Hogyan használja Kína a drogellenes háborút az olcsó munkaerő-kínálat fenntartására
2008 júniusában a kormány szerint “mérföldkőhöz érkezett el a kínai kábítószer-ellenőrzési politika”: ekkor alkották meg az első átfogó kábítószer-ellenes törvényt az idén 50. születésnapját ünneplő totalitárius diktatúrában. A Human Rights Watch emberi jogi szervezet január 6-án nyilvánosságra hozott jelentése ("Ahol a sötétség nem ismer határokat") ennek a törvénynek a hatásait vizsgálta a drogfogyasztók és egyéb érintett közösségek életére. A törvény lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy bárkit alapos gyanú nélkül előállítsanak vizelet-teszt céljából, illetve, hogy bírói ítélet nélkül akár 7 évig (!) fogva tartsák az illegális drogok fogyasztásával vádolt embereket. A törvény nem tisztázza sem a fellebbezés, sem a jogorvoslat lehetőségeit a visszaélések áldozatai számára. A HRW szerint a törvény sérti a nemzetközi jogot, ugyanis a Kína által is ratifikált Polgári és Politikai Jogok Egységokmánya előírja a bírósági eljáráshoz való jog tiszteletben tartását. Ahelyett, hogy a kínai kormány hatékony kezelési programokat hozna létre, embertelen körülmények között tartja fogva és dolgoztatja a drogfogyasztókat, akiknek még a börtönbüntetésüket letöltőknél is kevesebb joga van.
Pssszt… éppen "drogrehabilitáció" folyik! (Kína, Jünnan tartomány)
A törvény megszüntette a "Re-edukáció Munkán Keresztül" táborokat, de a drogfüggőnek minősített embereket kényszer-gyógykezelésre kötelezi, és erre egy a közösségtől izolált “rehabilitációs központban” kell sort keríteni – ami gyakorlatilag ugyanolyan a kényszermunka-tábor, mint az eddigiek. Ezekben a táborokban a drogfüggők semmilyen gyógyszeres kezelésben vagy egyéb orvosi ellátásban, illetve szociális rehabilitációban nem részesülnek, ugyanakkor gyakran kemény fizikai munkát kell végezniük, aki tiltakozik, verést kap. Az ebből származó haláleseteket eltussolják. A kényszer-munka persze senkit sem gyógyít ki a függőségéből, aki kikerül, ott folytatja, ahol abbahagyta. Az ENSZ kínzások vizsgálatával foglalkozó különmegbízottja kijelentette, hogy az ilyen típusú fogvatartás kimeríti az “embertelen és megalázó bánásmód” fogalmát, ha nem minősíthető egyenesen “mentális kínzásnak”. Egy volt fogva tartott így emlékezett a táborra: “Korábban drogfüggő voltam. 1990-ben kezdtem el drogozni. Sokszor megpróbálltam leállni és több mint nyolc alkalommal voltam kényszermunka-táborban. Egyszerűen nem lennék képes visszamenni oda, az egy borzalmas világ, ahol a sötétség nem ismer határokat”.
Kínában a szigorú törvények nem hozták meg a kívánt elrettentő hatást: 1990-ben még 70 ezerre, 2004-ben viszont már 1,14 millióra becsülték az intravénás szerhasználók számát az országban. A repressziónak volt egy másik nem kívánt következménye: a HIV-járvány elszabadulása. A mintegy 700 ezer HIV pozitív 38%-a intravénás droghasználó, egyes területeken a droghasználók HIV-fertőzöttsége eléri a 89%-ot is. Bár az Egészségügyi Minisztérium kevésbé vaskalapos, józanabb vezetői az elmúlt években bevezették az olyan ártalomcsökkentő programokat, mint a tűcsere vagy a metadon, ezekhez még mindig kevesen férnek hozzá. A létező programok működését ugyanis komolyan korlátozza a represszív drogtörvény, amely azonnali kényszer-kezelésre küldi az előállított fogyasztókat. A metadon-programokba csak azok jelentkezhetnek, akik már voltak korábban kényszermunka-táborban. Aki pedig bekerül, túl kevés gyógyszert kap, ezért a pácienseknek csupán 44%-a marad huzamosabban kezelésben.
Sárosi Péter
