Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A Drogriporter 10 részes filmsorozatában körbeutazzuk a földet és megmutatjuk, hogyan küzdenek világszerte az illegális drogok használói az egészségük és emberi jogaik védelméért.
A film automatikusan magyar felirattal indul el, ha mégsem, akkor kattints a CC gombra.
A kábítószerek, vagyis az ENSZ egyezményekben tiltott drogok (pl. heroin, kokain, kannabisz, amfetamin, LSD, etc.) használói számos országban hoztak létre szervezeteket, tulajdonképpen “drogos szakszervezeteket,” amikbe tömörülve együtt próbálnak tenni közösségükért:
az emberi jogaik és egészségük védelmében és a saját testük feletti önrendelkezés jogának visszaszerzéséért,
vagyis azért, hogy ne börtönözzék be, kínozzák meg vagy öljék meg őket azért, mert egy olyan szert fogyasztanak, ami politikai (és nem tudományos) okokból rákerült az ENSZ tiltólistájára.
Meg persze azért is, hogy hozzájussanak életmentő egészségügyi ellátáshoz ahelyett, hogy büntetnék és kirekesztenék őket, és hogy vegyék őket emberszámba, amikor segítségért fordulnak.
A droghasználó aktivizmus először a hetvenes években öltött szervezeti formát Hollandiában. A droghasználók emberi jogi mozgalma 2006-ban vált nemzetközivé, amikor egy nemzetközi ártalomcsökkentéssel foglalkozó konferencián droghasználó aktivisták megfogalmazták a Vancouveri deklarációt és megalakult az INPUD (International Network of People who Use Drugs), a Droghasználó Emberek Nemzetközi Hálózata.
Sárosi Péter kollégámmal 2008 óta videózzuk az ártalomcsökkentő és a drogpolitikai reform mozgalom nemzetközi krónikáját, így mi voltunk azok akiket az INPUD felkért, hogy a droghasználók emberi jogi mozgalmának történetét megfilmesítsük. Hogy bemutassuk, miért és hogyan tudtak létrejönni és fennmaradni, és mit értek el ezek a csoportok, melyeknek sokszor extrémen kirekesztő és és ellenséges közegben kellett, és kell a mai napig is működniük.
Aki végignézi ezt a tíz részt azt gondolom elég jó képet fog kapni arról, hogy mi a baj a világunk drogpolitikájával. Hogy mi a probléma azzal, hogy ha valamilyen szert veszélyesnek gondolunk, akkor a zsigeri reakciónk az, hogy tiltsuk be és büntessük meg a használóit. Hogy miként vezet ez a rendszer oda, hogy a drogok ártalmainál sokkal szörnyűbb károkat okozunk embertársainknak a büntetéssel, kirekesztéssel és stigmatizációval. Aki megnézi a sorozatot azt is meg fogja érteni, hogy nem csak fontos, hanem elengedhetetlen a droghasználók bevonása az életüket érintő politikák alakításába és a nekik szánt szolgáltatások nyújtásába. Végső soron az INPUD alapelve is az, hogy
egy elnyomott csoportot csak a csoport részvételével lehet felszabadítani.
Az első epizódról röviden:
Az első holland droghasználó érdekképviseleti szervezetet Nico Adriaans heroin-használó aktivista alapította “Rotterdamse Junkiebond” vagyis “Rotterdami Drogos Szakszervezet” néven 1977-ben. Ugyanebben az évben megalakult az MDHG (Medisch-sociale Dienst Heroïne Gebruikers) “Egészségügyi Szociális Segítség Heroinhasználóknak” néven. Céljuk az volt, hogy a kábítószer-jelenségre adott holland válasz a kényszergyógykezelésről és büntetésről az elfogadás, dekriminalizáció, de-medikalizáció és tolerancia irányába mozduljon el.
A nyolcvanas évek elején tízezer heroin-használó élt csak Amszterdamban és 30 ezer egész Hollandiában. Az emberek nyílt színen injektáltak, a rendőrség üldözte őket, sok volt a túladagolás és megjelentek a vérrel terjedő betegségek is körükben.
Sorozatunk első epizódjának szereplője Theo van Dam, a holland droghasználó mozgalom “keresztapja” a Holland Egészségügyi Minisztérium támogatásával 1992-ben alapította meg az LSD-t (Landelijk Steunpunt Druggebruikers) a “Droghasználók Nemzeti Érdekképviseleti Szervezetét” annak érdekében, hogy HIV megelőző munkát végezzenek az aktív használók tapasztalatainak és munkaerejüknek a bevonásával.
Hamar rájöttek hogy az ártalomcsökkentésen, a steril tűk cseréjén és a biztonságosabb használat oktatásán túl, nagy szükség van az érdekképviseletre is. Felléptek a rendőri erőszak és visszaélések ellen, egyeztettek a metadon klinikákkal a megfelelő ellátásról, és Theo van Dam az elsők között volt aki illegális belövőszobát nyitott Hollandiában, hogy az intravénás heroin- és kokain-használók steril és biztonságosabb körülmények között tudjanak használni. A rendőrség tudott a szobákról és tolerálta azokat, hiszen a szobák segítségével eltűntek az injektálók a közterekről és segíteni is sokkal többet lehetett nekik így. A belövőszobák és az orvosi heroin-programok – vagyis az, hogy a heroin-függőknek az állam biztosít heroint – azóta a holland hivatalos drogpolitika részét képezik és nagyon sikeresnek számítanak. A HIV fertőzés szinte eltűnt a holland droghasználók körében, az illegális szerek használata az Európai átlag közelében van, a heroin-használat folyamatosan csökken, a használók öregszenek és többnyire nem injekciósan, hanem fóliázva használnak.
