Az alábbi cikket augusztusban küldtük el a Magyar Nemzetnek válaszként Bene Éva doktornő írására – a napilap az írást szeptember 22-én közölte le
Dr. Bene Éva orvos (“A Kendermag Egyesület a magyar ifjúságért”, Magyar Nemzet, 2009.07.22.) egy olyan témában fejtette ki véleményét, amely régóta élesen megosztja a társadalmat: vajon a totális tiltás/elutasítás vagy a legális szabályozás/ártalomcsökkentés a megfelelő drogpolitika Magyarországon? Normális esetben örömmel kellene fogadnunk még a velünk ellenkező véleményen lévők megszólalását is a témában, hiszen a hasonló sajtóviták legalább gondolkodásra késztetnek sok embert. A vitának azonban kell, hogy legyenek bizonyos keretei, kellenek olyan közös értékek és hivatkozási pontok, amelyeket mindkét fél elfogad. Ha ezek a tájékozódási pontok nincsenek meg, akkor az olvasó óhatatlanul eltéved az egymásnak ellentmondó, levegőben logó, indulati elemekkel fűszerezett állítások rengetegében – és ő maga is csak érzelmileg tud azonosulni egyik vagy másik álláspont képviselőivel. Sajnos Bene Éva nem vette ezt figyelembe, logikusan felépített, bizonyítékokkal alátámasztott érvek helyett pusztán vagdalkozik.
Kezdjük rögtön a számoknál, hiszen azok mindig nagy szuggesztív erővel bírnak. A cikk azt állítja, hogy “a statisztikai évkönyvek szerint évente 10-15 ezerre tehető a regisztrált, új kábítószer-fogyasztók száma”. Először is, Magyarországon nem létezik nyilvántartás a kábítószer-fogyasztókról, hiszen az alkotmányos jogokat ilyen súlyosan sértő rendszert kizárólag egyes volt Szovjet, illetve balkáni és ázsiai országok engednek meg maguknak a 21. században. Bene Éva valószínűleg a kezelésbe vett drogfogyasztók számára gondol, ami valóban 10-15 ezer körül mozog évente – ez azonban már magában foglalja a legális altatók, nyugtatók, inhalánsok (szipu) abúzusa miatt kezelteket is. Az Európai Unióban a kábítószer-fogyasztók számáról csupán becslések léteznek epidemiológiai vizsgálatok alapján, ezeket az adatokat minden országban az Európai Kábítószer- és Kábítószerfüggőség Megfigyelő Központjának (EMCDDA) fókuszpontjai gyűjtik. Másodszor, félrevezető a cikk azért is, mert azt sugallja, hogy “elszabadult” a droghasználat Magyarországon, egyre több fiatal próbál ki drogokat, és emiatt persze a kormány “liberális drogpolitikáját” kell hibáztatni. Holott a Nemzeti Drog Fókuszpont éves jelentésének adatai szerint ennek éppen ellenkezője igaz. Míg a büntetőjogi szabályozás szigorításának időszakában (1999-2003) a drogokat kipróbálók aránya jelentősen növekedett, 2003 óta jelentős csökkenést figyelhettünk meg, pedig a szabályozás enyhült. A kezelésbe vett droghasználók számában is enyhe csökkenést figyelhetünk meg. Mielőtt azonban bárki rosszul következtetne, ezeknek a változásoknak vajmi kevés köze van a drogpolitikához – európai trendekről van szó, amelyek a kutatók szerint inkább demográfiai, piaci és kulturális tényezőkre vezethetők vissza, mintsem politikai beavatkozásokra.
A cikk azt is állítja, hogy a növekvő drogfogyasztás a “kábítószer-fogyasztással kapcsolatos halálesetek, betegségek és bűncselekmények” számának elszaporodását vonta magával. A szerző ezt a véleményt arra alapozza, hogy a “hírek között” egyre többször lehet találkozni a túladagolás áldozataival. Talán érdemes azonban itt ismét a tudományosan megalapozott vizsgálatok eredményeire utalnom. A kábítószer-fogyasztók legproblémásabb rétege, az intravénás heroinfogyasztók száma az elmúlt években nálunk is éppúgy csökkent, mint a legtöbb más európai országban. A kábítószer-túladagolások száma egyrészt szintén csökkenő tendenciát mutat, hiszen 1998 és 2002 közötti években többen haltak meg túladagolásban, mint az azóta eltelt években, másrészt a kábítószerrel kapcsolatos túladagolások száma Magyarországon európai viszonylatban is alacsonynak mondható: 2,5 halálos túladagolás esik 1 millió lakosra (Észtországban 50 haláleset/1 millió lakos). Ez nem csökkenti a halálos túladagolások mögött megbúvó egyéni és családi tragédiákat és kormányzati felelősséget – a TASZ éppen ezért rendezett tavaly novemberben szemináriumot, amelyen meghívott külföldi előadóink a túladagolások megelőzésének hatékony, a világ más részén már bevált módszereivel ismertették meg a döntéshozókat és a szakembereket. Nem kell mondanom, hogy a morális pánikkeltés vagy a zéró-tolerancia nem szerepel ezen hatékony módszerek között – sokkal inkább a hatékony egészségügyi és szociális szolgáltatások, így például a prevenciós tréningek és a Naloxone nevű gyógyszer terjesztése (ez visszafordítja a herointúladagolást).
