Flyerek? Rendőr az osztályteremben? Elrettentő reklámok? Szigorúbb büntetések? Ideje átgondolnunk, hogy mit is értünk prevenció alatt, és mi az, ami működik!
A prevenció a drogpolitika szent tehene. Olyan, mint a foci: mindenki érteni vél hozzá. A család és a megelőzés fontosságának hangsúlyozása olyan mantra, amiket minden hallgatóság előtt ki lehet játszani. Egy hozzá nem értő politikus számára mindig jolly joker elsütni a prevenciós mantrát, abból ugyanis baj nem lehet. De vajon mi az, ami működik ezen a területen? Brüsszelben a Drogügyi Civil Társadalmi Fórum hetedik ülésén volt alkalmam meghallgatni erről egy kiváló szakember, Gregor Burkhart előadását, aki az Európai Kábítószer- és Kábítószerfüggőség Megfigyelő Központja (EMCDDA) munkatársa. Ő is megerősített abban a véleményemben, hogy amit a politikusok és a közvélemény gondolnak a prevencióról, annak vajmi kevés köze van a tudományos ismereteinkhez.
A következőkben 6 pontban foglalom össze Burkhart előadásának számomra fontos tanulságait.
1. A tájékoztatás még nem megelőzés!
Flyerek osztogatása, elrettentő poszterek és tévéreklámok, szeminárium a szülőknek, frontális előadást tartó rendőr az iskolában? Felejtsd el! Évtizedes kutatások alapján biztonsággal kijelenthető, hogy a puszta információközlésen, tájékoztatáson, elrettentésen alapuló prevenciós beavatkozások nem hatékonyak. Miért? Mert a tinédzserek kockázatvállalásra hajlamos viselkedésének semmi köze a butasághoz vagy a tájékozatlansághoz. Egy serdülő hajlamos olyan döntéseket hozni, amit egy jóval kevesebb információ birtokában lévő 9 éves is őrültségnek tartana! Ez következik az agyuk neurobiológiai fejlődéséből és a szocializáció sajátosságaiból, ez a fejlődés csak a húszas évek közepén zárul le. Magyarul: a serdülőkori kockázatvállalás tök normális. Ezért hiába fogod elmondani egy tinédzsernek, hogy a drog veszélyes, hiába mutatsz neki képeket halott drogfogyasztókról, hiába figyelmezteted a következményekre – ez nem jár elrettentő hatással. Sokkal inkább az alapján hoznak döntéseket, hogy mi a kortárs közösség elvárása és reakciója. A rábeszélő technikák helyett sokkal többet használ, ha a közösségi normákra fókuszálunk.
2. A kulcs nem a rábeszélés, hanem a környezet megváltoztatása!
A viselkedés megváltoztatásának kulcsát a viselkedés kontextusának megváltoztatása jelenti, avagy azoknak a kortárs elvárásoknak és normáknak a megváltoztatása, amelyek a serdülőkori viselkedést meghatározzák. A környezetre irányuló megelőzés három szinten nyilvánulhat meg: makroszinten (piaci környezet szabályozása), középszinten (éjszakai élet, szórakozóhelyek, iskolák) és mikroszinten (család). Míg a legtöbb prevenciós program az iskolákat és a családokat célozza, a legtöbb országban vajmi kevés figyelmet kapnak a biztonságosabb éjszakai életet szolgáló komplex beavatkozások (középszint), holott a kutatások szerint ezek nagyon hatékonyak tudnak lenni. Az Egyesült Királyság az egyik kivétel, ahol a biztonságos szórakozóhelyekről szóló irányelveket fogadtak el, ezek kiterjednek a szórakozóhelyeket üzemeltetőkre vonatkozó előírásokra (higiénia, a személyzet kiképzése, az alkoholpromóciós marketing tilalma, hideg víz a WC-ben stb.). Az is szinte közhelynek számít már a drogprevenciós szakemberek körében, hogy az igazi iskolai drogprevenció nem a drogokról szól – sokkal inkább arról, hogy olyan iskolai klímát teremtsenek, ami egészséges döntésekre sarkallja a diákokat. Ezt a lehetőséget nem a tekintélyelvű környezet vagy a diákokat körmösöző pedellus teremti meg, sőt (figyelem belügyérek és erkölcscsőszök!): a diákok részvételének fokozása a döntésekben, a pozitív iskola-etosz kialakítása. Egyértemű összefüggést mutatott ki a kutatás a diákok középiskolai elidegenedés-érzete, a fair bánásmód hiánya és a későbbi problémás szerhasználat kialakulása között. Azok a programok, amik sikert értek el, mindig egy jól működő közösség kialakítására irányultak, csökkentették az erőszakos konfliktusmegoldás lehetőségét és növelték a közösséghez tartozás érzését a tanulókban. Sokakban talán csalódást kelt, de a “ping-pong dokihoz” hasonló, akár késő éjjelig is alternatív szórakozást nyújtó programok eddig mérhető sikerrel nem jártak – Burkhart szerint azért nem, mert magát az éjszakai szórakozást mint kontextust nem változtatták meg.
