• Skip to main content
  • Ugrás az elsődleges oldalsávhoz
  • Ugrás a lábléchez
  • Kezdőlap
  • Magunkról
  • Blog
  • Café
  • Filmek
  • Cikkek
  • Segítő helyek
  • HU
    • EN
    • RU

Amikor a segítés nem működik

április 30, 2020 | Szerző: Péter Sárosi

Tweet

Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.

A segítésre a legtöbben mint önzetlen jóindulatú cselekedetre gondolnak. A segítésnek azonban van egy sötét oldala is.

A jótékonykodás gyakran arról szól, hogy a hatalmon lévő és kiváltságos csoport tagja ezen keresztül ellenőrzi és uralja le a kiszolgáltatott csoport tagjait. Az ilyen segítség célja a függőségben tartás vagy függőségbe vonás, illetve ellenőrzés alá helyezés. Ha a segítés intézményes, akkor szolgálhatja azt a célt, hogy a hátrányos helyzetű emberekkel szembeni intézményes diszkrimináció fegyelmező eszköze legyen. Hogy fenntartsa és ne lebontsa az egyenlőtlenségeket, a kirekesztést és a hierarchiát.

Ez az oka annak, hogy olyan sok a társadalom margóján élő ember viseltetik jogos gyanakvással azok iránt, akik a Nagy Fehér Megmentő szerepében leereszkednek hozzájuk, hogy segítsenek. Lekezelő, paternalista módon. Miközben nem hajlandóak tudomást venni azokról a rendszerszintű egyenlőtlenségekről, amelyek gyakran már a születésüktől kezdve szakadékként húzódnak a segítő és a segített között.

Az ilyen segítőkre jellemző Máté Gábor szerint, hogy megkérdezik: “mi a baj veled?” – ahelyett, hogy megkérdeznék, “mi történt veled?” Mert ha az élettörténeteket megismeri az ember, akkor gyakran rá kell döbbennie, hogy milyen sok ember milyen kis esélyt kapott az élettől arra, hogy ott legyen, ahol a segítő. És a segítő, ha nyílt szívű és eszes, egy idő után rádöbben arra, hogy a rendszerszintű egyenlőtlenségek lebontása nélkül milyen álságos helyzetben is van ő, minden jóindulatú igyekezete ellenére is. És hogy a rendszerszintű “segítés” milyen gyakran valójában csak a szőnyeg alá söprésről és a tűzoltásról, illetve a “problémásnak” minősített egyének “semlegesítéséről” szól – hogy ne zavarják a hierarchikus társadalom “normális” működését.

Meggyőződésem, hogy ez az egyik oka annak is, hogy Magyarországon ilyen kevés drogproblémákkal küzdő ember jut segítséghez. A legtöbb ember, aki ellátásba kerül, még mindig a büntető-igazságszolgáltatás kényszerítő ereje miatt (elterelés) teszi ezt. Az a segítség, amit a rendszer kínál nekik, nem róluk szól – hanem arról, hogy ellenőrzés és gyámkodás alá vonják őket. Az intézményes segítés gyakran a kozmetikázásról szól, hogy a “deviánsok” ne legyenek szem előtt, hogy ne zavarjanak. Hogy ne szembesítsék nap mint nap a “normális” embereket azzal, hogy milyen sokan szorulnak az érték- és képesség-alapúnak gondolt társadalmi rendszer margójára.

Ha találkoznak az intézményes ellátórendszer valamely képviselőjével, akkor túl gyakran rögtön erkölcsi kioktatást kapnak arról, hogy ne tegyék ezt, ne tegyék azt, hogy ők ezért rosszak, vagy azért rosszak. Kezelhetővé, menedzselhetővé kell válniuk. Feltételeket szabnak a segítségnek – amelyek gyakran teljességgel betarthatatlanok vagy legalábbis életszerűtlenek. Mint amilyen például a teljes absztinencia. És ennek alárendelik a valós szükségleteiket. 

Az, hogy ilyen kriminálisan kevés embert ér el az ellátórendszerünk, nem csak az alulfinanszírozás és a szakemberhiány az oka, hanem az elitista, életszerűtlen szemlélet, a diszkrimináló és kriminalizáló állam is. A megoldás nem egyszerűen az, hogy pénzt kell önteni a jelenlegi rendszerbe. Sokkal több olyan programra van szükségünk, ami oda viszi a segítséget, ahol arra leginkább szükség van, és azt, amire szükség van. Nem paternalista gyámkodás alá vonja az embereket, hanem segít abban, hogy közösséggé szerveződve képesek legyenek a kollektív regenerációra. Ami abból is áll, hogy közösen kell fellépnünk velük a rendszerszintű diszkrimináció ellen, ami ezeket a közösségeket eleve olyan helyzetbe sodorta, amiben vannak.

Sárosi Péter

Kategória: Blog

Ezt a cikket ingyen olvashatod, de a megírásuk és a filmjeink elkészítése nincsen ingyen. A Drogriporter egy non-profit szervezet, amelynek szüksége van a támogatásodra!

Segítsd munkánkat egyszeri adománnyal, vagy LEGYÉL TE IS DROGRIPORTER TÁMOGATÓ TAG havi rendszeres támogatással!

Elsődleges oldalsáv

SEGÍTSD MUNKÁNKAT EGYSZERI ADOMÁNNYAL, VAGY LEGYÉL TE IS DROGRIPORTER TÁMOGATÓ TAG HAVI RENDSZERES TÁMOGATÁSSAL!
Iratkozz fel hírlevelünkre!
  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.
  • Facebook
  • Twitter
  • YouTube

Search

Itt böngészhetsz több száz drogpolitikai filmünk között!

Az animációs dokumentumfilm Kosztya Proletárszkij és édesanyja, Irina Proletárszkij 2008-as interjúinak felhasználásával készült. Rajzolta Rontó Lili. Rendezte és vágta Takács István Gábor. Narrálta Ánya Szarang.

Témáink

A drogháború költségei (Count the Costs kampány) Afrika Depresszánsok Diszkórazzia dosszié dizájner drogok Dohány Drogprevenció Drogszabályozás Emberi jogok ENSZ drogpolitika Eurodrog Európai Drogpolitikai Kezdeményezés (EDPI) Filmek Hatályos jogszabályok Heroin dosszié Kanada Kannabisz-Szkizofrénia dosszié Latin-Amerika Legalizáció Linkek Magyar drogpolitika Marihuána Médiamonitor Nemzetközi szervezetek No Brog Rovat Online tanulmányok Opiátok Oroszország drogpolitikája Pszichedelikus drogok Pszichedelikus gyógyászat PSZK dosszié Schedel Andor gyűjtemény Stimulánsok Szcientológia dosszié TASZ kiadványok Tűcsere dosszié USA Ártalomcsökkentés Ázsia

Footer

Jogriporter Alapítvány 2017
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Postafiók: 1428 Budapest, pf. 420
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

Search

További oldalaink:

Drogriporter Blog

Jogriporter Alapítvány 

Room for Change Campaign

Dare to Act Campaign

Drogriporter