Az amerikai drogpolitikai vita

Az amerikai drogpolitikai vita

(forrás: www.beszelo.hu)

Sárosi Péter
Bevezető megjegyzések

Az alább közölt cikkváltás idén szeptemberben látott napvilágot a National Review című amerikai konzervatív magazin hasábjain. Bár a vitában részt vevő mindkét fél hivatásszerűen foglalkozik drogpolitikával, életútjuk, motivációik és nézeteik nagyon messze állnak egymástól.

A vita kezdeményezője Ethan A. Nadelmann, a legnagyobb amerikai drogpolitikai reformszervezetnek, a Drogpolitikai Szövetségnek (Drug Policy Alliance, www.drugpolicy.org) az igazgatója. Nadelmann a Harvardon diplomázott, majd doktorált politikai tudományokból, a 90-es évek közepéig a Princeton egyetem politológiaprofesszora volt. Figyelme a 90-es években egyre inkább a fennálló nemzetközi drogpolitikai rendszer (vagy ahogy ő nevezi, a „nemzetközi drogtilalmi rezsim”) ellen szerveződő globális társadalmi mozgalom felé irányult, amelynek hamarosan az egyik fő véleményformálójává vált. 1994-ben megalapította a Soros György által támogatott Lindesmith Centert, amely az ezredfordulón kibővült és új nevet kapott (Drug Policy Alliance). Nadelmann szerint az Egyesült Államok „drogellenes háborúja” bukásra van ítélve, mivel a drogtilalom évtizedes tapasztalatai azt mutatják, hogy a büntetőjogi eszközök nem képesek tartósan csökkenteni sem a drogok kínálatát, sem pedig a fogyasztását. A drogtilalom ugyanakkor a feketepiac jelentős méretű felduzzadásához, az emberi jogok tömeges megsértéséhez, egyre növekvő börtönpopulációhoz és katasztrofális közegészségügyi állapotokhoz vezet. A Nadelmann által kínált alternatíva az államilag szabályozott legális drogszabályozás rendszere, amely a helyi igényeknek megfelelő adókkal, korhatárokkal és szigorú fogyasztóvédelemmel szab gátat a pszichoaktív anyagok fogyasztásához kapcsolható ártalmaknak.

John P. Walters a Bush-kormányzat jelenlegi „drogcárja”, azaz a Fehér Ház drogellenőrzési irodájának (ONDCP, http://www.whitehousedrugpolicy.gov/) a kábítószerügyek felett szinte teljhatalommal rendelkező vezetője. Karrierjét a korábbi drogcár, William Bennett (a Reagan-, valamint az idősebb Bush-adminisztráció hírhedt drogfőnöke) helyetteseként kezdte. Nadelmann-nel ellentétben mindig is adminisztratív munkát végzett, a tudományos életben nem tett szert képzettségre vagy elismertségre. A drogkérdésben Nadelmann pragmatikus-liberális hozzáállásával szemben az ő attitűdjét moralista-fundamentalista álláspontként lehet ábrázolni. Walters az illegális drogokban (sőt, elsősorban a marihuánában) az amerikai társadalom rákfenéjét látja, amely tönkreteszi a családokat, bűnözéshez vezet és olajat önt a nemzetközi terrorizmus tüzére. A drogkérdés kezelését a kompromisszumokat elutasító drogháború következetes végrehajtásában tudja elképzelni.

Kettejük média-párviadala azért is számít különösen jelentősnek, mert Walters a nyilvános vitákat többnyire kerüli, még hivatalos útjainak állomásait is eltitkolja a média elől, tartva a civil szervezetek tiltakozó akcióitól. A levélváltás másik különlegességét az adja, hogy az írások egy olyan konzervatív lapban jelentek meg, melynek olvasótábora jellemzően a republikánusokat támogatja. Mindkét szerző érvelésén és retorikáján megfigyelhető a konzervatív olvasók megnyerésének igénye, így például Nadelmann részéről a drogháborút ellenző republikánus közszereplők emlegetése, illetve Walters részéről a gyakori hivatkozás az olvasók szemében népszerűtlen Soros György és a droglegalizáció kapcsolatára.

A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ, www.tasz.hu) emberi jogi szervezet 1994 óta aktív résztvevője a hazai és nemzetközi drogpolitikai eseményeknek, a drogprobléma büntetőjogi-tiltó megközelítésével szemben az ártalomcsökkentő drogpolitika elveit képviseli. A cikkek magyar nyelvű közlését nemcsak azért tartjuk fontosnak, mivel Mr. Nadelmann a TASZ tanácsadó testületének tagja, hanem mert hisszük, hogy az amerikai drogpolitika alakulása közvetlen hatással van a globális, így a magyar drogpolitika fejlődésére is. Az USA a jelenleg fennálló „globális drogtilalmi rezsim” (Nadelmann) legfőbb támogatója, ennek a támogatásnak a megszűntével a rendszer dominóként omlana össze, és a jelenleginél jóval nagyobb esély nyílna egy ésszerű, a valódi közegészségügyi és emberi jogi szempontokat szem előtt tartó drogpolitikai modell széles körben való alkalmazására.

Ethan A. Nadelmann
A marihuánatilalom vége

Erősödik a legalizációpárt

Soha azelőtt nem támogatta még ennyi amerikai a marihuána dekriminalizációját, sőt, legalizációját, mint napjainkban. Hetvenkét százalék mondja azt, hogy a marihuána puszta birtoklóit nem börtönnel, hanem pénzbüntetéssel kellene sújtani: ez a „dekriminalizáció” általánosan elfogadott meghatározása. Még több amerikai támogatja a gyógyászati marihuána legalizációját. A szélesebb értelemben vett legalizáció támogatói bázisa 25 és 42 százalék között van, attól függően, hogy miként tesszük fel a kérdést. A Zogby-féle közvélemény-kutatás eredményei szerint minden öt amerikaiból kettő ért egyet azzal az állítással, hogy a „kormánynak többé-kevésbé ugyanazon a módon kell kezelnie a marihuánát, mint az alkoholt: szabályozza, ellenőrizze és adóztassa meg, csupán a gyermekek számára tegye azt illegálissá”.

