Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
A magyar sajtót bejárta a hír, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a görög HIV pozitívok mintegy fele saját magát fertőzte meg a vírussal azért, hogy több száz eurós segélyhez juthasson. A hírről aztán kiderült, hogy kamu, szerkesztési hiba csúszott a WHO jelentés szövegébe, valójában csupán néhány ilyen esetről érkezett beszámoló. Jellemző, hogy a legtöbb sajtótermék ingerküszöbét nem érte el az a másik, valós és nagyon is jelentős hír, hogy Athénban eközben megnyílt az első ellenőrzött drogfogyasztói szoba (a köznyelvben gyakran belővőszobának nevezik). Az ilyen helyiségek célja, hogy a fogyasztók biztonságos környezetben és steril eszközökkel fogyaszthassanak, elkerülve a túladagolásos haláleseteket és a fertőzéseket. Vajon miért döntött úgy Kanada, Ausztrália, Németország és Svájc után Görögország is, hogy a drogfogyasztók büntetése helyett inkább az ártalomcsökentésre helyezi a hangsúlyt?
Görögországban sokáig Magyarországhoz hasonlóan alacsony volt a HIV-pozitív drogfogyasztók száma, azonban a gazdasági válság változtatott ezen a helyzeten. A 27 százalékos munkanélküliségi rátával rendelkező országban egyre több fiatal került a társadalom peremére és menekült a szerfogyasztásba, a hajléktalan drogfogyasztók száma az elmúlt években 25 ezerre emelkedett. Nagy részüknek nincs társadalombiztosítása és nem férnek hozzá az alapvető egészségügyi és szociális szolgáltatásokhoz, így steril injektáló eszközökhöz sem. A válság miatt ráadásul a kormány csökkentette a tűcsere programok támogatását, így az egy főre jutó kiosztott steril fecskendők aránya jóval a WHO által javasolt 100 alá csökkent (100 alatt a tűcsere programok nem képesek hatékonyan megelőzni a fertőzéseket). A fogyasztók tehát megosztották a használt fecskendőket – ennek eredményeként pedig 2010 és 2011 között 22-ről 245-re emelkedett, tehát egy év alatt megtízszereződött a HIV-pozitívok száma!
Az ellenőrzött drogfogyasztói szobák bevált receptet szolgáltatnak a hasonló problémák megfékezésére: jelentősen csökkentik az utcai drogfogyasztást, az azzal együtt járó problémákat (pl. drogszemét), a túladagolásos haláleseteket és a HIV és Hepatitis B, C fertőzéseket. Hosszú távon költséghatékonynak számítanak, tehát jóval több pénzt spórolnak meg az adófizetőknek, mint amennyibe kerülnek. Az, hogy a válság sújtotta Görögország kormánya is áldoz egy ilyen szobára, a legjobb bizonyítéka annak, hogy ez nem valamiféle békebeli luxusszolgáltatás, amit csak olyan gazdag országok engedhetnek meg maguknak, mint Svájc vagy Kanada. A görög kormány osztott és szorzott, és rájött arra, hogy ez bizony egy bölcs befektetés az adófizetőknek. Sajnos csak azután, miután kitört a járvány.
Magyarországon is kialakult nyílt drogfogyasztói szcéna a Józsefvárosban, a fogyasztói szoba ott is megoldást jelenthetne. A kerület polgármestere ugyanis azt hangoztatja, hogy a fő problémát az utcán eldobált drogszemét jelenti, amelyért helytelenül a tűcsere programot teszi felelőssé. Amennyiben egy drogfogyasztói szobát nyitnának a kerületben, akkor két legyet ütnének egy csapásra: visszaszorulna az utcai drogfogyasztás és az eldobált fecskendők, emellett sikerülne megelőzni a HIV járvány kitörését is. Ez nem csak a drogfogyasztók, de az összes budapesti polgár érdeke. Magyarországon jelenleg Görögországhoz hasonlóan 100 alá csökkent az egy főre jutó kiosztott steril fecskendők száma – tehát a járványveszély nem riogatás, hanem valóság, amivel szembe kell nézni. A járványmegelőzés állami feladat.
Sokan erre azt mondhatják, hogy a végső cél a fogyasztók leszoktatása kell, hogy legyen. Ez azonban szintén nem a szoba elleni érv, éppen ellenkezőleg. Bizonyított tény, hogy ahol hasonló program működik, jóval több fogyasztót sikerül hosszú távon az absztinenciát célzó ellátásba juttatni. A legtöbb ilyen program komplex szolgáltatást nyújt: a belövőszoba csak az első lépcső, az erre motivált fogyasztó onnan képes utána detoxikáló és rehabilitációs programokba jutni (lásd a kanadai példát). Abban megegyeznek a szakemberek, hogy a drogfüggőségről való leállás hosszú és nehéz folyamat, a sikeres és tartós leszokás előtt a legtöbb függő többször is visszaesik. A felépülésnek ráadásul számos más eleme van: a nyomorból, a munkanélküliségből, a hajléktalanságból való kilábalás, ezek mind jellemzőek a több ezer budapesti intravénás szerhasználóra is. A gyorsnak és egyszerűnek tűnő, türelmetlen megoldások többnyire rossznak bizonyulnak. A legtöbb intravénás szerhasználó nem akar vagy nem képes leszokni – viszont fontos, hogy amikor eljut odáig, akkor legyen erre lehetősége, és addig se váljon fertőzések és túladagolás áldozatává.
Sárosi Péter
