Egy gyermeknek nem arra van szüksége, hogy egy férfi és egy nő monogám kapcsolatán alapuló családban nőjön fel – hanem arra, hogy legalább egy felnőttel elmélyült, biztonságos kötődést alakíthasson ki.
Szerencsére ma már sokat olvashatunk arról, milyen fontos, hogy az apák kivegyék a részüket a gyermekük felneveléséből. Ne csak „segítőként” legyenek ott, aki időről-időre leveszi a terhet anyu válláról. Jó zsaruként a rossz zsaru mellett, aki amolyan jófej „haver”, aki megenged dolgokat, amiket anyu nem. Fontos, hogy ők is tudatosan jelen legyenek – tudatos, osztatlan figyelmet szenteljenek a gyermeküknek. Egyetértek azokkal, akik ezt szorgalmazzák.
Nekem is fontos volt, hogy az apám jelen volt az életemben: és mind a mai napig kedves emlékeim azok a közös programok, kirándulások és beszélgetések, amiket apámmal folytattam. Ott volt, amikor szükségem volt rá – egzisztenciális és érzelmi biztonságot nyújtott, és ebből a szempontból máris jóval kiváltságosabb vagyok sok más embernél.
De amikor az apasággal kapcsolatos írásokat olvasom, gyakran érzem azt, hogy sokan túlmisztifikálják és félremagyarázzák az apák szerepét. És úgy általában azt, hogy mit jelent férfinek lenni. „Apátlanul, a férfilét rejtelmeibe beavatatlanul felnövő nemzedék” – és hasonló hangzatos, misztikus kijelentésekkel gyakran találkozom. Nem akarok senkit megsérteni, de megmondom őszintén, nekem ezek a szólamok üresen konganak.
Mert arra utalnak, mintha a férfilétnek lenne valami titokzatos spirituális esszenciája, lényege, ami megkülönbözteti a női létezéstől. És amibe egyfajta rituális beavatást kell nyerni ahhoz, hogy teljes értékű életet tudjunk élni. És aminek az elmaradása esetén különféle testi és lelki nyavalyák fognak bennünket kínozni. Például függőség, depresszió. Gyökértelenül lézengünk a széles világban, nem találva benne a helyünket.
Nos, biológiai értelemben, a biológiai nem szempontjából bizonyára vannak a férfilétnek különböző biológiai, pszichés jellemzői. Ezt csak a hülye tagadná. De ezeknek a biológiai különbségeknek a jelentőségét többnyire messze túlbecsülik. És gyakran az évszázadok során beidegződött, kényelmes társadalmi konvenciókat és kiváltságokat dimenzionálnak túl úgy, mintha örök természeti törvényszerűségek lennének.
Például, hogy a fiús az kék, a lányos az rózsaszín. Ha lány, akkor baba, ha fiú, akkor kisautó. Ha lány, akkor habos-csipkés-fodros, ha fiú, akkor komoly letisztult formák. Ha lány, akkor hosszú haj, ha fiú, akkor rövid haj. Ha lány, akkor varrni és főzni, ha fiú, akkor barkácsolni és kertet ásni. Ha lány, akkor családi tűzhely, ha fiú, akkor karrier. A lány szelíd és passzív, a fiú vad és aktív.
És még folytathatnám azokat a begyepesedett sztereotípiákat, amelyekről mind azt képzeljük, hogy a világ „normális” menetéhez, Isten által így teremtett rendjéhez szervesen tartozó különbségekről van szó. Amelyekbe be kell avatni a gyereket, különben nem lesz teljesértékű férfi vagy nő. És ha nem avatnák be őket ezekbe a nemi szerepekbe, akkor eljőne az világvége, mint ahogy azt a Jelenések könyve megírta: a Nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér.
Hát nem jő el a világvége. Tudom, ezerszer elmondták a suliban, hogy háttal nem kezdünk mondatot: és láss csudát, mégis azzal kezdtem, és ettől se jött el az önkényes nyelvőrzők apokalipszise! Mint ahogy nem lakott jól az a bizonyos éhező etióp gyerek sem, akinek a táplálása Etuska tanító néni szerint valamilyen misztikus módon attól függött, hogy én megeszem-e a tökfőzeléket a suli menzáján.