Majdnem 100 millió amerikai – köztük a 18 és 50 év közötti népesség közel fele – legalább egyszer kipróbálta már a marihuánát. A katonai és rendőrségi toborzótiszteknek gyakran nincs más választásuk, mint figyelmen kívül hagyni az álláskeresők korábbi marihuánafogyasztását. A közvélemény ugyanígy érez az elnökjelöltekkel és egyéb politikai pozíciókra pályázókkal kapcsolatban. Al Gore, Bill Bradley és John Kerry egyaránt szívott marihuánát a múltban. Csakúgy, mint Bill Clinton, aki bár mentegetőzve, de bevallotta fiatalkori fogyasztását,1 George W. Bush pedig soha nem is tagadná azt. Ezenkívül számos egyéb politikai, üzleti, vallási, értelmiségi és egyéb vezető személyiség vallotta magát bűnösnek a marihuánaszívás bűnében.

A marihuánatilalom megszüntetésével kapcsolatos vita ott izzik a napi politika fő áramának felszíne alatt, áttörve ideológiai meggyőződést és párthűséget. A marihuána többé nem a hatvanas évek lázadásának vagy a hetvenes évek engedékenységének szimbóluma, és hogy nem csak liberálisok és libertariánusok szerint kellene legalizálni, azt az ifjabb William F. Buckley példája jobban demonstrálja, mint bármi más.2 Az ország vezető drogpolitikai reformszervezetének igazgatójaként számtalan beszélgetést folytattam rendőrökkel és ügyészekkel, bírókkal és politikusokkal, illetve több száz más olyan személlyel, akik hallgatólagosan elismerték, hogy a marihuána kriminalizációja költséges, őrült és romboló jelenség. Amire ma a leginkább szükség van, az egy elvhű konzervatív vezetés. Buckley mutatta az utat, Új-Mexikó kormányzója, Garry Johnson pedig bátran felszólalt hivatali évei alatt. De mi a helyzet a többiekkel?

Szisztematikus túlreagálás

A marihuána tilalma egyedi jelenség az amerikai büntetőjogban. Egyetlen más törvényt sem hajtanak végre ilyen széles körben és ilyen szigorúan, ugyanakkor egyetlen más törvényt sem tart szükségtelennek a népesség ilyen nagy hányada.

A rendőrség évente 700 ezer embert vesz őrizetbe marihuánával kapcsolatos bűncselekmények miatt. Ez majdnem azonos azoknak a számával, akiket kokain, heroin, metamfetamin, ecstasy és az összes többi illegális drog miatt összesen állítanak elő évente. Durván 600 ezer esetben, azaz a marihuánával kapcsolatos letartóztatások 87%-ánál nincs többről szó, mint csekély mennyiség puszta birtoklásáról. Amerikaiak millióit soha nem veszik őrizetbe vagy ítélik el más bűncselekmény miatt, kivéve ezt. A marihuánatörvények végrehajtása a becslések szerint 10-15 milliárd dolláros közvetlen kiadást jelent minden évben.

A büntetési tételek országszerte váltakoznak, a mérsékelt pénzbüntetéstől a pár napos fogházi, illetve a sokéves börtönbüntetésig terjednek. Az ügyészek gyakran azt állítják, hogy senki sem megy börtönbe puszta birtoklásért – ugyanakkor tíz- vagy talán százezreket csuknak le évente azok közül, akiknél a próbára bocsátásuk vagy a felfüggesztett börtönbüntetés időtartama alatt a marihuánateszt pozitív eredményt mutat, esetleg egy jointot találnak náluk. Alabama állam jelenleg 15 évtől életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéli azokat az embereket, akiket harmadszorra kapnak rajta a marihuána birtoklásán. Bár pontos becslés nem létezik, csak ma este valószínűleg 100 ezer amerikai tartózkodik rács mögött egyik vagy másik, marihuánával kapcsolatos bűncselekmény miatt. És még azok számára is, akik nem veszítik el a szabadságukat, az egyszerű őrizetbe vétel is traumatikus és költséges élmény lehet. A szülő marihuánafogyasztása okot szolgáltathat a hatóságoknak arra, hogy elválasszák tőle és állami gondozásba vegyék a gyermekét. A külföldön született amerikai állampolgárokat deportálhatják a marihuánával kapcsolatos bűncselekmények miatt, attól függetlenül, hogy hány éve élnek az országban, vagy hogy a gyermekeik amerikai állampolgárok-e, illetve hogy hány évig álltak törvényes munkaviszonyban munkáltatójukkal. Az államok több mint fele visszavonja vagy felfüggeszti a marihuána fogyasztásán rajtakapott emberek jogosítványát, attól függetlenül, hogy az őrizetbe vétel időpontjában éppen vezettek-e autót vagy sem. A szövetségi Felsőoktatási Törvény (Higher Education Act) megtiltja a hitelek folyósítását azon diákok számára, akik bármilyen droggal kapcsolatos bűncselekményt követtek el; az egyéb bűncselekmények elkövetői ellenben hitelképesek maradnak.

Ez egyértelműen túlreagálás a kormány részéről. Egyetlen drog sem tökéletesen biztonságos, és minden pszichoaktív anyagot lehet problémásan használni. A szövetségi kormány dollármilliárdokat költött azokra a reklámokra és drogellenes programokra, amelyek a marihuána veszélyeiről prédikálnak – miszerint ez egy kapudrog, függőséget alakít ki, sokkal potensebb, mint korábban volt, ezenkívül különféle pszichikai és szociális rendellenességekért felelős, beleértve a nemzetközi terrorizmust is. A kormánynak azonban még meg kellene cáfolnia a Kábítószer-ellenes Ügynökség (DEA) saját jogtanácsosának, Francis Young bírónak azon 1988-as jelentését, amelyben a bizonyítékok hosszas felsorolása után arra a következtetésre jutott, hogy „a marihuána természetes formájában az ember által ismert legbiztonságosabb gyógyszerek egyike”.

