Paradox módon azért nem vagyunk képesek a droghasználat egyébként valódi kockázatait eredményesen csökkenteni, mert moralizáló okokból nem vagyunk hajlandók a droghasználatot kollektív örömszerző játékként látni.
A drogokkal kapcsolatban kétféle diskurzus létezik.
Az egyik a hivatalos szakértők: rendőrök és orvosok beszédmódja. Ez a drogokat a problémákon és kockázatokon keresztül írja le és a veszélyekre összpontosít. A másik a drogfogyasztók beszédmódja, ami a drogokat az élményen, a gyönyörön és játékon keresztül mutatja be. Jelentős nemzetközi szakirodalma van annak a kérdésnek, hogy mennyire hátérbe szorította az elmúlt száz évben a kockázati diskurzus a gyönyör-diskurzust a drogjelenség tudományos kutatásában.
Az első beszédmód a drogok hatásait az általuk beindított fiziológiai folyamatokon keresztül mutatja be: pulzusszám, pupillák, testhőmérséklet és mozgáskoordináció. Ami itt az emberi szervezet működésének nem-kívánatos zavaraként tételeződik, az a fogyasztó számára éppen hogy kívánatos, mi több, élvezetes perspektíva-váltás. Ami a kockázat-diskurzusban egyfajta rémisztően ható patológiás reakció, az a fogyasztói élvezet-diskurzusban a szürke hétköznapi valóság horizontján túl várakozó új világ játékos és izgalmas felfedezése.
Már Nietzsche is rámutatott A tragédia születése című tanulmányában, hogy Szókratész óta alapvető feszültség tapasztalható az emberi létezés két oldala: a tudományos kutatás világossága, apollói tisztasága és aszkézise, illetve a dionüszoszi mámor között, amelyről nem illendő még beszélni sem.
Gondoljunk csak bele, hogy az emberi viselkedésnek még számos más olyan vetülete is van, ahol ez a két diskurzus megjelenik és szembekerül egymással – így például a szexualitás.
A nemi úton terjedő betegségek megelőzése szempontjából a szexualitás kockázati viselkedés, amelyben minden egyes aktus vírusok és baktériumok millió számára jelent lehetőséget a szervezet inváziójára. És mégis, mennyire beszűkült, mennyire életidegen lenne, ha az emberi szexualitást kizárólag a fertőző betegségek kockázatainak szemüvegén keresztül látnánk és láttatnánk. Márpedig a drogfogyasztás esetében gyakorlatilag a tudományos kutatás számára szinte kizárólag a kockázatok léteznek: fertőzések, túladagolások, függőség és betegségek.
Hiába mondják egyesek, hogy a szexualitással szemben a drogfogyasztás nem “természetes” funkciója az emberi viselkedésnek – ez erősen vitatható. Különösen abból a szempontból, hogy a kémiai tudatmódosítás gyakorlatilag egyidős az emberiséggel és minden olyan őshonos kultúrában dokumentálható, ami hozzáfér ilyen szerekhez (a kivétel a sarkvidéki inuitok, ahol nincs tradicionális droghasználat, hiszen nem léteznek ilyen szerek).
Mindenesetre gondoljunk bármit arról, hogy a szexualitás vagy a drogfogyasztás mennyire hasonló vagy eltérő morális, kulturális megítélés alá esik. A lényeg, hogy a drogfogyasztó ember viselkedését éppúgy nem érthetjük meg pusztán a kockázatokon keresztül, mint a szexelő emberét.
Maguk a kockázatok sem feltétlenül természettudományos eszközökkel mérhető „objektív” jelenségek, amelyek könnyen kvantifikálhatók és összehasonlíthatók. Mary Douglas, a kockázatok társadalmi-kulturális elméletét kidolgozó kutató rámutatott, hogy a kockázatok azon keresztül keletkeznek, hogy mi, emberek, kulturális jelentést adunk nekik.
A kockázatok nem különíthetők el hermetikusan a gyönyörtől – ugyanazok a tevékenységek, amelyek kockázatokat hordoznak, a fogyasztó számára egy sajátos örömtermelő, kulturális jelentést hordozó játék részét képezik.
