Az első világháború után az USA bevezette a szövetségi alkoholtilalmat, és ezzel párhuzamosan egyre szigorította a heroin és a kokain szabályozását is – a Drogriporter sorozata David Musto könyve alapján
A legutóbbi fejezetben ott hagytuk abba az amerikai drogpolitika történetét, hogy a Kongresszus elfogadta az első szövetségi drogellenes jogszabályt, a Harrison Törvényt. A törvény 1915 március elsején lépett hatályba, a Pénzügyminisztérium adóhatósága (Internal Revenue Service) volt megbízva a végrehajtásával. 1916-ig 124 ezer orvost, 47 ezer patikust, 37 ezer fogorvost, 11 ezer állatorvost és 1600 termelőt és nagykereskedőt vettek nyilvántartásba. A szövetségi ügynökök árgus szemekkel figyelték, hogy kizárólag gyógyászati célból, a jogszabályoknak megfelelően hozzák forgalomba a tiltott szereket. A legégetőbb kérdés kezdettől az volt, hogy vajon mi történik a drogfüggőkkel, akik eddig legálisan szerezhették be a napi adagjukat. A szövetségiek szerint kizárólag a regisztrált patikusok és orvosok vásárolhattak legálisan kábítószereket, a függők pedig csak abban az esetben juthattak hozzá, amennyiben azt egy orvos felírta nekik. Az orvosok felírási gyakorlatát monitorozták, és amennyiben olyan információt kaptak, hogy túlzott mennyiséget írtak fel, bíróság elé állították őket. A törvény végrehajtása kezdettől következetlen volt, számos esetben függőket és az őket ellátó orvosok ellen is eljárás indult.
A Fehér Ház 1915-ben
A beérkező panaszok hatására a Pénzügyminisztérium májusban rendeletet adott ki a helyzet tisztázására, amelyben nem helyezte törvényen kívül a függők napi adaggal való ellátását (fenntartását), azonban kötelezte az orvosokat arra, hogy a dózist fokozatosan csökkentsék. Ez a rendelkezés azt a naív elképzelést tükrözte, hogy amennyiben a legális források kiapadnak, a függők szép lassan leállnak a szerhasználattal, és „tisztákká” lesznek. A drogfüggőséget a hivatalnokok az akaratgyengeségnek tulajdonították, és azt gondolták, hogy a drogok keresletét csak a legális kínálat tartja fent. Az elmélet azonban nem számolt azzal, hogy a drogfüggőség sokkal makacsabb állapot, nem múlik el csak úgy, és a függők meglepően erős akaratról tesznek tanúbizonyságot, ha a szer megszerzéséről van szó. Ez pedig a feketepiac kialakulásához vezet, ami rengeteg ártalommal jár. Erre már a korabeli orvostársadalom is rámutatott, a Medical World című orvosi szaklap például keményen ostorozta a minisztérium szabályozását. A szövetségi bírókat is nehéz volt meggyőzni arról, hogy megbüntessék azokat az orvosokat, akik a fogyasztóknak írtak fel fenntartási adagokat – egy floridai bíró például felmentett egy orvost, aki egy font ópiumot írt fel, azzal az érvvel, hogy a törvény nem határozza meg pontosan, mi számít csekély mennyiségnek. Több ízben felmentették azokat a fogyasztókat is, akiknél a szövetségi ügynökök drogot találtak – ezzel kiváltva a szövetségi ügyészek haragját.
A vitát a Legfelsőbb Bíróság döntötte el a US v. Jin Fuey Moy ügyben. A szövetségi hatóságok azzal vádolták Dr. Jun Fuey Moy pittsburghi orvost, hogy 1,8 gramm mennyiségű morfium-szulfátot adott el egy Willie Martin nevű függőnek. A vád érvelése szerint az orvos nem gyógyászati célból adta el a morfiumot, hanem azért, hogy fenntartsa a függő opiát-fogyasztását. Ezzel megsértette a Harrison Törvény 8.§-át, amely kimondja, hogy csak „jóhiszeműen” (in good faith) lehet felírni kábítószert. A kerületi bíró azonban felmentette a vádlottakat, és ítéletét megerősítette a Legfelsőbb Bíróság döntése. A többségi véleményt Oliver Wendell Holmes bíró adta elő, rámutatva, hogy a Harrison Törvény 8.§ „jóhiszeműség” fogalma bizonytalan jogfogalom, és nagyon sokféleképpen értelmezhető, így ez alapján nem lehet a fogyasztókat és az őket ellátó orvosokat kriminalizálni. A testület szerint az adóhatóság túllépte a hatáskörét akkor, amikor függők és orvosok ellen fordította a törvényt. Bár a szövetségiek a következő években megpróbálták módosítani a döntést, a Legfelsőbb Bíróság két további ügyben is megerősítette azt.