A cikk azt a hamis látszatot kelti, mintha a Neurológiai és Pszichiátriai Szakmai Kollégium tudományos állásfoglalását a liberálisok által irányított Egészségügyi Minisztérium ármányának, politikai nyomásának hatására kellett volna visszavonni, mert a tanulmány elutasította azt a nézetet, hogy “az úgynevezett könnyű drogok nem okoznak egészségkárosodást”. A valóság teljesen másként festett. Először is, az említett állásfoglalástól az Egészségügyi Minisztérium (EÜM) csak azután határolódott el, miután a TASZ hosszas pereskedés után elérte, hogy a bíróság ítéletének megfelelően egyáltalán nyilvánosságra hozzák azt (ha olyan jó volt, akkor miért is kellett titkosítani?). Mint kiderült, nem véletlenül szégyellte a jelentést a Kollégium és az EÜM: a 3 és fél oldalas dokumentumnak a kábítószerek kockázatait taglaló lényegi része gyakorlatilag egy a büntetőjogi szigort pártoló svéd pszichológus tanulmányának kivonatát tartalmazza, mondhatni copy-paste módszerrel készült. Alacsony tudományos színvonala és nem holmi politikai nyomás miatt vált tarthatatlanná. A TASZ ugyanebben a témában készített 90 oldalas, tudományos hivatkozásokkal gazdagon ellátott jelentését persze a Kollégium válaszra sem méltatta. A kormány azóta egyébként egy önálló Addiktológiai Szakmai Kollégiumot is felállított, azonban soha nem „tört nyíltan lándzsát a drogliberalizáció mellett” – éppen ellenkezőleg, Juhász Gábor államtitkár nem régen kijelentette, hogy a kormány továbbra is fenntartaná a drogfogyasztás büntetését.
A szerző szerint a hasis “sajátos részegséget okoz, amelyben homályos öntudat mellett elvész a tér és az idő érzése. A szer félig álmodó, félig éber állapotban gyönyörködtető hallucinációkat, eufóriát, kezdetben múló, az elmebajhoz hasonló tüneteket vált ki.” Úgy tűnik, mintha ez a beszámoló sokkal inkább a 19. századi irodalmi pamfleteken (pl. Baudelaire) és 20. századi elrettentő filmecskéken (pl. Refeer Madness) alapulna, semmint a fogyasztók beszámolóin vagy a korszerű tudományos vizsgálatok eredményein. Ezek a hatások ugyanis előfordulhatnak akkor, ha valaki extrém mennyiségű hasist evés útján elfogyaszt (a Hasisevők Klubjának tagjai még ópiummal is keverték a hasist), azonban ma Magyarországon a fogyasztók túlnyomó többsége ennél jóval kisebb dózisban és elszívás útján használja a szert – ráadásul hazánkban főleg nem is a növény gyantáját (hasis), hanem a virágzatát (marihuána) szívják, dohánnyal keverve. A kannabisz-szívás hatására nem “vész el” a tér és az időérzékelés – csak éppen módosul valamelyest, de ez egyáltalán nem jár öntudatvesztéssel vagy az önuralom megszűnésével. A fogyasztónak úgy tűnhet, hogy lassabban telnek a percek, viccesnek találhat egyébként köznapi dolgokat, különösen élvezetesnek bizonyos színeket, illatokat, hangokat és ízeket, feloldódhat a stressz, könnyebbé válhat a kommunikáció – az élmény intenzitása függ a dózistól, a fogyasztó állapotától és a környezettől is. Teljesen hamis azonban az analógia, amely a kannabisz hatását a nagy mennyiségű alkohol által okozott eszméletlen részegséghez hasonlítja.
A kannabisz hatásainak túldramatizálása után a legális csokoládé és kávé hatásainak leírása bagatellizálásnak tűnik, hiszen azok a szerző szerint nem károsítják az egészséget és nem okoznak függőséget. Bene szerint a “csokoládé senkinek nem okoz egészségkárosodást, az emberek nem a csokoládé, hanem egyéb zsírok és szénhidrátok túlzott fogyasztása miatt híznak el”. Ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy az emberek nem a heroinfogyasztástól szenvednek egészségkárosodást, hiszen maga a hatóanyag, a diacetilmorfin hosszú távú intenzív használat során sem okoz jelentős szervi megbetegedést (mint amilyen például a májcirrózis az alkoholfogyasztásnál) – ellenben az utcai heroinban található szennyezőanyagok, az utcai használattal, a függőséggel járó életforma, a fekete piac miatti bizonytalanság igen. A halálos herointúladagolások túlnyomó többségére a közhittel ellentétben nem heroinmérgezés, hanem drogkombináció vagy szennyezett anyag miatt kerül sor. Hozzátehetnénk azt is, hogy még senki sem halt meg Ecstasy (MDMA) mérgezésben – csak éppen Ecstasy hatása alatt nem ivott és pihent eleget, így túlhevült vagy kiszáradt. Egyenlőségjeleket nem, de analógiákat találunk szép számmal, és így felfedezhetjük, hogy számos drog egyáltalán nem közvetlenül, fizikai, pszichofarmakológiai hatásainál fogva károsítja az emberi szervezetet, hanem közvetetten, az emberi viselkedést módosítva. A TASZ korábban említett kockázatelemző tanulmányában részletesen is kifejtettük, hogy a szerhasználat “kockázata” maga is társadalmi konstrukció, nem pusztán kémiai tulajdonság.
