Az elmúlt napokban nagy visszhangot váltott ki, hogy több nő is arról számolt be: a Sziget Fesztiválon néhány korty ital után hirtelen rosszul lettek, és azt gyanítják, hogy valaki kábítószert tett az italukba. A rendőrség nyomozást indított, az Országos Mentőszolgálat és a fesztivál szervezői vizsgálatot ígértek.

Ez a cikk nem a Szigeten történtek megítéléséről szól – arról majd a nyomozásnak kell választ adnia. Inkább azt vizsgálja meg, mit mond a nemzetközi szakirodalom az úgynevezett pszichoaktív szerrel elősegített szexuális támadás (DFSA) jelenségéről. Mit mutatnak a toxikológiai vizsgálatok? Milyen gyakran igazolódik, hogy valakit valóban titokban bedrogoztak? És mennyiben támasztják alá a rendelkezésre álló empirikus bizonyítékok azt a képet, amely a médiában és a közvéleményben él?

Az empátia fontos, de ≠ bizonyíték

A közösségi médiában ezekben az ügyekben gyakran összemosódik két teljesen különböző kérdés.

Az első az, hogyan bánunk valakivel, aki azt állítja, hogy bűncselekmény áldozata lett. A második pedig az, hogy mit tekintünk bizonyítottnak.

Az első erkölcsi kérdés. A második ténykérdés.

Ha valaki azt mondja, hogy néhány korty ital után hirtelen rosszul lett, megijedt, és úgy érzi, valaki drogot tett az italába, azt komolyan kell venni. Empatikusan kell vele bánni, biztosítani kell számára az orvosi ellátást, lehetőséget kell adni a feljelentésre, és ha szükséges, a toxikológiai vizsgálatra is. Az áldozatok hibáztatása vagy bagatellizálása elfogadhatatlan.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a rosszullét okát már bizonyítottnak is kell tekintenünk. Az, hogy valaki őszintén úgy gondolja, bedrogozták, nem bizonyítja, hogy valóban ez történt. Az emberek általában hitelesen tudnak beszámolni arról, mi történt velük, de nem feltétlenül tudják megállapítani, mi okozta a tüneteiket. Ez utóbbi már orvosi és kriminalisztikai kérdés.

Éppen ezért fontos különbséget tenni a beszámoló és annak értelmezése között. A beszámolót komolyan kell venni. Az értelmezést pedig meg kell vizsgálni.

A bizonyítékokon alapuló megközelítés nem az áldozatokkal szembeni bizalmatlanságot jelenti, hanem azt, hogy a következtetéseinket a rendelkezésre álló adatokra – toxikológiai vizsgálatokra, tanúvallomásokra, kamerafelvételekre és más bizonyítékokra – alapozzuk. Ez nem az empátia ellentéte, hanem annak feltétele: csak így lehet különbséget tenni a feltételezés és a bizonyított tény között.

Mi az a pszichoaktív szerrel elősegített szexuális támadás?

A legtöbb kutatás a pszichoaktív szerrel elősegített szexuális támadás (drug-facilitated sexual assault, DFSA) fogalmát alkalmazza, ami minden olyan szexuális bűncselekményt magában foglal, ahol a sértett tudatállapotát valamilyen pszichoaktív szer – alkohol, gyógyszer vagy illegális drog – befolyásolta. Ez a definíció azonban két nagyon különböző helyzetet foglal magában.

Az első az úgynevezett proaktív vagy ragadozó (predatory) DFSA, amikor az elkövető a sértett tudta nélkül ad be valamilyen pszichoaktív szert – például az italába csempészve. Ez az a forgatókönyv, amely a médiában és a közvéleményben szinte kizárólagosan megjelenik.

A második az úgynevezett opportunista DFSA, amikor a sértett saját elhatározásából fogyaszt alkoholt vagy más pszichoaktív szert, az elkövető pedig ezt a csökkent védekezőképességet használja ki. Ilyenkor nem történik titkos drogbefecskendezés vagy italcsempészés, a bűncselekmény azonban ettől még ugyanúgy DFSA-nak minősül.