Valóban kapudrog a marihuána? Igen, amennyiben a legtöbb más illegális drogot kipróbáló amerikai először a marihuánát próbálja ki. Ugyanakkor mégsem, mivel a legtöbb amerikai, aki fogyasztott már marihuánát, nem próbál ki más illegális drogokat, kevesen kerülnek bajba velük kapcsolatban, és a legtöbben még csak nem is válnak rendszeres vagy problémás marihuánafogyasztóvá. Azt mondják, a heroinfüggőség csökkentése a marihuánaprevenció segítségével ahhoz hasonlít, mintha a motorkerékpár-baleseteket szeretnék csökkenteni a kerékpározás visszaszorításával. Nincs bizonyíték arra, hogy kevesebb drogabúzus lenne az Egyesült Államokban, ha nem létezne marihuána: valószínűleg egy veszélyesebb drog helyettesítette volna.

Valóban sokkal potensebb napjaink marihuánája? Természetesen a jó minőségű marihuána nagyobb választékban férhető hozzá ma, mint 30 évvel ezelőtt. De azok, akik az 1970-es vagy 1980-as években szívtak marihuánát, emlékeznek még arra, hogy akkor is szívtak legalább olyan erős füvet, mint ami napjainkban elérhető. Sőt mit több, a magas potenciájú fű fogyasztójának csupán néhány slukkot kell szívnia ahhoz, hogy ugyanazt a kívánt hatást elérje, így kevesebb kárt tesz a tüdejében.

Valóban függőséget okoz a marihuána? Igen, okozhat, ha egyesek mértéktelenül élnek vele, és oly módon használják, ami káros hatással van önmagukra és a környezetükre is, ezenkívül nehézzé teszi a leállást. A marihuána ugyanakkor a legkevésbé addiktív és káros az összes széles körben használt pszichoaktív drog közül, beleértve ma legálisnak számító drogokat is. A legtöbb marihuánát szívó ember sosem válik függővé. Az elvonási tünetek meglehetősen enyhék a többi drog hasonló tüneteihez képest. Soha senki nem halt még meg marihuána-túladagolás következtében, ami a legtöbb más drogról nem mondható el. A marihuánát nem hozzák összefüggésbe erőszakos viselkedéssel, és csupán minimális összefüggést mutattak ki a gondatlan szexuális magatartás és a marihuánafogyasztás között. Még a rendszeres marihuánaszívók is csupán a töredékét lélegzik be annak a füstnek, amit a dohányosok. A kizárólag marihuánát szívók körében ritka a tüdőrák.

A kormány legújabb állítása szerint a marihuána-abúzus miatt sokkal több ember kényszerül kezelésre, mint az összes többi drog miatt együttvéve. Ez nem lehet túl meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy amerikaiak tízmilliói szívnak marihuánát, míg csupán pár millióan használnak egyéb illegális drogokat. Mindamellett ez az érv elég álságos. A marihuána miatt kezelésre jelentkező embereknek csupán kis része függő. Minden öt marihuána miatt kezelésre jelentkező ember közül csupán egy teszi ezt szabad akaratából. Legalább a felüket az igazságszolgáltatási rendszer küldi a kezelőintézetekhez. Azért jelentkeznek a kezelésre, mivel elkapták őket egy jointtal, lebuktak egy drogteszten az iskolában (jellemzően akkor, amikor már nem álltak a szer hatása alatt, csupán napokkal azelőtti fogyasztást mutatott ki a teszt), vagy mert a jogalkalmazó hatóságok fogták el őket, és a „terápiás” program szükséges ahhoz, hogy megmeneküljenek a kiutasítástól, elbocsátástól vagy bebörtönzéstől. Számos hagyományos drogkezelési program szégyentelenül részt vesz ebben a játékban, mivel az biztosítja számukra az elfogott kliensek profitábilis áramlását.

Sokan azok közül, akik a „bábáskodó államot” bírálják, amiért az előírja a felnőttek számára, hogy mit árulhatnak és mit nem, kivételt tesznek, ha a marihuánára kerül szó – a „gyermekek védelmében”. Ez egy rossz vicc, ahogyan minden tinédzser igazolhatja. A marihuána felnőtt emberek számára való kriminalizációja egyetlen fiatalt sem akadályozott meg abban, hogy jobban hozzáférhessenek a marihuánához, mint bárki más. Még ha a marihuána népszerűsége alábbhagyott is az 1970-es évek óta, egy statisztika állandó maradt: a középiskolások 80 százaléka szerint a fű könnyen hozzáférhető. A kormány túlzásai és bizalmatlansága ugyanakkor könnyen visszafelé sülhetnek el. Minden olyan tinédzserre, aki a marihuánától azért tartózkodik, mert az tiltott (a felnőttek számára), jut egy olyan, akit a marihuána „tiltott gyümölcs” státusa visz kísértésbe. Sokan úgy reagálnak a marihuánával kapcsolatos hazugságokra, hogy semmibe veszik a veszélyesebb drogokkal kapcsolatos figyelmeztetéseket is. Ennyit arról, hogy a felnőttek kriminalizációja megvédené a gyerekeket.

A gyógyászati dimenzió

A gyógyászati marihuánával kapcsolatos vita természetesen tovább színezi a marihuánatilalommal kapcsolatos szélesebb vitát. A marihuána gyógyászati hatékonyságát többé nem vitatják komolyan. Gyógyászati használata több ezer évre vezethető vissza. A marihuána fő hatóanyagát, a THC-t tartalmazó gyógyszerek törvényesen kaphatók az Egyesült Államokban, számuk egyre emelkedik. Egyesek számára a tabletta is megfelelő, mások tea vagy péksütemény formájában fogyasztják el. A legtöbb ember szerint a szívás ennek a szokatlan gyógyszernek a leghatékonyabb fogyasztási módja, de új, füstmentes fogyasztási módok is terjedőben vannak, mint például a vaporizátorok.

A szövetségi törvény még mindig tiltja a gyógyászati marihuánát. Ugyanakkor minden államban támogatást nyertek azok a népszavazási kezdeményezések, amelyek a gyógyászati marihuána legalizálásáról szóltak, gyakran nagy többségi támogatással – Kaliforniában, Washingtonban, Oregonban, Alaszkában, Coloradóban, Nevadában, Maine-ben és Washington D.C.-ben. Vermont, Hawaii és Maryland követte a példájukat, számos más állam pedig jelenleg is fontolgatja a hasonló gyógyászati marihuánával kapcsolatos jogszabályok bevezetését, köztük New York, Connecticut, Rhode Island és Illinois. Gyakran mindkét párt támogatja a kezdeményezéseket, olyan republikánus kormányzókkal az élen, mint Gary Johnson és a marylandi Bob Ehrlich. 2002-ben New Yorkban a Függetlenség Párt konzervatív jelöltje, Tom Golisano mindenkit meglepett azzal, hogy erősen kampányolt ebben az ügyben. A New York-i törvényhozás előtt álló javaslatot most már nemcsak vezető republikánus személyiségek, hanem konzervatív pártvezérek is támogatják.

