Miért viselkednek olyan hülyén a tinédzserek? Nem viselkednek hülyén, csak azt csinálják, ami a dolguk: felnőnek – a National Geographic cikkének összefoglalója
A felnőttek sokat töprengenek azon, hogy miért viselkednek ilyen különösen a tinédzserek: olyan kockázatokat vállalnak, amik teljesen ésszerűtlennek tűnnek a számukra. A National Geographic legutóbbi számában végére járt a kérdésnek – a legújabb neurobiológiai és pszichológiai kutatások alapján. Ami az agy fejlődését illeti, az már körülbelül hat éves korban eléri maximális terjedelmét, a fejlődése azonban nem áll meg. A 90-es években amerikai kutatók több mint száz amerikai tinédzser agyának fejlődését követték nyomon agyszkennelési eljárások segítségével 5 és 32 éves koruk között. A serdülőkorban az agy szerkezete átalakul: az axonok – az idegsejteket összekötő hosszabb nyúlványok – gazdagabban beágyazottá válnak egy myelin nevű anyagban, amelynek segítségével az idegsejtek közötti kommunikáció százszorosára gyorsul. A dendritek, a sejtek rövidebb nyúlványai bonyolultabbá, a nyúlványok kapcsolódási pontjai (szinapszisok) gazdagabbá és erősebbé válnak. Eközben a kevésbé használt szinapszisok elsorvadnak. A folyamat során az agy külső rétege, a cortex – amely a gondolkodásért felelős – vékonyabbá de sokkal hatékonyabbá válik. Mintha csak rendszerfrissítést hajtanának végre egy számítógépen – az átalakulás pedig mindig nehéz időszak.
Beatriz Luna, a Pittsburgh-i Egyetem professzora egy egyszerű kísérlettel próbálta reprezentálni, hogy az agy szerkezetének tinédzserkori változásai hogyan hatnak a viselkedésre. A kísérlet lényege, hogy egy képernyőn különféle színű fényjelek jelennek meg, az alanyokat azonban utasítják, hogy ne nézzenek a jelekre, hanem fordítsák a tekintetüket másfelé. A 10 éves gyerekek rosszul teljesítettek a teszten, az esetek közel felében nem sikerült ellenállniuk a kísértésnek. A tinédzserek ugyanakkor a felnőttekhez hasonlóan képesek voltak ellenállni – amennyiben motiváltak voltak. Ami érdekes volt, az nem az általuk elért magas pontszám, hanem az, hogy az agyszkennelési eljárások során kiderült, a tinédzserek a felnőttekkel szemben kevésbé használták az agyuk azon régióit, amelyek a teljesítmény monitorozásáért, a hibák kiszűréséért, a tervezésért és az összpontosításért felelősek. A tinédzserek csak akkor voltak képesek jó eredményt elérni, amennyiben jutalomra számítottak. 20 éves korukra azonban hasonlóan reagált az agyuk erre a feladatra, mint a felnőtteké. Dr. Luna szerint a tinédzserek már nagyjából ugyanazon képességekkel rendelkeznek, mint a felnőttek, azonban a megfelelő tapasztalatok hiányában még nem tudják ugyanolyan hatékonysággal használi az agyukat.
Ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a tinédzserkori kockázatvállalásért egyszerűen az agyuk fejletlensége felelős. A kutatók rámutatnak arra, hogy ez a magyarázat pusztán a felnőttek számára kényelmes: azt látjuk meg a tinédzserekben, amit látni szeretnénk bennük. Fejletlenek, ezért kontrollra szorulnak. “Túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy a serdülőket problémaként lássuk,” fejti ki B. J. Casey neurológus. “De ahogy egyre többet tudunk meg arról, mi teszi ezt az életkort egyedivé, a serdülőkor annál inkább egy nagyon funkcionális, sőt, befogadó életkornak látszik a számunkra. Pontosan azt csinálod akkor, amit tenned kell.”