Ez a különbség nem pusztán elméleti jelentőségű. A nemzetközi szakirodalom következetesen arra jut, hogy az opportunista DFSA lényegesen gyakoribb, mint a titokban beadott szerekkel elkövetett esetek. Ennek ellenére a közbeszédben a két jelenség gyakran összemosódik.

Ez azért fontos, mert ha nem választjuk szét ezt a két kategóriát, könnyen téves következtetésre juthatunk. Egy toxikológiai vizsgálatban kimutatott alkohol vagy önként fogyasztott gyógyszer önmagában nem bizonyítja, hogy titokban drogot adtak valakinek – ugyanakkor nem is zárja ki, hogy a sértett szexuális erőszak áldozata lett. A szakirodalom ezért külön kezeli a bűncselekmény tényét és annak mechanizmusát.

Mit mutatnak a tudományos vizsgálatok?

Az italba csempészett pszichoaktív szerekről szóló történetek gyakran nagy médiavisszhangot kapnak, ezért könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy ezek a bűncselekmények gyakoriak. A kérdés azonban nem az, hogy előfordulnak-e – hiszen erre számos dokumentált példa létezik. Hanem az, hogy mit mutatnak a szisztematikus toxikológiai vizsgálatok, amikor nagy esetszámú mintákban elemzik a gyanított eseteket.

A legfontosabb tanulság az, hogy a közvélekedés és az empirikus adatok között jelentős különbség mutatkozik.

A legnagyobb brit toxikológiai vizsgálatban Scott-Ham és Burton több mint ezer olyan esetet elemeztek, ahol felmerült a pszichoaktív szerrel elősegített szexuális erőszak gyanúja. A vizsgálatokban az alkohol bizonyult messze a leggyakrabban kimutatott szernek, ezt követte a kannabisz, majd a kokain és más, többnyire a sértett által önként fogyasztott pszichoaktív szerek. Azok az esetek, amelyekben a laboreredmények valóban alátámasztották, hogy a sértett tudta nélkül adtak be valamilyen szert, csak igen kis hányadát tették ki az összes vizsgált esetnek.

Beynon és munkatársai 2008-ban az addigi szakirodalmat elemezték át. Arra jutottak, hogy a közbeszédben élő kép – miszerint az italba csempészett drogok gyakori jelenséget jelentenek – nem támasztható alá erős empirikus bizonyítékokkal. Az egyetlen olyan vizsgálat, amely képes volt elkülöníteni a titokban beadott szereket az önként fogyasztottaktól, az esetek mintegy 2 százalékában talált bizonyítékot titkos beadásra.

Hasonló eredményre jutott Anderson és munkatársainak 2017-es szisztematikus áttekintése is. A szerzők szerint a rendelkezésre álló epidemiológiai adatok alapján nincs olyan tipikus randi erőszak drog, ami dominálná ezeket az eseteket. A leggyakoribb szer továbbra is az alkohol, gyakran más pszichoaktív szerekkel kombinálva, míg a titokban beadott szerek szerepe a bizonyított esetekben viszonylag ritkának tűnik.

Mi a helyzet a GHB-val (dzsina)?

A közvéleményben talán a GHB forrt össze leginkább a randi erőszak drog fogalmával („bedzsinázás”). Ennek oka részben az, hogy nagyobb dózisban gyors tudatzavart, aluszékonyságot és emlékezetkiesést okozhat, ráadásul viszonylag gyorsan kiürül a szervezetből.

A GHB ugyanakkor a toxikológiai vizsgálatokban jóval ritkábban jelenik meg, mint azt a közbeszéd alapján gondolnánk. Németh és munkatársainak szisztematikus áttekintése szerint 1960 és 2009 között a különböző vizsgálatokban a GHB előfordulási aránya általában 0,2 és 4,4 százalék között mozgott.