A politikai csatatéren belül a Clinton, majd Bush vezette Fehér Ház egyre inkább szembekerül mindenkivel. A többség gyakorlatilag minden államban a gyógyászati marihuána legalizációjára szavazna, ha lenne rá lehetősége. Még a Kongresszus is változik: tavaly nyáron a Tisztelt Ház demokratáinak mintegy kétharmada és számos republikánus szavazott egy olyan törvényjavaslatra, amelyet a republikánus Dana Rohrabacher terjesztett be, aki megtiltotta volna szövetségi pénzalapok felhasználását a gyógyászati marihuána elleni igazságügyi minisztériumi akciók finanszírozásában. (Számos más republikánus is kinyilvánította támogatását, azonban a nemmel szavazásra utasították őket.) A szövetségi bíróságok határokat szabtak a szövetségi agressziónak: először a Conant v. Walters ügyben, amelyben az orvosok azon alkotmányos jogát védték, hogy megvitassák pácienseikkel az orvosi marihuána kérdését, legutóbb pedig a Raich v. Aschcroft és a Santa Cruz v. Aschcroft ügyekben, amely eljárásokban hozott határozatuk megállapította, hogy a szövetségi kormány hatásköre az államközi kereskedelem szabályozásában nem terjed ki az orvosi marihuánával kapcsolatos műveletekre, mivel azok teljes egészében helyi és nem üzleti jellegű tevékenységek. (A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta a Conant-határozatot, de a többi még jelenleg is elbírálás alatt áll.)

Az állami és helyi kormányzatok egyre inkább bekapcsolódnak a gyógyászati marihuána szabályozásába, a szövetségi tilalom ellenére is. Kalifornia, Oregon, Hawaii, Alaszka, Colorado és Nevada bizalmas nyilvántartásokat készített a gyógyászati marihuánát fogyasztók számára, amely ingyenes védelmet nyújt a letartóztatással és üldözéssel szemben a páciensek és gondozóik számára. Egyes önkormányzatok jelenleg már azt is fontolgatják, hogyan tudnák szabályozni a termelést és a kereskedelmet. Kaliforniában jelenleg egy tucat gyógyászatimarihuána-program működik nyíltan, a hatóságok hallgatólagos támogatásával, egyes programigazgatók kérvényezik a hivatalos bejegyzésüket is. Számos állami és helyi hatóság, beleértve a rendőrséget is, támogatja ezt a tervet, azonban megfélemlíti őket a szövetségi fenyegetés, amely elrendeli a szövetségi törvények megszegőinek őrizetbe vételét és feljelentését.

A drogcár és a DEA szóvivői mantraként szajkózzák, hogy „a gyógyászati marihuána nem létezik”, de ez az állítás annyira megtévesztő, hogy aláássa a szövetségiek hitelét.

A szövetségi kormány saját mississippi ültetvényéről jelenleg is ellátja marihuánával azt a kevés beteget, akiket évekkel ezelőtt a bíróság bone fide pácienseknek ismert el. Senki sem száll vitába azokkal, akik gyógyászati célból marihuánát fogyasztottak, sem a Santa Cruz gyógyászati marihuána menedékházát alapító Valerie Corral, sem pedig a National Review újságírója, Richard Brookhiser. Sőt, még egyes szövetségi hivatalnokok is kinyilvánítják csendesen a sajnálatukat a gyógyászati marihuána elleni támadások miatt. Amikor a DEA 2002 szeptemberében lerohanta a Corral-menedékházat, az egyik ügynök állítólag kijelentette, hogy „hamarosan talán másik munka után kellene néznem”.

A szélesebb értelemben vett mozgalom

Az igazi nagy csata természetesen azért folyik, hogy végül a marihuánatilalom is arra a sorsra jusson-e, mint az alkoholtilalom, amelyet változatos állami és helyi adózási és ellenőrzési szabályozás váltott fel, mérsékelt szövetségi beavatkozással. Az elhivatott prohibicionisták a gyógyászati marihuánát első lépésnek tartják a teljes legalizáció felé vezető csúszós lejtőn. Azok a szavazók, akik a gyógyászati marihuánára szavaztak (csakúgy, mint a kampányt támogató tehetős emberek), megosztottak abban a kérdésben, hogy támogatják-e az általános legalizációt vagy sem, de egyetértenek abban, hogy a gyógyászati célból marihuánát fogyasztók üldözése a marihuánaellenes háború leggusztustalanabb formája. (Buckley ezt kihangsúlyozta abban a cikkében, amelyben Peter McWilliams ügyére hivatkozott, aki valószínűleg azért halt meg, mert a szövetségi hatóságok hatékonyan megakadályozták a gyógyászati célú marihuána használatában.)

A gyógyászati marihuánával kapcsolatos erőfeszítések valószínűleg háromféleképpen is elősegítették a szélesebb értelemben vett antiprohibicionista kampányt. Segítettek átformálni a marihuánáról alkotott képet a médiákban, a sztereotipikus hosszú hajú, batikolt pólós lázadó helyét egy átlagos, középkorú amerikai vette át, aki Multiplex Szklerózissal, rákkal vagy AIDS-szel küzd. Az 1996-os kaliforniai gyógyászati marihuánával kapcsolatos népszavazáson (ún. 215-ös indítvány) aratott diadallal, majd az egyéb államokban elért más győzelmekkel a kialakulóban lévő drogpolitikai reformmozgalom demonstrálta, hogy képes győzni az amerikai politika fő színterein. A gyógyászati marihuána szabályozásának sikeres új modelljei bizalmat kelthetnek a közösségben a nem gyógyászati célú használat szabályozásának lehetőségeivel és előnyeivel kapcsolatban.

