Miközben az állam évente százmilliárdokat szed be a függőséget okozó iparágakból, az addiktológiai ellátás és a prevenció súlyos forráshiánnyal küzd — ezen változtathatna egy Nemzeti Addikciós Alap létrehozása.

A függőségek nem csupán egyéni problémák, hanem súlyos terheket jelentenek a gazdaságra és a társadalomra. A különböző függőségek – különösen a dohány-, alkohol-, szerencsejáték-függőségek – által okozott társadalmi károk a nemzetközi tapasztalatok alapján jóval meghaladják az állam által a szenvedélykeltő termékekből beszedett adóbevételeket. 

A társadalmi költségek nem csupán az egészségügyi ellátás kiadásait jelentik: ide tartozik a korai halálozás, a kieső munkateljesítmény, a táppénz, a rokkantság, a családokra nehezedő terhek, a balesetek, a mentális egészség romlása, valamint a rendészeti és igazságügyi költségek is.

Ha ezeket a károkat számszerűsíteni akarjuk, akkor azok akár a GDP 1-3%-át is elérhetik. Ez bizony több százmilliárd, akár ezermilliárd forint nagyságrendű társadalmi veszteséget jelent. 

Mindeközben a függőségek megelőzését és kezelését, illetve az ártalmak csökkentését célzó programok finanszírozása leépült. A pályázati rendszer romokban, és még a helyzet megismerését szolgáló alapvető kutatások is hiányoznak. Szakadék tátong a kezelési igény és a szolgáltatások elérése között: a függőséggel küzdők csupán töredéke fér hozzá korszerű ellátáshoz.

Vajon hogyan lehet ezt a szakadékot áthidalni? Különösen egy olyan időszakban, amikor az államháztartás egyensúlya ingatag, és a stabil, fenntartható támogatás biztosítása egyre nagyobb kihívás. 

Erre megoldásként egyre több országban jelenik meg az elv, miszerint a függőséget okozó iparágakból származó állami bevételek egy részét kötelezően vissza kell forgatni megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre. 

Ismert példa a thaiföldi modell: itt a ThaiHealth nevű egészségfejlesztési alap automatikusan megkapja a dohány- és alkoholadó egy meghatározott részét. Az alapból országos prevenciós kampányokat, mentálhigiénés programokat, addiktológiai szolgáltatásokat és közösségi egészségfejlesztési projekteket finanszíroznak.

De a nemzetközi jó gyakorlatok közé tartozik Új-Zéland is, ahol a szerencsejáték-szolgáltatók kötelező hozzájárulásából a szerencsejáték-függőség kutatását, kezelését és a veszélyeztetett csoportokat célzó megelőző programokat finanszíroznak.

Az illegális szerek esetében természetesen nincs legális adóbevétel, amiből vissza lehetne forgatni pénzt. Azonban itt is vannak megoldások. Például Skóciában a „CashBack for Communities” nevű program keretében a szervezett bűnözéstől – köztük drogkereskedelemből – lefoglalt vagyon egy részét kötelezően közösségi programokra fordítják. 

Ezek a kezdeményezések nyilván nem helyettesíthetik teljesen a kiszámítható állami támogatást, de fontos kiegészítésként szolgálhatnak ahhoz. Stabil, dedikált forrásokat biztosíthatnak annak az emberi szenvedésnek a csökkentésére, amik a függőséggel járnak. Egyben az ezért viselt társadalmi felelősséget kiterjesztik azokra, akik a függőségekből profitálnak. 

Bár a cikk szerzője nem közgazdász, ezért pontos adatokkal nem tud szolgálni arról, hogy vajon Magyarországon mekkora bevételi forrást is jelenthetne egy ilyen rendszer. A médiában is közölt becslések alapján a dohánytermékekből évente mintegy 500 milliárd forint, az alkoholiparból mintegy évi 100 milliárd, a szerencsejátékból pedig 78 milliárd forint adóbevétel származik. 

Ha csupán ennek a kb. 678 milliárd forint adóbevételnek az 1%-át fordítanánk az addiktológiai ellátórendszerre, már az is évi 6,78 milliárd forint forrást jelentene. 

Ehhez valószínűleg még több százmillió forinttal hozzájárulhatna a kábítószer-kereskedőktől lefoglalt vagyon. Pontos számokat itt is nehéz megadni. Horváth László drogbiztos szerint 2025. június 15. és december 31. között 1,5 milliárd forint értékű vagyont foglaltak le drogkereskedőktől.   

Az így befolyt forrásokat egy újonnan létrehozott Nemzeti Addikciós Alap (NADA) kezelhetné. Az Alap működésének egyik kulcskérdése a függetlenség és az átláthatóság lenne. A nemzetközi tapasztalatok alapján fontos, hogy az alap ne kizárólag minisztériumi kontroll alatt álljon, hanem több szereplő bevonásával működjön: civil szervezetek, addiktológiai szakemberek, érintett közösségek is ellenőrzési lehetőséget kapjanak.  

A NADA egyrészt stabil, normatív támogatásokat nyújtana addiktológiai ellátóhelyek, programok számára. Másrészt pályázati formában lehetővé tehetné a kutatást, a megelőzést, a szakemberek képzését, a szakmai együttműködést, a közösségi érdekérvényesítést és a társadalmi edukációt célzó programok támogatását.

Sárosi Péter