A serdülőkor szerves része az új dolgokkal való kísérletezés – enélkül nem válhatunk felnőtté. Az élménykeresés egyetlen életkorra sem jellemző annyira, mint a serdülőkorra, akárcsak a kockázat-vállalás. A közhit szerint a tinédzserek nem képesek felmérni a kockázatokat, ezért felelőtlenül döntenek. Valójában a serdőlők éppen úgy érzékelik a kockázatot, mint mi, és el is jut az agyukig. Amiben viszont mások, hogy a kockázattal szemben a várható új pozitív élmény intenzitását sokkal többre értékelik, mint a felnőttek. Ez az élménykeresés valójában szerves része a felnőtté válásnak: az új élmények során tapasztalatokat szereznek, ezek a tapasztalatok pedig rendkívül fontosak ahhoz, hogy sikeres felnőttekké váljanak. A piercing-ek, az extrém öltözködés, a drogokkal való kísérletezés – mind-mind ennek a folyamatnak a része, és nem pedig holmi kóros elváltozás tünetei, amit minden erővel el kell fojtani. Ez egyben magyarázza azt is, hogy miért nem működik a hagyományos, elrettentő drogprevenció, amiben a tanárnéni/rendőrbácsi besétál az osztályterembe és jól elmondja a tiniknek, hogy milyen veszélyes a droghasználat. A tinédzserek nem azért vállalnak nagyobb kockázatot, mintha nem értenék meg a veszélyt – hanem mert máshogy mérleglik a kockázatot és a jutalmat!
A felnőttek számára persze a legkevésbé vonzó része a történetnek az, hogy a serdülők a tanulási folyamat során nagy kockázatnak tehetik ki magukat és másokat. Különösen akkor, ha a kortársaik előtt kell felvágni. Laurence Steinberg pszichológus kutató kísérletekkel igazolta, hogy a 14-17 évesek vállalják a legnagyobb kockázatot: egy autószimulátorba ültette őket. Amikor a tinédzserek egy üres szobában, megfigyelő nélkül játszották a játékot, akkor nagyjából hasonló kockázatot vállaltak, mint a felnőttek – ha viszont barátaik is jelen voltak, akkor kétszer annyi kockázatot vállaltak. “Nem azért vállalnak nagyobb kockázatot, mert hirtelen leértékelték volna azt,” mondja Steinberg NatGeo-nak. “Azért tesznek így, mert többre értékelik a siker jutalmát.” A kockázatvállalás valójában genetikailag belénk ültetett ösztön, amely tinédzserkorban arra készteti a fiatalokat, hogy hagyják el a szülői házat. Az agykutatók szerint a kamaszok agya a legérzékenyebb a dopaminra, arra a neurotranszmitterre (ingerületátvivő anyagra), amelynek egyébként nagy szerepe van a tanulásban és a döntéshozásban is. Hasonlóképpen érzékeny a tiniagy az oxitocinra is, arra a hormonra, amely a szociális kapcsolatokat különösen felértékeli. A szocializáció, az újdonságok keresése: mindezek a jövőbe való befektetések. Ez is magyarázza, miért reagálnak olyan érzékenyek a tinédzserek a szociális elutasításra (pl. ha nem hívják meg őket, vagy nem engedik el őket egy buliba). Mintha a jövőjük függene tőle – és valóban.
Az antropológusok szerint a világ minden kultúrája egyedi életkorként határozza meg a serdülőkort – az tehát nem pusztán egy kulturális konstrukció, azonban az nagyon kultúrafüggő, miként fogjuk fel. A nyugati civilizáció a kamaszkort különösen problémásnak látja. Az Egyesült Államok minden évben dollármilliárdokat költ prevenciós programokra – ezek közül kevés működik eredményesen. A NatGeo cikk szerzője szerint mégis lehetséges a felnőtteknek beavatkozni és megkönnyíteni a kamaszkorral járó nehézségeket, csökkenteni a kockázatokat. Ehhez arra van szükség, hogy a felnőttek felismerjék a tanításra alkalmas pillanatot – amikor a tinédzser nyitottá válik arra, hogy megfogadja a szülei vagy a nevelői tanácsát. A felnőttek tanácsa akkor a leghatékonyabb, amikor nem pusztán a tekintélyből fakad, hanem a felnőtt saját küzdelmeinek tapasztalatait adja át.
Sárosi Péter