Ebből a szempontból a holland kannabisz-politika iránymutató jelentőséggel bírhat. A holland coffee shop-modellt, amelyben a kannabisz kiskereskedelmi (de nem nagykereskedelmi) forgalma de facto legális, tulajdonképpen sosem fektették jogszabályokba. Akkor vette kezdetét, amikor 1976-ban a parlament dekriminalizálta a kannabiszt, és a fogyasztók, termesztők és vállalkozók tárgyalásokba kezdtek a helyi rendőrséggel, ügyészséggel és más hatóságokkal a megfelelő középutas politika kialakításáról. A napjainkban az egész ország területén működő coffee shopok helyi szabályozás eredményei. A problémás boltokat bezárják, a legtöbb azonban jól illeszkedik a város helyi kultúrájába. A kannabisz többé nem olyan népszerű, mint az Egyesült Államokban vagy más nyugati országokban, a büntetőjogi szankciók és kontroll hiányának dacára. Hasonló fejlemények jelenleg más országokban is megfigyelhetőek.

Az 1976-os holland dekriminalizációs törvényhez hasonlóan az 1996-os kaliforniai 215-ös indítvány kapcsán is párbeszéd indult azzal kapcsolatban, hogy milyen módon lehetne az új törvényt végrehajtani. A hirtelen feltűnő ötletek a gyógyszertárhoz hasonló coffee shopoktól a menedékházakig terjedtek, melyek mindegyike csak azok számára biztosította volna a marihuána vásárlását, akik páciensi azonosító kártyával vagy orvosi vénnyel rendelkeznek. Ezek az ötletek fontos szerepet játszottak a dialógus közösségi szimbólumaiként és manifesztációjaként. Több hasonló elképzelés valószínűleg felbukkan még az ország más államaiban is, ahol a marihuána gyógyászati használatát legalizálják, és keresik a terjesztés és hozzáférés szabályozásának lehetőségeit. És a kérdés elkerülhetetlenül felvetődik: ha a kialakuló rendszer sikeresen szabályozza a marihuána termesztését és terjesztését a gyógyászati szükségletekkel rendelkező emberek számára, akkor vajon ki lehet-e terjeszteni azokra is, akiknek orvosilag nem lenne szükségük rá?

Amerikaiak milliói használnak marihuánát, nem csupán azért, hogy „feldobják magukat”, hanem számos egyéb olyan indokból is hasznosnak találják azt, amiért alkoholt isznak vagy gyógyszereket szednek. Olyan ez, mint egy korsó sör, egy pohár bor vagy egy koktél a munkanap végén, egy gyógyszertárban kapható szer a depresszió vagy szorongás csillapítására, esetleg egy altatótabletta, illetve a szexuális funkciók zavaránál alkalmazott segédanyagok. Ahogy a definíció fejlődik és szélesedik, egyre több amerikai írja le saját marihuánahasználatát „gyógyászati célú” használatként. Anekdotikus tapasztalataikat egyre inkább alátámasztják a marihuána fő hatóanyagaival, a kannabinoidokkal kapcsolatos tudományos kutatások. A The Lancet című vezető nagy-britanniai orvosi szaklap tavalyi különszámának spekulációi szerint a marihuána hamarosan „a XXI. század aszpirinjévé” nőheti ki magát, mivel alacsony költségű gyógyszerként használható a népesség széles rétegei számára.

Talán az orvosikontroll-rendszer kiszélesítése jelenti a legjobb választ arra, hogy mi módon lehetne a legjobban csökkenteni a marihuánatilalom jelentős kiadásait és ártalmait anélkül, hogy a valódi drogabúzus jelentősen nőne. Ezzel analóg jelenség az, amikor számos gyógyszer a receptre kapható kategóriából a vény nélkül kapható kategóriába kerül át, a szigorúbb ellenőrzés fenntartásával. Ez egy olyan fontolva haladó álláspont, amely mind azt az ellenőrzést, mind azt a biztonságot megteremti, amelyre a szavazók és a politikusok is vágynak.

1931-ben, mikor az alkoholtilalom mögött álló társadalmi támogatás rohamosan csökkent, Hoover elnök megjelentette a Wickersham Bizottság jelentését. A jelentés a tilalom hibáinak és költséges következményeinek súlyos kritikáját tartalmazta, a bizottság tagjai azonban azon félelmükben, nehogy a közvélemény szemében túl messzire menjenek el, ellenezték a tilalom visszavonását. Franklin P. Adams, a New York World újságírója szellemes versikében foglalta össze következtetéseiket:

„A tilalom egy nagy bukás.
Szeretjük.
Nem állítja meg, amit kellene.
Szeretjük.
Nyálkás-korrupt csiganyomot húz maga után,
Tiltása fabatkát sem ér,
Földünket gaztettel és bűnnel itatja át.
De nem számít, mi támogatjuk.”

Két évvel később a szövetségi alkoholtilalom már történelemmé vált.

A történet tanulsága az, hogy a marihuánatilalom valószínűleg gyorsan véget érne a szövetségi és egyéb kormányzatok által a fenntartására fordított dollármilliárdok hiányában. Mindazoknak a marihuánaellenes hirdetéseknek, amelyekről azt állítják, hogy csökkentik a drogabúzust, valójában a fő célja a marihuánaellenes háború társadalmi támogatottságának fenntartása. Olyan konzervatív politikusokra van jelenleg szükség, akik ki merik mondani: ami sok, az sok, elég volt az adófizetők dollármilliárdjainak ablakon való kidobásából. Emberek veszítik el a munkájukat, vagyonukat és szabadságukat nem több miatt, mint egy joint birtoklása vagy néhány marihuánanövény termesztése. És mindez miért? Hogy üzenjünk vele? Hogy tovább tettessük a gyermekeink előtt, hogy megvédjük őket? Az alkoholtilalomnak sokkal több értelme volt, mint napjaink marihuánatilalmának – és mégis katasztrófába torkollott.

John P. Walters
Nincs meghátrálás

A drogháború életeket ment

A szabályozott legalizációt magába foglaló drogkontroll-politika kilátása számos értelmiségi közszereplőt elcsábított az utóbbi években, kétségtelenül azért, mert a felszínen egyszerű megoldást kínál egy komplex problémára. A valós következményekről folytatott ésszerű vita általában csökkenti a lelkesedést, és a legalizáció számos korábbi támogatóját kiábrándítja a valóság; de nem úgy Ethan Nadelmannt, akinek a marihuána legalizációjáról alkotott elképzelése (A marihuánatilalom vége, National Review, 2004. július 12.) egy olyan világméretű politikai mozgalom ideológiáját képezi, amelyet a milliárdos Soros György alapított a drogok használatát elfogadó politikai szabályozás elérésére. Nadelmann szerencsétlenségére azonban érvei nem vehetők komolyan. Ráadásul nem is tényekre alapozottak.