Theo van Dam az LSD vezetőjeként más országokban is segített droghasználó szervezeteket létrehozni. Ő inspirálta Tonny van Montfortot is, epizódunk másik főszereplőjét, belga droghasználó aktivistát. Tonny és munkatársai a Free Clinic szervezetnél is dolgoznak mint sorstárs segítők. “C Buddy”-ként, “C-haverként” azokat támogatják, akik hepatitis C kezelésen vesznek részt (Erről tavaly külön filmet is készítettünk). Szintén Theo van Dam volt az egyik fő inspirálója a francia droghasználó mozgalom megalakulásának is. A filmben Miguel Velazquez Gorsse röviden elmeséli, hogy miket ért el Franciaroszágban az ASUD (Autosupport des usagers de drogues), a Droghasználók önsegítő szervezete.
Jövő héten, a következő epizóddal Kanadába látogatunk majd el.
Ezt a cikket ingyen olvashatod, de a megírásuk és a filmjeink elkészítése nincsen ingyen. A Drogriporter egy non-profit szervezet, amelynek szüksége van a támogatásodra!
A filmkészítés módszeréről
Módszerünk az elbeszélt történet, “oral history” volt, vagyis a mozgalom aktivistáinak visszaemlékezéseiből szerettünk volna egy történeti képet alkotni.
34 aktivistát választottunk ki az INPUD-dal közösen 20 országban,
akikkel videóinterjúkat készítettünk. 8 interjút én vettem fel (más filmes munka ügyében vagy privát úton jártam valahol Európában és útba ejtettem az interjúalanyokat), a többire pedig forgatócsoportokat szerveztem, akik elkészítették az interjúkat és elküldték nekünk az Interneten keresztül. (Egyre többet dolgozunk ezzel a módszerrel egyébként, hogy külföldi videósok – aktivista tanítványaink vagy szabadúszók – kérésünkre forgatnak és mi vágjuk össze a filmeket. Ez sokkal olcsóbb és hatékonyabb, mintha mi mennénk el forgatni valahova.) A forgatócsoportok ebben az esetben is vagy korábbi videós tanítványaink és aktivistatársaink voltak, vagy pedig az Interneten találtam meg őket.
Eredetileg a célunk az volt, hogy egyetlen másfél órás filmet készítsünk, de mire összegyűltek az interjúk, amelyek egyenként egy-másfél órásak voltak (tehát összesen kb 34 óra nyersanyagunk volt), láttam, hogy ez lehetetlen lesz. Nézhetetlenül sűrű lesz, ha 34 embert zsúfolok be másfél órába, pedig annyira érdekes mindenkinek a története. Így hát jobbnak láttam 10, egyenként 35 perces regionális epizódot készíteni. Így nézhető és befogadható, és kellőképpen részletes lehet az egyes országok bemutatása.
A filmsorozat első epizódját 2020 Július 6-án publikáltuk az online megtartott nemzetközi HIV 2020 konferencián. Érdekessége a konferenciának, hogy ez egy civil szervezetek által megtartott alternatív konferencia volt, amit a hivatalos nagy 2020-as AIDS konferenciának az Egyesült Államokban történő megrendezése elleni tiltakozásul terveztek Mexikóban megtartani. A tiltakozás oka az Egyesült Államok muszlim, afrikai, latin-amerikai országok lakóival, droghasználókkal, szexmunkásokkal és transznemű emberekkel szembeni diszkriminatív beutazási politikája volt. Ezt az alternatív konferenciát végül a Covid-19 járvány miatt online tartották meg. Július 6-tól kezdve minden héten publikáltunk egy epizódot 10 héten keresztül, amivel őrült feszes tempót diktáltam magamnak, de végül sikerült minden epizóddal időben elkészülni.
Ennek az első résznek mindhárom interjúját én készítettem. A Jogriporter Alapítvány /Drogriporter videót készített egy Európai Uniós projektről, a Peer2Peer-ről, ami a droghasználó sorstárs segítést népszerűsíti. Ez a kisfilm (amely nemsokára magyar felirattal is látható lesz) a projekt résztvevőinek tanulmányútját mutatja be holland és belga modellértékű intézményekbe. Mivel egyébként is ott forgattunk, ezért kaptunk az alkalmon és egy nap alatt felvettem egy portrét Tonny-val, és a találkozó egyik szünetében a hotelszobában Miguellel. A találkozó Amszterdamban folytatódott, ahol ott maradtam még egy napra és elvonatoztam Theo van Dam házához egy kisvárosba, ahol egy kellemes délután során rögzítettük vele az interjút.
A filmsorozat elkészítésekor nagy hasznát vettem a Drogriporter 13 éves videóarchívumának. Soha nem töröltem le semmit amit felvettünk, van vagy 35 merevlemezünk tele drogpolitikai anyagainkkal. Nem mindenről beszéltek az alanyok amiről tudtam hogy fontos, ezért nagyon jó volt hogy vissza tudtam nyúlni akár tíz évvel ezelőtti felvételeinkhez is.
A fekete fehér kezdő jelenetet is én vettem fel, még 2009-ben, amikor az INPUD összejövetelére hívtak minket filmezni. Eredetileg azért mentünk, hogy videó üzeneteket vegyünk fel a droghasználó aktivistákkal az ENSZ-nek. Mivel ott voltunk, rögzítettem pár megbeszélést is, és szerencsémre pont el tudtam kapni ezt a pillanatot amikor a függőséggel kapcsolatos kérdésekről vitatkoztak. Ezek a jelenetek először láthatóak most.
Szöveg és videó: Takács István Gábor
A felirat magyar fordítását Büki Barbara és Büki Péter készítették.
