Az első amerikai szövetségi drogtörvény kialakulásáról és műhelyvitáiról
A legutóbb ott fejeztük be az amerikai drogpolitika krónikáját, hogy az 1912-es hágai ópium konvenció nagy lökést adott a hazai reformerek számára, akik végcélja egy olyan szövetségi drogtörvény kialakítása volt, ami törvényen kívül helyezi a drogok rekreációs célú forgalmazását. Hamilton Wright, a prohibíciós mozgalom vezéralakja az I. világháború előestéjén jelentős lobbitevékenységbe kezdett, hogy megnyerje a politikai szereplők támogatását ehhez. A törvénytervezet bürokratikus akadályokat gördített a kábítószerek forgalomba hozatal elé: különadó, illetékbélyegek, engedélyezési díjak, nyilvántartás. Ezek a tervek a patikáriusok heves ellenzésével találkoztak, akik 1913-ban egy országos kongresszust hívtak össze, hogy közös álláspontot alakítsanak ki, ebben részletesen kritizálták a tervezetet. Ezt az álláspontot ismertették Wright-al is, aki azonban kevés diplomáciai érzékről tett tanúbizonyságot, és annyira felmérgesedett a drogériák aggályain, hogy félbeszakította a megbeszélést és vörös fejjel távozott.
A drogisták William C. Woodwartot, Washington D.C. egészségügyi igazgatóját választották arra feladatra, hogy a kongresszusi meghallgatások során képviselje az álláspontjukat. (Dr. Woodwart aztán még 1937-ben is megjelent a Kongresszus előtt, hogy a marihuána betiltása ellen szólaljon fel.) Ebben az időszakban az amerikai politikát más területeken is a szövetségi szabályozás szükségességéről folyó éles viták jellemezték (“progresszív éra”), így például az egységes egészségügyi biztosítás bevezetése vagy az egységes orvosi engedélyek kialakítása kapcsán. A szövetségi drogtörvény csak egy volt ezen vitatott rendelkezések sorában. Az orvosokat és a gyógyszerészeket képviselő szakmai szervezetek között jelentős nézeteltérés volt abban a kérdésben, hogy kinek a kezébe kerüljön a “szokásformáló drogok” forgalmazásának ellenőrzése – a gyógyszerészek féltékenyek voltak az orvosok azon jogára, hogy drogokat írjanak fel a betegeiknek, az orvosok pedig szerették volna korlátozni a patikák forgalmát. Végül egy kompromisszumos megoldás született: a gyógyszerészeknek előírt bürokratikus követelményeket enyhítették, a vásárlóknak csupán egy egyszerűsített formanyomtatványt kellett kitölteniük, ezeket az eladó köteles volt két évig megőrizni. Az orvosok felírhattak drogokat a pácienseiknek. Az alacsony drogtartalmú gyógyszerek recept nélküli forgalmazását nem tiltották meg, azokat postai úton meg lehetett rendelni. A forgalmazókat nyilvántartásba vették, a vásárlókat viszont nem. Eredetileg a kannabiszt is be akarták venni a törvény hatálya alá, azonban a végső verzióból kimaradt.
Woodrow Wilson elnök
A törvényjavaslat azután kapott zöld utat, miután Woodrow Wilson kormánya hatalomra került 1913-ban, és a demokraták mindkét házban többségbe kerültek. A 63. kongresszus HR 6282 törvényjavaslat néven tárgyalta meg és 1914 augusztusában fogadták el, majd decemberben az elnök is aláírta az ún. Harrison Törvényt. A Harrison Törvény valójában nem vezette be a szó szoros értelmében a drogtilalmat, hiszen továbbra is lehetővé tette, hogy a drogfüggők hozzájussanak a patikákon keresztül a fenntartáshoz szükséges napi dózishoz. A törvénynek ugyanakkor volt egy kitétele: az orvosok csak “jóhiszeműen“ írhattak fel drogokat. A “jóhiszeműség” pedig meglehetősen bizonytalan jogfogalomnak bizonyult, így a szövetségi hatóságoknak lehetővé tette, hogy önkényesen alkalmazzák a törvényt.
A törvény vitája során nagy szerepet kapott az első világháború időszakában az amerikai társadalomban elharapozó xenofóbia és rasszizmus: a sajtó hozzáállását ebben az időszakban a “néger kokainistáról” szóló szenzácionista híradások dominálták. Az első világháború idején erősödött fel az alkohol-ellenes propaganda is, ami 1919-ben a szövetségi alkoholtilalom bevezetésében csúcsosodott ki. Míg azonban az alkohol esetében a társadalom jelentős része elfogadta a mértékletes ivás létezését, addig az egyéb drogok esetében a 20. század elejére a teljes elutasítás attitűdje alakult ki a közvéleményben – nem kis részben a fentebb említett sajtóbeszámolók miatt.
A közvélemény 1914-ben az alkoholtilalom kérdésével volt elfoglalva, a Harrison Törvény bevezetése viszonylag kevés figyelmet kapott. A lapok inkább Richmond Hobson alabamai képviselő javaslatáról írtak, ami betiltotta volna az államok közötti alkoholkereskedelmet. Voltak olyan szakemberek, akik már ekkor figyelmeztettek a tilalom korlátaira, miszerint a drogok betiltása ugyanis jelentős feketepiac kialakulásához vezethet. A világháború azonban a prohibicionista tábort erősítette, és gyakorlatilag ekkortól került bele az ország egy olyan örvénybe, amelynek végkimenetele aztán a 60-as években a drogellenes háború meghirdetése volt.
Sárosi Péter
