Amikor azt mondjuk, boldogság – a legtöbb ember egy tulajdonságra gondol. Egy érzésre. Képességre. Valamire, amit birtokolhat.

De lehet, hogy mindvégig tévedtünk, embertársaim.

A boldogság nem olyasvalami, amit birtokolhatunk. Éppen ellenkezőleg: az birtokol minket. Mi leszünk az övé.

Az emberi boldogság: részévé válni valaminek. Valami nálunk nagyobbnak. Valami jelentéssel teljesnek.

De nem feloldódni, mint ahogy a csepp oldódik fel a vízben. Hanem részévé válni: megőrizve a különbözőséget, az egyediséget. Részévé válni valaminek, amiben otthon érezzük magunkat – és ami elfogad minket. Olyannak, amilyenek vagyunk.

Boldogság faként az erdő része lenni.

Az erdő nem kérdi, hogy az egyik fa egyenes szárú, a másik göcsörtös, a harmadik ikerfát sarjaszt.

Boldogság madárként feloldódni az ég kékjében.

Az ég nem firtatja, hogy az egyik madárnak nagy a szárnya, a másiknak kicsi, az egyik vándormadár, a másik áttelel.

Boldogság emberként egy értő, érző közösség része lenni.

Ahol nem akarnak egyformává alakítani. Nem akarják egyenesre kalapálni a lelkünk kis girbe-gurbaságait. Ahol nem kell másnak látszanunk, mint akik vagyunk.

Ahol akkor is találnak bennünk szépet és szeretni valót, amikor mi éppen nem találunk magunkban semmit.

(note to myself)