Elárulok nektek egy nagy titkot: szerintem a férfilétnek nincsen titokzatos spirituális esszenciája. És egy kisgyermeknek sincsen szüksége a férfilétbe való titokzatos apai beavatásra. Ahhoz, hogy egy kisgyermek elégedett, boldog felnőtté váljon, nem arra van szüksége, hogy maga előtt lássa a „férfi szerepmintákat” az apjától.
Mi több, és ez már egyenesen szentségtörésként fog hatni a jelenlegi „családvédő” kurzusban: a gyereknek nincs feltétlenül szüksége apára sem – ha a szót a „férfi szülő” értelemben használjuk. Igen, férfi szülő nélkül is teljes, boldog és egészséges életet élhet egy gyermek. Lehet elővenni a köveket és megkövezni érte, hogy kimondtam.
Persze lehet mondani, hogy mit pofázok én itt, véleménye mindenkinek van, mint ánusza. Ettől még a vélemény nem lesz igaz. Sokan hivatkoznak mindenféle vizsgálatra, ami azt mutatja, hogy az apa nélkül, egyedülálló anya mellett felnövő gyermekek körében ennyivel és ennyivel magasabb a lelki sérültek, börtönben fogva tartottak, a drogfüggők stb. aránya. Én ezeket a kutatásokat nem is vonom kétségbe. Az értelmezésük az, ami problémás. Ugyanis férfiközpontú világunkban ezernyi hátrányt szenved el az a gyermek, akit egyedülálló anya nevel fel.
Egy gyermekét egyedül nevelő szülőnek egzisztencális és lelki szempontból is borzasztó nehéz dolga van: nem csoda, ha nem jut annyi ideje és figyelme a gyermekére. És nem csoda, ha ő maga is nagyobb eséllyel szenved szociális, érzelmi és mentális problémáktól. Ugyanakkor arra is vannak kutatások, hogy a boldog, elégedett szülők gyermekei a nem hagyományos családokban is éppen akkora eséllyel válhatnak boldog és elégedett felnőtté.
Ahogyan például az Amerikai Pszichológusok Szövetsége (APA) fogalmaz: a szakirodalomban meglehetős konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy nem a család szerkezete, a szülők neme, szexuális orientációja az, ami számít, hanem a gyermeknevelés és a családi kapcsolatok minősége (APA RESOLUTION on Sexual Orientation, Gender Identity, Parents and their Children. 2020, 2.)
Amire a vonatkozó tudományos kutatások szerint a gyermeknek igazán szüksége van, az nem az, hogy egy férfi és egy nő heteroszexuális monogám kapcsolatán alapuló nukleáris családban nőjön fel. Nincs szüksége arra, hogy apa férfi, anya nő legyen. Ellenben arra nagyon is van szüksége, hogy olyan elmélyült, hiteles és biztonságos kötődést alakíthasson ki legalább egy felnőttel, ami egész életére szól. És ennek a fájó hiánya, ennek a torzulása az, amiben a későbbi ezernyi mentális és viselkedési zavar gyökerezik.
Ahogy azt Uri Bronfenbrenner (1917-2005), a gyermekpszichológia világhírű professzora megfogalmazta: „Minden gyermeknek szüksége van legalább egy felnőttre, aki irracionálisan megőrül érte.”
Avagy, tudományosabban megfogalmazva, „Ahhoz, hogy intellektuális, érzelmi, társadalmi és erkölcsi értelemben fejlődni tudjon, minden gyermeknek szüksége van rendszeres, tartós, kölcsönös, komplex tevékenységre egy vagy több olyan felnőttel, akihez a gyermek erős, kölcsönösen irracionális, érzelmi kötődést alakít ki, és aki elkötelezett a gyermek jólléte, fejlődése iránt, kedvező esetben egy egész életre.” (Bronfenbrenner, U. (1991). What do families do? Institute for American Values, Winter/Spring, 2.)
Tehát az apa szerepe nem az, hogy valamiféle rituális beavatást nyújtson a gyermekének a férfilét misztériumába. Például azáltal, hogy megtanítja a gyereket mindenféle férfiasnak tartott dolgokra, például pecázni vagy célba lőni. Mindezeket persze megtaníthatja a gyerekének, akár lány, akár fiú. De az igazán fontos az, hogy rendszeresen jelen legyen a gyermeke életében, hogy érzelmileg elérhető legyen a gyermeke számára és tudatos figyelmet nyújtson neki. Mert, ahogy arra Simone Weil is rámutatott, a figyelmet folyamatosan megosztó világunkban nincsen nagyobb kincs az osztatlan figyelemnél.