Csupán egy kiragadott példát említve, Nadelmann cikke azt állítja, hogy a marihuána gyógyászati értékkel bír, mondván, hogy „a marihuána gyógyászati hatékonyságát nem vitatják többé komolyan”. Ugyanakkor nem támasztja alá ezt az állítását. A valóságban a marihuána egy I. osztályba tartozó ellenőrzött anyag (az I. osztály a kormány által legszigorúbban tiltott drogok kategóriája), amelynek nincs gyógyászati értéke, ugyanakkor a visszaélés magas kockázatát hordozza magában. Az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Iroda (FDA) megjegyzi, hogy a marihuána egyetlen hivatalos ajánlásában sem szerepel, és hogy a tudományos kutatások nem támasztják alá a marihuána gyógyászati hatékonyságát, illetve hogy hiányoznak a marihuána szívásával kapcsolatos biztonsági előírások is.

Az FDA szintén kifejezésre juttatta aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy a marihuána használata még ronthat is azoknak az állapotán, akiknek felírták azt. A legalizáció Nadelmannhez hasonló szószólói egyszerűen tudomást sem vesznek ezekről a tényekről, és tovább folytatják kampányukat, amely aláássa a drogprevenciós és kezelési törekvéseket, ezenkívül a valóban beteg embereket kockázatnak teszi ki.

A legalizáció sémája mellesleg nem is működőképes. Egy kormány által támogatott program egy addiktív kábítószer termelésére, terjesztésére és adóztatására több problémát teremtene, mint ahányat megoldana.

Először is, a droghasználat növekedne. A kínálat és kereslet kurzusának egyetlen tanulója sem vonja kétségbe, hogy a marihuána olcsóbbá válna, könnyebben elérhetővé, illetve szélesebb körben elterjedtté, mint napjainkban, mivel a büntetőjogi kockázatokat eltávolítanánk, a piac így növelné a keresletet.

Másodszor, a legalizáció nem szüntetné meg a marihuána fogyasztását a fiatalok körében, mint ahogy az alkohol legalizálása sem szüntette meg a fiatalkorúak ivászatát. Ha úgy gondolja, hogy annyira meg tudjuk adóztatni a marihuánát, amilyen drágán egy tinédzser már nem engedheti meg magának, gondolja végig újra. A marihuána egy olyan növény, amelyet mindenki saját otthonában termeszthet. Ha a hatóság nem képes különbséget tenni a „legális” és illegális marihuána között, az otthoni marihuánatermesztés alacsony költségvetésű (és alacsony kockázatú) útja lesz a szomszédság és a barátok ellátásának. A „hivatalos” marihuána nem képes kiszorítani a feketepiacot, és nem fogja megszüntetni a szigorú jogalkalmazás szükségességét. Csupán nehezebbé teszi ezt a feladatot.

A legalizáció vitatásakor a lényeg az, hogy gondoljuk át, mi az előnye és mi a hátránya egy veszélyes anyag szigorú ellenőrzésének és könnyebben elérhetővé tételének. A Soros-féle álláspont következetesen túlbecsüli a marihuána legalizációjának előnyeit, és alulbecsli a kockázatait. Ugyanakkor a drogok hívei semmibe veszik a jelenlegi kriminalizáció előnyeit, míg drámaian túlbecslik a kiadásait.

A kormány által szabályozott marihuána nagy lehetőség lenne a büntetőjogászoknak (a kormány arra ébredne, hogy felelősség terheli azért, mert a beszívott kamionos nekiment az iskolabusznak). A közegészségügy és a munkaadók kiadásai megnövekednének (számos bizonyíték van arra, hogy a droghasználó alkalmazottak kevésbé termelékenyek és kevésbé egészségesek), míg még több marihuánahasználat árasztaná el iskoláinkat.

Az az igazság, hogy azért vannak törvények a marihuána ellen, mert a marihuána ártalmas. Az orvosi kutatás minden évben a szívásának egyre nagyobb veszélyeit mutatja ki, a súlyos elmebetegségtől a rák kockázatáig, sőt, még a magzatra jelentett veszélyeket is.

Valójában a marihuána új potenciáját és relatív prevalenciáját (a használók száma azokéhoz viszonyítva, akik kokaint vagy heroint használnak) tekintve a legtöbb társadalmi ártalmat okozza az összes drog közül. A marihuána jelenleg a kezelések vezető oka. A drogterápia pszichiátriai kritériumainak eleget tevők majdnem kétharmada a marihuánahasználat miatt szorul kezelésre. A marihuána ifjúságra gyakorolt ártalmas hatásai ma meghaladják az összes többi drog ártalmait. Megjegyzendő, hogy a marihuánát jelenleg is használó fiatalok több mint 40 százaléka megfelel az abúzus és dependencia kritériumainak. Számos államban a fiatalok körében a marihuánahasználat mértéke meghaladja a dohányzásét, és ezzel együtt a marihuána gyakrabban vezet kezeléshez, mint az alkohol.

A legalizátorok azt mondják, hogy az igazságszolgáltatási rendszer 700 ezer marihuánafogyasztót vesz őrizetbe évente, azt sugallva, hogy egy elnyomó rendszer üldözi az ártatlanokat. Ez a vád svindli. A börtönben fogva tartottak kevesebb mint 1 százaléka ül marihuánával kapcsolatos csekélyebb vétségért, sokuk vádalku következményeként, más bűncselekmények helyett ülnek a marihuánával kapcsolatos vádakért. A droggal kapcsolatos szabadságvesztésre ítéltek túlnyomó többsége valódi bűnöző, drogkereskedelembe keveredett, visszaeső vagy erőszakos bűnelkövető.