Vannak, akik rettegnek tőle, hogy a drogfogyasztásban a játékot – és annak örömét, izgalmát és közösségteremtő energiáit – egyáltalán elismerjék és megvizsgálják. A droghasználók befogadására szolgáló terek – drop-in központok, tűcsere központok, metadon klinikák, felügyelt drogfogyasztói helyiségek stb. – már a berendezésükben is gyakran próbálják a sterilitást, a dionüszoszi mámor apollói ellentétét megtestesíteni, olyan tereket teremtve, amelyekben az élvezet háttérbe szorul. A drogprevenciós programok, még ha nem is elrettentő, hanem teljesen pragmatikus céllal, de gyakran kizárólag a drogfogyasztás kockázataira fókuszálva képesek csak párbeszédet kezdeményezni a fiatalokkal a drogfogyasztással kapcsolatban. Mintha attól félnének, hogy ha a drogfogyasztás mint élmény minőségéről, élvezetéről beszélnének, akkor automatikusan lemondanának a kockázatok létezésének elismeréséről. Rettegnek a drogfogyasztás „normalizálásától”.
Pedig ez egy teljesen hamis dichotómia.
Ha bármilyen eredményes megelőző, kezelő vagy ártalomcsökkentő beavatkozást szeretnénk kialakítani a drogfogyasztás kockázatainak kitett csoportok körében, akkor túl kell lépnünk a puszta kockázati beszédmódon. És komolyan meg kell vizsgálnunk a drogfogyasztás játékosságát (bármilyen paradoxnak is tűnjék ez a kijelentés).
A drogfogyasztó emberek viselkedésének mozgatórugóit akkor érthetjük meg igazán, ha a viselkedésüket úgy értjük meg, mint játékban részt vevő emberek – homo ludens – viselkedését. Akkor érthetjük meg, hogy az egyes ember miért vállal extra kockázatot, ha megértjük, hogy ez milyen jelentést hordoz a számára a játékon belül. Hogy vajon miként viszonyul a játékon kívüli valósághoz, milyen viszonyokat feltételez a játékosok között és miként teremt örömöt, élvezetet.
A drogfogyasztás egyik központi, ismétlődő eleme az ember saját testéhez való viszonyának átalakulása: ami jóval több pusztán az eufóriánál és eksztázisnál. A másság, a különböző létmód átélése gyakran önmagában is örömteli és/vagy fontos jelentéssel bír. Akárcsak egy új szerep, amit egy társasjáték közben játszik el valaki.
Fontos megérteni, hogy a drogfogyasztás a legritkább esetben szól csak és kizárólag a drogokról – többnyire az emberek közötti interakcióknak valamilyen konstellációban való fokozását, kiteljesítését, módosítását szolgálja. Ez lehet beszélgetés, táncolás, evés, szex és még sok más. A drogfogyasztás játék-jellegét ezeknek a szociális interakcióknak a keretében lehet csak értelmezni.
Annak a tevékenységnek a vizsgálata, amit az ember a drog fogyasztása során/után folytat, éppen annyira központi szerepet játszik, mint az általa fogyasztott drog pszichofarmakológiai hatásainak ismerete.
Ahogy Huizinga rámutatott, a játék mindig túl van a hétköznapi valóságon, és egy új rendet, egy új kulturális valóságot teremt. Már Howard Becker is leírta azt klasszikus 1953-as tanulmányában (Marihuána-fogyasztóvá válni), hogy a drogfogyasztás a legtöbbször társas tevékenység, amit nem egyszerűen egy kémiai hatóanyag vált ki a maga pszichofarmakológiai hatásainál fogva, hanem társas tanulás során épül fel.
A drogfogyasztó megtanulja a játék szabályait. Nem csak a technikákat: például azt, hogy miként tüdőzze le a füvet. De azt is, hogy miként és milyen jelentést tulajdonítson azoknak jelenségeknek, amelyek a kockázat-diskurzusban csupán az “intoxikált” emberi szervezet biokémiailag determinált működési zavaraiként jelennek meg. Hogyan szórakoztassa az idő múlásának érzékelésében bekövetkező változás, vagy miként figyeljen fel a tér percepciójának “tozulásaira”. Esetleg miként összpontosítson tudatosan egy fiziológiai változásra, mint amilyen például az étvágy növekedése, és miként aknázza ki a savouring technikáival.