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a GHB gyors lebomlása miatt egy későn elvégzett toxikológiai vizsgálat nem feltétlenül zárja ki, hogy korábban jelen volt a szervezetben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden negatív eredmény mögött valójában GHB állna; csupán azt, hogy a mintavétel időpontja döntően befolyásolja a kimutathatóságot.

Amit a szakirodalom alapján viszonylagos biztonsággal ki lehet jelenteni: vannak létező esetek, de ezek széles körben való elterjedtségére nincsen bizonyíték.

Egyrészt tehát kétségtelenül léteznek olyan bűncselekmények, amelyek során az elkövető pszichoaktív szert ad a sértett tudta nélkül. Ezeket komolyan kell venni, és minden ilyen gyanút alaposan ki kell vizsgálni.

Másrészt a rendelkezésre álló toxikológiai és epidemiológiai bizonyítékok nem támasztják alá azt a széles körben elterjedt elképzelést, hogy a szórakozóhelyi rosszullétek vagy a pszichoaktív szerrel elősegített szexuális erőszakok jelentős részének hátterében titokban italba csempészett drogok állnának. A bizonyított esetek túlnyomó többségében az alkohol – önmagában vagy más, önként fogyasztott szerekkel együtt – bizonyul a legfontosabb tényezőnek.

Mit kellene tenni?

A rendelkezésre álló tudományos bizonyítékok alapján két hibát érdemes egyszerre elkerülni.

Az egyik a bagatellizálás. Nem szabad automatikusan feltételezni, hogy minden fesztiválon rosszul lett ember „csak túl sokat ivott”. Ha valaki azt állítja, hogy tudta nélkül pszichoaktív szert kapott, ezt komolyan kell venni. Biztosítani kell számára az orvosi ellátást, a mielőbbi toxikológiai mintavételt, a bizonyítékok rögzítését és – ha felmerül a bűncselekmény gyanúja – a rendőrségi eljárás lehetőségét. Az áldozatokkal szembeni empátia és tisztelet alapvető követelmény.

A másik hiba az, ha bizonyítékok hiányában kész tényként kezelünk egy konkrét magyarázatot. A szakirodalom azt mutatja, hogy a hirtelen rosszullétek hátterében sokkal gyakrabban áll az alkohol, a hőség, a kiszáradás, az éhezés vagy ezek kombinációja, mint titokban beadott pszichoaktív szer. Ezért minden esetet ki kell vizsgálni, de a következtetéseket nem feltételezésekre, hanem bizonyítékokra kell alapozni.

Ennek gyakorlati következményei is vannak. A fesztiválokon és szórakozóhelyeken javítani kell az egészségügyi ellátás hozzáférhetőségét, biztosítani kell a gyors toxikológiai mintavétel lehetőségét, képezni kell az egészségügyi személyzetet és a biztonsági szolgálatokat, valamint egyértelmű protokollokat kell kidolgozni arra az esetre, ha valaki italba csempészett szer gyanúját jelenti.

Ugyanilyen fontos a felelős kommunikáció. A média és a közösségi oldalak fontos szerepet játszanak abban, hogy az emberek felismerjék a veszélyeket és merjenek segítséget kérni. Ugyanakkor a szenzációhajhász tudósítások vagy a bizonyítékok nélküli következtetések könnyen morális pánikot kelthetnek, és olyan narratívákat erősíthetnek meg, amelyeket a rendelkezésre álló empirikus adatok nem támasztanak alá.

A bizonyítékokon alapuló megközelítés nem az áldozatokkal szembeni bizalmatlanságot jelenti. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy minden bejelentést komolyan veszünk, minden esetet alaposan kivizsgálunk, és a következtetéseinket nem előfeltevésekre, hanem a rendelkezésre álló bizonyítékokra építjük. Ez egyszerre szolgálja az áldozatok érdekeit, a büntetőeljárások hitelességét és a közvélemény pontos tájékoztatását.