Oliver Wendell Holmes bíró
A helyzet 1918-ban változott meg, amikor a közvélemény korábbi toleráns magatartása a függőség orvosi fenntartásával kapcsolatban intoleranciába fordult át. Ennek semmi köze nem volt a függőséggel kapcsolatos társadalmi vagy tudományos tapasztalatok változásához – sokkal inkább a politikához. Az I. Világháború végén a Theodore Roosevelt és Wilson által képviselt liberalizmust intoleráns nacionalizmus váltotta fel, forrpontra hevült az idegengyűlölő paranoia – ez vezetett a szövetségi alkoholtilalom bevezetéséhez is. Ez volt az a korszak, amikor pacifistákat és szocialistákat börtönöztek be az 1918. évi kémtörvény alapján pusztán azért, mert a háborút ellenző véleményüknek hangot adtak. Pénzügyminisztérium egy speciális kábítószerügyi bizottságot hozott létre annak érdekében, hogy kimódolják, vajon hogy lehet a Harrison Törvény módosításával áthidalni a Legfelsőbb Bíróság határozatát. A bizottságot Henry R. Rainey kongresszusi képviselő vezette, aki 1918 augusztusában egy törvénytervezetet terjesztett elő – amelyet meghallgatások nélkül, kizárólag a kormányzati álláspont alapján készített el. Nagy ravaszul az adótörvényen keresztül kívánta megfogni a függőket: jelképes adót vetett ki minden opiát-készítményre, így minden olyan termék birtoklása, amelyen nem szerepelt a szövetségi adóhivatal pecsétje, illegálisnak minősülhetett.
A korabeli plakát jól szemlélteti a kor morális pánikját
A kormány egy kérdőíves vizsgálatot is lefolytatott, melynek során 125 ezer orvosnak és 45 ezer patikusnak tettek fel kérdéseket a drogfüggőség elterjedtségéről – a 30%-os válaszadási arány miatt azonban az eredmények megbízhatósága kérdéses maradt. A válaszokból egyébként az derült ki, hogy az elmúlt években nem nőtt, hanem csökkent a függők száma az országban – ez azonban nem tántorította el a szigorítás híveit, akik azt becsülték, hogy mintegy egymillió opiátfüggő él az országban. Ezt az adatot később jelentősen túlzónak minősítették, az egymilliós szám mindenesetre bejárta a médiát, éppen abban a pillanatban, amikor a bolsevik agitátoroktól való rettegés uralta a közvéleményt. Ez a morális pánik végül megtörte a jogász- és orvostársadalom ellenállását: a heroin és kokain nem gyógyászati célú forgalmazását törvényen kívül helyezték.
1919-ben a szövetségi hatóságok razziákba kezdtek a heroint felíró orvosok ellen, és számos „drogdoktort” letartóztattak. Ez nem jelentette azonban azt, hogy a függőket teljesen legális ellátmány nélkül hagyták, hiszen attól tartottak, hogy ez bűnözési és halálozási hullámot indítana el. New York város vezetése például 1919 április 9-én razziát tartott a kábítószereket árusító patikusok és orvosok ellen, ugyanakkor a vásárlóikat értesítették, hogy másnap a Worth Streeten egy klinikát nyitnak a függők számára, ahol az Egészségügyi Minisztérium biztosította számukra a napi adagot. Az első nap 8, a második nap pedig további 135 személy jelentkezett a klinikán, ahol egyrészt kórházi detoxikáló ágyat biztosítottak a számukra, és amíg az ágyra vártak, addig ambuláns fenntartó kezelésben részesítették őket. A végső cél az volt, hogy az összes heroinfüggőt absztinensé tegyék – ez persze a későbbiekben illúziónak bizonyult.