A játék persze nem csak az örömről, a gyönyörről szólhat. Szólhat arról is, hogy az ember a játékon keresztül próbálja elkerülni a fájdalmat. Szólhat arról, hogy ezen keresztül osztja meg egy közösség a maga valóságát, a maga értékeit, esetleg erősítik meg a közösség tagjai az egymáshoz való kötődésüket.
A megkínzott, a kiközösített, a marginalizált közösségek drogfogyasztását sem lehet kizárólag a kockázatokon keresztül megérteni – még akkor sem, ha itt a kockázatok jóval hangsúlyosabbak. Az ilyen közösségeken belül például óriási szimbolikus jelentősége van a drogok megosztásának. Mint ahogy arra Philippe Bourgois rámutatott a san franciscoi heroinfogyasztó hajléktalan emberek körében végzett etnográfiai tanulmányában: a drogfogyasztáshoz használt eszközök megosztása része annak a “morális gazdaságnak”, amelyen keresztül ezeknek a közösségeknek a tagjai megélik a kötődést és megerősítik a saját szociális státuszukat.
Tim Rhodes 2002-es tanulmányában az egyéni kockázatvállalás helyett azt javasolja, hogy összpontosítsunk a “kockázati környezetekre”. Hiszen az ember nem elszigetelten bonyolódik kockázatos magatartásokba, a viselkedése kockázatát a környzete befolyásolja: egy szegregált közösségben, ahol súlyosan deprivált lakók élnek elvágva közegészségügyi szolgáltatásoktól, lerobbant házakban, a drogfogyasztók viselkedése is kockázatosabb lesz. Egy túlzsúfolt szórakozóhelyen, ahol el van zárva a hidegvizes csap és agresszív marketinggel népszerűsítik az alkoholt, szintén.
És éppúgy, ahogy a kockázatokat sem lehet értelmezni kizárólag az egyén szintjén, éppúgy a drogfogyasztás, mint játék, sem érthető meg a játék speciális színtereinek elemzése nélkül.
A drogfogyasztás speciális színtereit – mint amilyen egy techno party vagy egy tánczenei fesztivál – úgy kell megvizsgálnunk, mint felnőtt játszótereket. Ahol a tér és az idő szerkezete igazodik a kollektív droghasználat közösségi rituáléinak fázisaihoz és aspektusaihoz. A különféle helyszíneken való közös ritmikus mozgás (tánc), vagy azok közötti átjárás, a közösség különböző tagjaival való folyamatos, de mindig változó felállásban történő interakciók, a tér egyes elemeinek elhelyezése, a vizuális és audio effektek megjelenítése a külső szemlélőnek kaotikusnak tűnhet. De értelmet és jelentést nyerhet a drogfogyasztás, mint kollektív játék, kultúrateremtő kontextusába helyezve.
A drogfogyasztás kollektív játékának során központi szerepet kap a kapcsolódás: a fogyasztó folyamatosan arra törekszik, hogy új perspektívából, új felállásban kapcsolódjon emberekhez, helyszínekhez, tevékenységekhez. A drogok és az élmények megosztása, közös értelmezése, jelentésének elemzése éppen annyira fontos, mint a drog maga.
A rekreációs droghasználat nem más, mint kontrollált kontroll-vesztés. A droghasználók többsége nem kíván teljesen kilépni a társadalomból és szembefordulni azzal: csupán játszik, és ez a játék előre meghatározott térbeni, időbeni, társasági stb. keretek között történik. A játék kereteinek, környezetének, kontextusának kialakításában a játékosok rugalmasak lehetnek és hajlandók a változásra az egészségük és biztonságuk megőrzése érdekében. Ezt kell kihasználnia a közegészségügyi szakembereknek.
Egészen addig, amíg rosszul értelmezett moralizálásból nem vagyunk hajlandóak szembenézni a drogfogyasztás örömtermelő, fájdalomelkerülő, közösségi összetartozást megerősítő, kulturális jelentést adó funkcióival, magyarul a drogfogyasztás játékosságával – addig sötétben fogunk tapogatózni a drogfogyasztás kockázatainak csökkentésével kapcsolatban is. Mi több, bumfordi, vaksi tapogatózásunk közben leverhetjük a porcelánt az asztalról és kiönthetjük a gyereket is a fürdővízzel együtt.
