Az amerikai drogpolitika történetét feltáró sorozatunk második fejezete: miért és hogyan tett szert vezető szerepre az USA a nemzetközi drogtilalom kialakításában?
Vajon miért vállalt vezető szerepet az amerikai külügyminisztérium a hazai drogellenes küzdelemben a huszadik század elején? Nem filantróp megfontolásokból, sokkal inkább azért, mert felismerték, milyen fontos szerepet játszhat a drogellenes háború az amerikai érdekek nemzetközi előmozdításában. A 19. században az Egyesült Államok a gazdasági lehetőségek földjét látta Kínában: az 1893-as válság után az amerikai befektetők lázasan keresték az új piacokat. A kínai piacot azonban ekkoriban az európai nagyhatalmak tartották ellenőrzésük alatt, az USA csupán új fiú volt a gyarmatosítók sorában. Az európai hatalmak pedig nem voltak oda túlságosan a gondolattól, hogy a profitjukat egy új fiúval kell megosztaniuk. A diplomáciai eszközök önmagukban nem voltak elegendőek, hogy az amerikai termékek betörhessenek a kínai piacra, Roosevelt elnök pedig attól tartott, hogy a katonai erő alkalmazását a közvélemény odahaza nem díjazná. Az USA ezért kapva kapott minden olyan lehetőségen, ami úgy tüntethette fel az amerikai beavatkozást, mint az elnyomott népek nagy barátját. Ilyen lehetőség volt a spanyolokkal vívott háború a 1898-ban, melynek eredményeként bekebelezték Puerto Ricot és a Fülöp-szigeteket – az USA első előretolt bástyáját a Távol-Keleten.
Charles Brent püspök
A spanyolok ellen harcoló fülöp-szigeteki szabadságharcosok azt remélték, hogy az amerikaiak függetlenséget adnak nekik, ez azonban nem következett be – így elhúzódó háborút kezdtek az amerikaiak ellen, amit 1902-ben vertek le. Pont ebben az évben érkezett meg új székhelyére a Fülöp-szigetek első episzkopális püspöke, hogy keresztény értékekre tanítsa a bennszülőtteket. Brent missziót működtetett és számos jótékonysági tevékenységet támogatott, ugyanakkor természetesen soha nem tévesztette szem elől az amerikai érdekeket, így hamarosan ő lett a Fehér Ház legbefolyásosabb tanácsadója fülöp-szigeteki ügyekben. Ő hívta fel a kormány figyelmét az ópium-problémára is.
A Fülöp-szigeteken a korábbi spanyol gyarmatosítók monopóliumot gyakoroltak az ópiumok forgalmazása fölött, az uralomváltás után az amerikaiak nem vették át ezt a monopóliumot. Egy 1902-es kolera-járvány után a kínai ópiumszállítmányok mennyisége rohamosan nőtt. A Legfelsőbb Bíróság egy 1901-es határozata lehetővé tette a szövetségi kormánynak, hogy beavatkozzon a Fülöp-szigetek gazdasági életébe. A kormány először pragmatikus beavatkozást javasolt: újítsák fel az ópium-kereskedelem feletti monopóliumot, és a bevételeket fordítsák a függők kezelésére. Ezt a pragmatikus tervet támogatta Taft kormányzó is, a javaslat azonban hamarosan kivívta bizonyos morális lobbikörök rosszallását odahaza. Wilbur Crafts tiszteletes például, a Nemzetközi Reformiroda vezetője erkölcsi fertőről beszélt, és tiltakozó kampányt szervezett a törvényjavaslat megfúrására, még Theodore Roosevelt elnöknek is levelet írt. Szerinte hallatlan botrány lenne, hogy egy civilizált kormány egy fejletlen népnek ópiumot adjon el. Brent püspök szintén a tiltakozók mellé állt, és a törvényjavaslatot visszavonták. Ez a döntés láncreakciót indított el, ami egyenesen vezetett a ma ismert amerikai drogpolitika kialakulásához.
Taft kormányzó ugyanis a törvényjavaslat bukása után egy bizottságot jelölt ki Brent püspök részvételével azzal a céllal, hogy utazzon el más távol-keleti országokba és gyűjtsön tapasztalatokat arról, hogyan kezelik másutt ezt a kérdést. Brent püspök néhány hónappal később arról írt Taftnak Saigonból, hogy „gusztustalan, hogy a franciák semmi figyelmet nem szentelnek a kérdés morális oldalának”. A bizottság 1904-ben benyújtott jelentése a következő konklúziót vonta le: az amerikai kormány három évig vezessen be monopóliumot az ópium-kereskedelemre, ez alatt az idő alatt kizárólag a 21 évnél idősebb férfiaknak adják el a szert, majd fokozatosan vezessék be a teljes ópiumtilalmat. Az amerikai Kongresszus még ennél is radikálisabbnak bizonyult: 1905-ben elrendelte a teljes ópiumtilalom bevezetését a Fülöp-szigeteken, és kizárólag a kínai nemzetiségűeknek tette lehetővé az ópium-vásárlást – ezt még a bizottság tagjai is ellenezték, hiszen etnikai diszkriminációnak minősítették. A tilalom egyébként nem érte el célját, hiszen még 1930-as években is arról számoltak be, hogy az ópiumszívás széles körben elterjedt a Fülöp-szigeteken.
