
„Kell lennie egy egészséges középútnak. Ahogy nem ellenezzük a konyhakések létezését, csak azért, mert le lehet vágni velük valaki ujját, nem állíthatjuk meg a folyamatot, ahogy a fű visszatér a hétköznapokba. El kell fogadnunk, hogy a marihuána visszatér a sötét sikátorokból az otthonainkba, közvetlenül a viszkisüveg és a fájdalomcsillapító mellé, és ennek megfelelően kell felkészítenünk a gyerekeinket is.”
És végül egyetérthetünk a cikket magyarra fordító Dívány.hu megjegyzésével is, miszerint bár itthon még egy jó darabig nem fogunk találkozni hasonló önvallomásokkal, a jelenség nálunk sem példa nélküli, ezért nagyon is indokolt beszélni a témáról.
Kardos Tamás
Drogriporter
2014.04.08.