Daniel C. Roper dél-karolinai képviselő lobbizni kezdett azért, hogy szövetségi programot hozzanak létre a hasonló klinikák országos rendszerének kialakítására. Szerinte a kábítószerpolitikát nem az adóhatóságnak kellett volna irányítania, ez sokkal inkább közegészségügyi kérdés. Roper törvénytervezetet dolgozott ki a függők fenntartásának biztosításáról, ezt France szenátor nyújtotta be a törvényhozásnak. A France-törvény a Közegészségügyi Szolgálatot (Public Health Service) bízta volna meg az új rendszer kidolgozásával és irányításával, a szexuális úton terjedő betegségekkel kapcsolatos szövetségi program mintájára. A. G. DuMez, a kábítószerügyi bizotság egyik tagja memorandumban hívta fel a kormány figyelmét arra, hogy a jelenlegi kezelési formák elégtelenek, és hogy a függőséget ezekkel a módszerekkel nem lehet rövid távon megszüntetni – a legtöbb klinika pácienseinek kevesebb, mint 10%-ánál értek el sikert. A PHS hivatalnokai azonban nem szerették volna magukra venni a drogfüggőség problémájának felelősségét. A bürokraták, mind mindig, most is elsősorban közigazgatási és büntetőjogi problémát láttak a függőségben, aminek a lényegét ebben az egy kérdésben vélték megtalálni: „hogyan tartsuk távol a fogyasztókat a drogoktól?” A drogpolitikai koordináció így az adóhatóság kezében maradt, a France-féle törvényjavaslat megbukott.
1919-ben szövetségi szinten is bevezették az alkoholtilalmat, melynek betartására létrehozták a Prohibíciós Egységet (Prohibition Unit). Ennek részeként alakult meg a Kábítószerügyi Részleg (Narcotic Division), a korábban az alkohollal kapcsolatos adók beszedését felügyelő Levi G. Nutt vezetésével (az alkoholtilalom bukása után a kábítószerügyi részleg önálló ügynökséggé vált). A gazdaság recesszióba süllyedt, a korábbi liberális megközelítéssel szemben erőre kaptak a konzervatív, a kisebbségekkel szemben türelmetlen és rövid távon sikert ígérő kezdeményezések. Míg a függőség közegészségügyi kezelését szorgalmazó France-féle törvényjavaslatot elutasították, jelentősen növelték a drogellenes hatóság költségvetését: 1920-ban 515 ezer dollárra. Emberanyagban sem volt hiány: 170 szövetségi kábítószer-ellenes ügynök állt munkába.
A korabeli orvostársadalomban viták folytak arról, hogy mi is a drogfüggőség: mivel a függők testében fizikai elváltozást nem tudtak kimutatni – a kormány ezért azzal érvelt, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a függőség betegség lenne amit kezelni kellene. Ezt az álláspontot többen élesen bírálták, így például Dr. Ernest Bishop, aki a new york-i Bellevue klinika orvosaként drogfüggőket kezelt. Tapasztalata szerint a függők hosszú távú fenntartó kezelése a leghatékonyabb a legtöbb esetben, és a függők kriminalizálása nem vezet célra. Álláspontja szerint a drogfüggőt a háziorvosnak éppen úgy kellene kezelnie, mint a cukorbeteget, és nincs szükség speciális klinikákra és a függők szegregálására. Nutt ügynöksége azonban éppen az ellenkező irányba haladt, és ebben az Amerikai Orvosszövetség (AMA) támogatását is megszerezte, amely egy 1920-as állásfoglalásában elítélte a függők ambuláns, fenntartó kezelését. A teljes szermentesség rövid távú elérésenek célja elhomályosította azokat a klinikai tapasztalatokat, amelyek szerint a függők fenntartása biztosítja viszonylag problémamentes társadalmi beilleszkedésüket.
David Musto "The Amercian Disease" c. könyvének "The Federal Assault on Maintenance" fejezete alapján
Sárosi Péter