Hasonló a helyzet a függőséggel is. “A kávé esetében a hozzászokás nem jelent függőséget, és még tartós fogyasztása sem jár betegséggel,” írja a szerző. Sokáig ezt gondolták a kannabiszról is, mivel a függőséget kizárólag a fizikai tolerancián és elvonási tüneteken keresztül mérték. Gyakran hangzik el, hogy a kávé vagy a fű nem okoz fizikai függőséget, csak lelkit. Ez azonban ostoba megközelítés. Egyrészt mind a fű, mind a kávé esetében kimutatták a kutatók, hogy ugyanúgy kialakíthatnak elvonási tüneteket, mint a heroin vagy az alkohol – ezek inkább intenzitásuk fokában és nem minőségében különböznek. Az összehasonlító vizsgálatok szerint a fű és a kávé nagyjából hasonló szintű, viszonylag enyhe függőségi potenciállal rendelkezik, már ami a fizikai tüneteket illeti. A függőség azonban igazából a lélekben és a társadalomban dől el. Ha megnézzük, hogy mi a leszokás legnehezebb része akár a dohányosoknál, akár a heroinfüggőknél, akkor az nem az elvonási tünetek leküzdése, hanem a visszaesés megakadályozása – ami egyértelműen a pszichoszociális tényezők elsőbbségét mutatja a neurobiológiai tényezőkkel szemben. Zinberg híres kísérletében például kimutatta, hogy a Vietnámból hazatérő heroinfüggő katonák nagy része sikeresen leszokott, mert alapvető változás következett be a fogyasztó lelki és társadalmi életében. Nincs szó arról, hogy az illegális drogok a legális drogokétól valami teljességgel eltérő neurobiológiai folyamatot indítanának el, ami aztán függőségre determinálja a fogyasztót. Amerikai vizsgálatok szerint aki elszív egy füves cigit, körülbelül ugyanolyan eséllyel válik rendszeres fűszívóvá, mint aki megiszik egy pohár bort.
Bene Éva is rámutat arra, hogy a legális alkohol és dohány milyen súlyos problémákat okoz a magyar társadalomnak (tegyük ehhez hozzá még a gyógyszerabúzust is). Bár a hozzáférhetőség korlátozásával, a reklámok tilalmával stb. a legtöbben egyetértünk, mégsem gondoljuk, hogy a totális alkoholtilalom bevezetése vagy akár a dohányosok börtönbe zárása megoldást jelentene. Ez egy közegészségügyi és szociális probléma, a családok, az emberek hozzáállásának, életmódjának megváltoztatásával kezelhető. Nincs ez másként az illegális drogoknál sem. A mértéktelenséget, az önpusztítást a kábítószert fogyasztó fiatalok otthonról hozzák magukkal, nem arról van szó, hogy a drogfüggő viselkedést a drog mint valami idegen vírust belekódolná a fogyasztó agyába. Van egy olyan jelenség, amit mégkultúrának (“egyél még egyet, kisfiam”; “légy férfi és igyál még”; “vásárolj még” stb.) nevezhetünk: generációk nőnek fel arra kondicionálva mind a családi hagyományok, mind a média által, hogy az azonnali kielégülés ígéretével kecsegtető fogyasztásban találják meg a saját identitásukat. Vannak veszélyesebb és kevésbé veszélyes szerek, szenvedélyek, azonban a mértéktelenség egyetlen drognak sem kémiai tulajdonsága. A drogfüggőség tanult viselkedésminták alkalmazása, áttétele a drogfogyasztás jelenségére. Az a gyerek, aki nem tanul mértékletességet az étkezésben, az ivásban vagy úgy általában nem sajátítja el a szenvedélyek megfelelő menedzselésének, a gyönyöröknek a mindennapi életbe való integrálásának a képességét, droghasználóként sem képes kontrollálni a viselkedését. Aki a számítógépes játékokat, a TV-t, a szexet vagy akár az evést a valóság elöli menekülésre használja, az nagy valószínűséggel a drogfogyasztásban is ezt fogja keresni. Amikor a média olyan fiatalokról számol be, akik felelőtlenül magukba tömnek mindenféle drogot, vajon hányszor hibáztatjuk ezért a fogyasztást istenítő reklámokat? Vagy hányszor gondolunk úgy a huszadik süteményt is az unokára tukmáló nagymamára, mint aki az esetleges későbbi drogkarrier köveit fekteti le? Pedig ideje lenne elgondolkodnunk ezen, és a problémák gyökerénél keresni a megoldást, nem pedig a szemellenzős tiltásban, ami csupán a felszín kozmetikázására jó.
Sárosi Péter