Kínába a britek szállították az Indiában megtermelt ópiumot. Az 1895-ös brit ópium bizottság jelentése azt állapította meg, hogy az ópium-fogyasztók nagy része nem függő, és a tilalom bevezetése nem indokolt. A kormány álláspontja 1906-ban változott meg, amikor a liberálisok hatalomra kerültek – az ő programjuk magukba foglalta az indiai-kínai ópiumkereskedelem betiltását. A britek ekkor már kihátráltak a kevésbé profitábilis ópium-kereskedelemből, különösen az 1900-as boxer-lázadás után, ami aggresszív kifejezésre juttatta az idegen elnyomás alól felszabadulni vágyó kínai nemzeti öntudatot. Az idegen uralom egyik szimbólumává az ópium vált, ide vezethető vissza a radikálisan prohibicionista kínai drogpolitika.
Ópium-kereskedő hajók a Távol-Keleten
1904-ben a kínai-amerikai kapcsolatok mélypontra jutottak: a Kongresszus törvényeket hozott a kínai vendégmunkások ellen, a kínaiakat gyakran brutális támadások érték az USA-ban az idegengyűlölet miatt. A kínaiak válaszul embargót vezettek be az amerikai árukra 1905-ben. 1906-ban Roosevelt elnök már a katonai beavatkozást fontolgatta. Ekkor lépett fel Brent püspök, aki azt javasolta az elnöknek, hogy az USA hívjon össze egy nemzetközi kongresszust a kínai ópiumkereskedelem visszaszorítására. Roosevelet kapva kapott a lehetőségen, hogy diplomáciai eszközökkel növelje befolyását a Távol-Keleten és helyreállítsa a megromlott kapcsolatait Kínával. A konferencia előkészítésével Brent mellett Dr. Hamilton Wright orvost és Dr. Charles Tenney pekingi amerikai küldöttet bízták meg. A Sanghai Ópium Bizottság lett az első olyan szerv, amely nemzetközi szabályozást sürgetett az ópium-kereskedelem visszaszorítására – az Osztrák-Magyar Monarchia képviselőjét is meghívták. A Bizottság többek azt javasolta az egyes államoknak, hogy hozzanak létre drogellenes törvényeket saját országukban.
Dr. Hamilton Wright
Dr. Wright a drogtilalom egyik legprominensebb képviselőjévé vált az USA-ban, remekül értett ahhoz, hogyan dramatizálja a problémákat a közvélemény szemében, különösen a déli kokainfogyasztó feketék ellen keltett hangulatot – tudta, hogy ezzel jobban célt érhet a közvéleménynél, mint az ópiummal. „Megcáfolhatatlan bizonyossággal kijelenthető, hogy a kokain közvetlenül hozzájárul ahhoz, hogy az ország déli és egyéb részében élő négerek bűncselekményeket és nemi erőszakot kövessenek el,” írta. 1910-ben a demokraták kerültek hatalomra az USA-ban, akik felkarolták Wright ügyét és nekiláttak egy új drogellenes törvényjavaslat (Foster Bill) kidolgozásához. 1911 januárjában kongresszusi meghallgatásokat tartottak az ügyben. Az ellenzők, például Dr. Charles West felszólalásukban ellenezték, hogy a törvény hatáskörébe bármilyen más drogot is bevegyenek az ópiumon kívül – így például a kannabiszt, amely szerinte nem is függőséget okozó szer, és a javaslat enyhítését szorgalmazta. Vita alakult ki a Coca-Cola üdítővel kapcsolatban is, amelyről képviselők azt állították, hogy a „négereknek” árulják, akiket megront, ezért a koka leveleket is betitoltták volna. Dr. William Muir gyógyszerész az ellenzők közé tartozott: „Egy csomó ember meghal az automobilok használatától, ugyanakkor nagyon sok örömet is okoznak,” jelentette ki. Szerinte a tájékoztatás fejlesztése a megoldás, nem a drogok betiltása. Dr. Wiley ugyanakkor még a koffeint is betiltotta volna. A javaslat végül elbukott – ezúttal.
Dr. Wright figyelme ekkor a nemzetközi politika felé irányult, és Brent püspökkel közösen elérték, hogy 1911 decemberében Hágában összehívják a Nemzetközi Ópium Konferenciát, amelyen részt vettek a britek, a franciák, a japánok, a hollandok, a portugálok, az olaszok és a németek, de az egyik legnagyobb ópiumgyártó, az Oszmán Birodalom nem, és ezúttal az Osztrák-Magyar Monarchia is visszautasította a részvételt. Az olaszok javasolták, hogy a Hágai Ópium Egyezménybe a kannabiszt is foglalják bele, de végül az egyezmény csak arról határozott, hogy az „indiai kender” kérdését a jövőben tovább vizgálják majd. Az Egyezményt azonban nem írták alá azonnal, így a következő években az amerikai narkodiplomácia lázas erőfeszítéseket tett azért, hogy a világ akkori 46 hatalma ratifikálja a dokumentumot. A németek először addig nem voltak hajlandók az aláírásra, amíg az olyan államok, mint például az Oszmán Birodalom, nem teszik meg ugyanezt. 1914-re azonban Brenték nagy sikert értek el: már 44 ország aláírta az egyezményt, kizárólag a szerbek és a törökök nem. Ferdinánd trónörökös meggyilkolása és az első világháború azonban ekkor jó pár évre megakasztotta a további nemzetközi együttműködést. A hágai egyezmény azonban nagy lökést adott odahaza azoknak a lobbierőknek, amelyek a szövetségi drogellenes szabályozás bevezetését szorgalmazták. A következő fejezetből megtudhatjuk, hogyan fogadta el az amerikai törvényhozás a Harrison Törvényt.
Sárosi Péter