A büntetőjogi ellenőrzés előnye az, hogy lehetővé teszi a bírói döntés rugalmasságát, szükség esetén kezelésre utalva a csekélyebb kihágások elkövetőit, míg fenntartja a jogot arra, hogy az erőszakos és javíthatatlan bűnözőktől megvédje a társadalmat. Ezenkívül a bíróság felügyelete és szankciói nagyban megnövelik a kezelés sikerességét. A büntetőjogi eszközök visszavonása veszélyezteti a közbiztonságot, és nem segíti a bűnelkövetőt sem.

A legalizáció hívei azzal érvelnek, hogy a kezelésre jelentkezők megközelítőleg felét az igazságszolgáltatási rendszer utalja terápiára, és a problémát a törvény és nem a marihuána jelenti. Ugyanakkor az alkohollal kapcsolatos kezelések közel fele is büntetőjogi beavatkozás következménye, és senki sem feltételezi, hogy a részeg sofőröknek nincs drogabúzus-problémájuk, vagy hogy a bíróság teremtené meg az alkoholizmus felfogását. A marihuánával kapcsolatos sürgősségi esetek száma megtriplázódott az elmúlt évtizedben. Ez a drog veszélyei miatt van így, amelyek egyre komolyabbak, mivel a szer potenciája jelentősen megnövekedett.

A legalizáció szószólói azt állítják, hogy a fiatalok kevesebbet fognak szívni e miatt az új potencia miatt. Azonban amikor a dohánygyártó cégeket azzal vádolták, hogy akaratlagosan nikotinnal „ütik fel” a termékeiket, akkor senki nem látta ezt a cigarettafogyasztás csökkentésére tett közegészségügyi jótéteményként. A marihuána potenciájának tudatos emelését (és egyre fiatalabb kezdőknek való árulását) annak kell látnunk, ami: az addikció meredeken növekvő mértékű fenyegetésének.

A legalizáció híveinek érvelése szerint az a tény, hogy a felméréseken 100 millió amerikai ismeri el, hogy kipróbálta a marihuánát valamikor az élete során, a drognak a közvélemény általi elfogadottságát mutatja. A helyénvaló számadatok azonban mást mutatnak. Körülbelül 15 millió, többnyire fiatal amerikai számol be legalább havi rendszerességű marihuánafogyasztásról. Ez azt jelenti, hogy a tizenkét évnél idősebb népességnek csupán 6 százaléka használja a marihuánát rendszeresen.

A büntetőjogi kontroll hatásának megragadására állítsuk szembe ezt az adatot az alkohol jelenlegi használóinak számával (megközelítőleg 120 millió). A rendszeres alkoholhasználat a rendszeres marihuánahasználat nyolcszorosa, és ez nagyban a marihuánahasználat ellen irányuló törvényeknek köszönhető. A legalizáció esetén, amely csökkenti az árakat (jelenleg kevesen emlegetik ezt a fiatalok elé a kriminalizáció által gördített akadályt) és megszünteti a büntetőjogi kockázatokat, a fogyasztók száma bizonyosan emelkedne. Állíthatja bárki is, hogy az amerikai demokráciát megerősítené a több marihuánahasználat?

A törvény maga a mi testőrünk, és a törvény működik. A drogkontroll árapálya, amely távol áll a reménytelen küzdelemtől, a marihuána ellen fordul. A fiatal marihuánahasználók körében 11 százalékos csökkenésnek lehettünk szemtanúi az utóbbi két évben, a kockázatok tudatosítása pedig egyre nagyobb.

Ne legyenek téves képzeteink ezzel kapcsolatban: a droglegalizáció egy világméretű mozgalom, amelynek az a célja, hogy a drogfogyasztást – beleértve a heroin, kokain és metamfetamin fogyasztását is – elfogadott cselekedetté tegye. Mindig a jogokat, de a kötelességeket soha nem említő beszédmódjukkal meg akarják alapozni az addiktív anyagokhoz való jogosultságot. A hatás pusztító lesz.

A droglegalizátorokat nem fogja kielégíteni a gyógyászati marihuána korlátozott hozzáférhetősége, sem pedig a legális marihuána árulása a drogériákban. Céljuk egyértelmű: tolerált függőség. Paródiába illik az, amit Ethan Nadelmann állít, miszerint összeegyeztethető a konzervatív elvekkel, hogy nem kezeljük azokat, akiket lehetne, és egy olyan helyzetet teremtünk, ahol a kormány egyidejűleg kezeli, illetve drogterjesztésével előidézi a függőséget, emellett az állam kezébe helyezzük azt a jogot, hogy eldöntse, kinek ad hozzáférést egy addiktív anyaghoz, és kinek nem. Ez nem egy konzervatív jövőkép. Ez Soros György célja.   

Ethan A. Nadelmann
Egy illúzió jövője

Avagy: a drogháborúval kapcsolatban csak a saját szemednek higgy

Hálás vagyok John Waltersnek a cikkemre adott meggondolatlan válaszáért, főleg mert olyan jól demonstrálja a tudomány semmibevételét, az intellektuális szigor hiányát és a partizántámadás szenvedélyét, amelyek a drogcárt és sikertelen drogkontroll-politikáját jellemzik. (Eredeti, lábjegyzetekkel bővített cikkem megtalálható a www.drugpolicy.org/NR oldalon.)

Kezdjük Walters gyógyászati marihuánával kapcsolatos bekezdésével, amelyet ezzel lehetne a leginkább összefoglalni: „Kinek hiszel, nekem vagy a saját hazug szemeidnek?” Jelenleg több tucat tudományos kutatás támasztja alá a marihuána gyógyászati felhasználhatóságát. (Az érdeklődő olvasók meglátogathatják a Nemzeti Orvosi Könyvtár website-ját: www.ncbi.nlm.nih.gov/entrez/query.fcgi, és beírhatják a „therapeutic cannabis” kifejezést a keresőmezőbe.) Orvosok ezrei páciensek tízezreinek ajánlottak marihuánát abban a tíz államban, amelyek törvényei lehetővé teszik ezt. Egy, a marihuána aktív hatóanyagát, azaz THC-t tartalmazó termék az FDA (Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal) jóváhagyását bírja, és széles körben felírják az orvosok – azonban a tudományos kutatások, csakúgy, mint az orvosok és betegek beszámolóinak ezrei, jelzik, hogy a legtöbb páciens kevésbé találja azt hatékonynak, mint magát a marihuánát. Kanadában a gyógyászati marihuánát a kormány biztosítja. És ahogy arra eredeti cikkemben is kitértem, ennek az országnak a kormánya is biztosítja annak a néhány páciensnek, akik még jelenleg is megkapják a kormány mississippi ültetvényéről származó havi jointadagjukat.

