Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A segítésre a legtöbben mint önzetlen jóindulatú cselekedetre gondolnak. A segítésnek azonban van egy sötét oldala is.
A jótékonykodás gyakran arról szól, hogy a hatalmon lévő és kiváltságos csoport tagja ezen keresztül ellenőrzi és uralja le a kiszolgáltatott csoport tagjait. Az ilyen segítség célja a függőségben tartás vagy függőségbe vonás, illetve ellenőrzés alá helyezés. Ha a segítés intézményes, akkor szolgálhatja azt a célt, hogy a hátrányos helyzetű emberekkel szembeni intézményes diszkrimináció fegyelmező eszköze legyen. Hogy fenntartsa és ne lebontsa az egyenlőtlenségeket, a kirekesztést és a hierarchiát.
Ez az oka annak, hogy olyan sok a társadalom margóján élő ember viseltetik jogos gyanakvással azok iránt, akik a Nagy Fehér Megmentő szerepében leereszkednek hozzájuk, hogy segítsenek. Lekezelő, paternalista módon. Miközben nem hajlandóak tudomást venni azokról a rendszerszintű egyenlőtlenségekről, amelyek gyakran már a születésüktől kezdve szakadékként húzódnak a segítő és a segített között.
Az ilyen segítőkre jellemző Máté Gábor szerint, hogy megkérdezik: “mi a baj veled?” – ahelyett, hogy megkérdeznék, “mi történt veled?” Mert ha az élettörténeteket megismeri az ember, akkor gyakran rá kell döbbennie, hogy milyen sok ember milyen kis esélyt kapott az élettől arra, hogy ott legyen, ahol a segítő. És a segítő, ha nyílt szívű és eszes, egy idő után rádöbben arra, hogy a rendszerszintű egyenlőtlenségek lebontása nélkül milyen álságos helyzetben is van ő, minden jóindulatú igyekezete ellenére is. És hogy a rendszerszintű “segítés” milyen gyakran valójában csak a szőnyeg alá söprésről és a tűzoltásról, illetve a “problémásnak” minősített egyének “semlegesítéséről” szól – hogy ne zavarják a hierarchikus társadalom “normális” működését.
Meggyőződésem, hogy ez az egyik oka annak is, hogy Magyarországon ilyen kevés drogproblémákkal küzdő ember jut segítséghez. A legtöbb ember, aki ellátásba kerül, még mindig a büntető-igazságszolgáltatás kényszerítő ereje miatt (elterelés) teszi ezt. Az a segítség, amit a rendszer kínál nekik, nem róluk szól – hanem arról, hogy ellenőrzés és gyámkodás alá vonják őket. Az intézményes segítés gyakran a kozmetikázásról szól, hogy a „deviánsok” ne legyenek szem előtt, hogy ne zavarjanak. Hogy ne szembesítsék nap mint nap a “normális” embereket azzal, hogy milyen sokan szorulnak az érték- és képesség-alapúnak gondolt társadalmi rendszer margójára.
Ha találkoznak az intézményes ellátórendszer valamely képviselőjével, akkor túl gyakran rögtön erkölcsi kioktatást kapnak arról, hogy ne tegyék ezt, ne tegyék azt, hogy ők ezért rosszak, vagy azért rosszak. Kezelhetővé, menedzselhetővé kell válniuk. Feltételeket szabnak a segítségnek – amelyek gyakran teljességgel betarthatatlanok vagy legalábbis életszerűtlenek. Mint amilyen például a teljes absztinencia. És ennek alárendelik a valós szükségleteiket.
Az, hogy ilyen kriminálisan kevés embert ér el az ellátórendszerünk, nem csak az alulfinanszírozás és a szakemberhiány az oka, hanem az elitista, életszerűtlen szemlélet, a diszkrimináló és kriminalizáló állam is. A megoldás nem egyszerűen az, hogy pénzt kell önteni a jelenlegi rendszerbe. Sokkal több olyan programra van szükségünk, ami oda viszi a segítséget, ahol arra leginkább szükség van, és azt, amire szükség van. Nem paternalista gyámkodás alá vonja az embereket, hanem segít abban, hogy közösséggé szerveződve képesek legyenek a kollektív regenerációra. Ami abból is áll, hogy közösen kell fellépnünk velük a rendszerszintű diszkrimináció ellen, ami ezeket a közösségeket eleve olyan helyzetbe sodorta, amiben vannak.
Sárosi Péter