3. Prevencióban nincs legális és illegális!
Azt gondolom, ezen bukik jelenleg a magyarországi drogprevenciós erőfeszítések nagy része: az illegális drogok terén megnyilvánuló zéró-tolerancia mellett a legális drogokkal kapcsolatos elnéző állásponton. És itt most nem csak a képmutató hazug megközelítésről van szó. Az EMCDDA vizsgálatai egyértelműen kimutatták, hogy a legális és illegális drogfogyasztási trendek kéz a kézben haladnak. Így például a gyakori alkoholfogyasztók körében jóval magasabb a gyakori Ecstasy és kokainfogyasztók aránya, a rendszeres dohányosok körében pedig magasabb a kannabisz-fogyasztóké! Az európai kannabisz-fogyasztásban bekövetkező csökkenő trendeknek sokkal több köze van a dohányzás csökkenéséhez, mint bármilyen illegális drogokkal kapcsolatos beavatkozáshoz! Ez nem jelenti a kapudrog-elmélet felmelegítését, miszerint egyes drogok fogyasztása ok-okozati viszonyban állna más drogok fogyasztásával – csupán azt jelzi, hogy a drogfogyasztói viselkedés nem különbözik a legális és az illegális drogok között és ugyanazokat a funkciókat szolgálja. Aki szórakozás, élményszerzés vagy szocializáció céljából gyakran issza részegre magát, az nagy valószínűséggel használja ugyanilyen célból az illeáglis partidrogokat is. A szórakozóhelyekre irányuló prevenciónak itt is kulcsszerepe kellene, hogy legyen – sajnos Magyarországon a kormány szinte nulla figyelmet szentel neki. Pedig azok a nyugat-európai és észak-amerikai programok, amelyek a biztonságosabb partizás környezetének, kultúrájának kialakítását szolgálják, egyértelműen sikeresen csökkentették a fiatalkori legális és illegális drogfogyasztás trendjeit, illetve a drogok hozzáférhetőségét a fiatalkorúak számára. Ehhez olyan jogi szabályozásra van szükség, ami kötelezi a szórakoztatóipart a szakmai szervezetekkel, civil társadalommal való együttműködésre és felügyeli az irányelvek betartását.
4. A szigorítás nem csökkenti a drogfogyasztást!
Helyes üzenetet küldeni a fiataloknak a büntető törvényeken keresztül? Szigorítással csökkenteni a drogok kipróbálását? Felejtsd el! Burkhart úr nem győzte hangsúlyozni, hogy a szociális norma nem ugyanaz, mint a büntetőjogi norma – különösen a kockázatvállaló tinédzserek körében nem az. A büntetőjogi szabályozás szigorítása mögött az a koncepció áll, hogy ezzel szigorú és következetes normákat állítunk fel a társadalomban, az ezek megszegésétől való félelem pedig nagyobb súllyal esik majd latba, mint az élménykeresés. Valójában az EMCDDA éves jelentéseiben közölt drogprevalencia-vizsgálatok alapján ma már nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a büntetőjogi normák átalakulása és a drogfogyasztással kapcsolatos szociális normák alakulása között zéró kapcsolat van.
5. A dohányzás korlátozása nem nácizmus!
Burkhart azért a másik oldalnak is odacsapott: sokan nácizmust meg fasizmust emlegetnek a dohányzás forgalmazását és fogyasztását korlátozó szabályok kapcsán. “A végén még betiltják itt a dohányzást!” Ez ostobaság. A dohányzást a zárt köztereken tiltó szabályozás valójában éppen azt mutatja, hogy milyen nagy lehetőség van a legális szabályozás eszközeiben! Az adók emelése, a forgalmazási és fogyasztási helyek korlátozása, életkorhatár, a reklámozás tilalma – mindezek olyan eszközök, amelyek a makro-szintű környezeti prevenció fontos elemei lehetnek. Céljuk az, hogy ésszerű és igazságos keretek közé szorítsák az adott legális drog fogyasztását, és teszik ezt meglepő hatékonysággal. Burkhart szkeptikus azokkal a kezdeményezésekkel szemben, amelyek a piaci szereplőket csupán rábeszélni kívánják arra, hogy igyanak vagy dohányozzanak mértékletesebben, ahelyett, hogy bizonyos világos és következetes normák közé szorítaná a drogipart vagy a szórakoztatóipart: a kényszernek igenis kell, hogy legyen szerepe, amikor szükséges és arányos. Nem minden tilalom prohibíció!
6. A szociális egyenlőtlenség határt szab az univerzális prevenciónak!
A problémás szerhasználat kizárólag a megrendült értékrendre és a meggyengült családokra vezethető vissza? Ostobaság! Vegyük figyelembe a szociális egyenlőtlenségeket is, ne csak a felső- és középosztálybeli fiatalokkal foglalkozzunk! Burkhart is elismerte, hogy a környezeti prevenció, amely a fiatalok viselkedését a közösségi normák átalakításával kívánja átalakítani, alapvetően impotens az olyan társadalmi csoportokkal szemben, amelyek halmozottan hátrányos helyzetűek. Márpedig ezen csoportok körében a legmagasabb a problémás drogfogyasztás előfordulása. Magyarországon, ahol a szociális egyenlőtlenségeknek még nagyobb szerepe van, mint Nyugat-Európában, jobban oda kellene figyelni az ún. szelektív (egy bizonyos hátrányos helyzetű csoportot célzó) és indikált (a nagyobb kockázatnak kitett egyéneket célzó) prevencióra.
Sárosi Péter