A marihuána csupán olyan okokból marad az I. osztályban, amelyek kizárólag politikaiak, nem tudományosak. 1988-ban a DEA vizsgálóbírója, Francis Young széles körű meghallgatások után javasolta, hogy helyezzék át a marihuánát a II. osztályba, felismerve mind gyógyászati értékét, mind pedig a többi droghoz képest alacsony visszaélési potenciálját. Az ajánlást az ügynökség igazgatója politikai alapon utasította el. Gondoljunk bele, hogy a II. osztályba, azaz a kevésbé szigorú kategóriába olyan drogok tartoznak, mint a kokain, amfetamin és számos ópiátszármazék, amelyek minden évben túladagolási esetek ezreiért felelősek. A marihuánának még egyetlen túladagolási esetet sem tulajdonítottak.

 Az ember azt mondhatná, hogy Walters gyógyászati marihuánával kapcsolatos nézetei megragadtak a sötét középkornál – bár egyre növekvő számú bizonyíték szól amellett, hogy a marihuánát már az ún. sötét középkorban és annál korábban is használták gyógyászati célokra.

A szélesebb értelemben vett marihuánapolitikával kapcsolatban Walters jelentős mennyiségű zagyvaságot halmoz össze hibákból, ferdítésekből és durva támadásokból. Tudomást sem vesz azokról a meggyőző bizonyítékokról, amelyek szerint a legtöbb marihuánaszívó nem árt az egészségének. Azt állítja, hogy az alkoholnak a marihuánával szembeni nagyobb népszerűsége a marihuánatilalomnak köszönhető, ignorálva az ennek ellenkezőjére utaló történelmi és más jellegű bizonyítékokat. Csúsztat a marihuánával és a veszélyesebb drogokkal kapcsolatos tényekkel is, valószínűleg azt remélve, hogy ezzel szerez néhány olcsó pontot a vitában.  A marihuána egyszerű birtoklását az ittas vezetéshez hasonlítja.

„Az igazság az”, mondja Walters, „hogy azért vannak törvények a marihuána ellen, mert a marihuána több ártalmat okoz, mint bármely más illegális drog”. Ez egy rendkívüli állítás. A kokain, metamfetamin, heroin és a gyógyszeriparból illegálisan kiáramló termékek több tízezer halálesethez vezetnek évente. Sok ember, aki függővé válik ezektől a drogoktól, lopással szerzi be a szenvedélye kielégítéséhez szükséges pénzt, mások erőszakossá válnak a drog hatása alatt. Százezrek fertőződtek meg HIV-vel (AIDS-szel), hepatitisszel és más fertőző betegségekkel. Tartsuk észben azt is, hogy az alkohol a 21 éven aluliak számára illegális drognak számít; az alkohollal való visszaélést határozottan összefüggésbe hozzák a közúti balesetekkel és halálesetekkel, illetve a gondatlan szexuális viselkedéssel. A marihuána sokféle módon ártalmas lehet, mint ahogy azt a cikkemben is megjegyeztem, de abszurd dolog a negatív hatásait a többi illegális drogéhoz hasonlítani.

„Számos államban”, mondja Walters, „a fiatalok között a marihuánaszívás méretei meghaladják a dohányzásét”. Ezzel szolgáltatja tulajdonképpen a marihuánatilalom elleni legfőbb vádat. A fiataloknak az évtizedes büntetőjogi fenyegetés ellenére jobb hozzáférése van a marihuánához, mint bárki másnak, sőt, sokukat éppen a „tiltott gyümölcs” státusa viszi kísértésbe. A cigaretta fogyasztása ugyanakkor, amely legális a felnőttek számára, drámai csökkenést mutatott a fiatalok között az elmúlt évtizedekben. Ha csak egy bizonyítékot lehetne felhozni az őszinte felvilágosítást és magas adók kivetését a zéró tolerancia elvével szemben előnyben részesítő politikai szabályozás mellett, akkor ez lehetne az. (Ne felejtsük el, hogy a büntetőjogi tiltás képviseli a magas adókat kivető politika netovábbját, azzal az eltéréssel, hogy a „tilalmi adó” a feketepiac vállalkozóit és nem a közvagyont gyarapítja.)

A valódi kérdés nem az, hogy ki mit gondol a marihuánáról, vagy hogy szeretnénk-e kiirtani a társadalmunkból vagy sem, hanem hogy a kormányzatnak mit kell tenni ez ügyben. Míg Walters jócskán túlbecsüli a marihuána ártalmait, semmibe veszi a marihuánatilalom káros hatásait; 700 ezer őrizetbe vett ember évente; lefoglalt magánvagyonok; egyéb alapvető emberi jogok megsértése a kormánynak a paternalista törvények betartásáért dühödten küzdő alkalmazottai részéről. Több millió amerikai szerint pontosan ugyanezen okokból kellene véget vetni a marihuánatilalomnak, még akkor is, ha ők személyesen nem kedvelik a marihuánát. Ha a kormány tilalma alacsony hatékonyságúnak és aránytalanul költségesnek bizonyul, ráadásul alapvetően több kárt okoz, mint az a probléma, amelynek megoldására hivatott, akkor a tilalom rászolgált a visszavonásra – csakúgy, mint az alkoholtilalom 70 évvel ezelőtt.

Végül engedjék meg, hogy ejtsek néhány szót Walters érvelési stílusáról és Soros György elleni ismételt támadásairól. Könnyű megoldásnak tűnhet Soros Györgyöt támadni a National Review hasábjain azért, mert támogat engem vagy a drogpolitikai reformmozgalmat. Walters ugyanakkor éppúgy megsérthette volna az ifjabb William F. Buckleyt, Richard Brookhisert, Milton Friedmant, George Schultzot, Grover Norquist, Dana Rohrabacher kongresszusi képviselőt, Új-Mexikó korábbi kormányzóját, Garry Johnsont és egy tucat más prominens republikánus és konzervatív személyiséget, akik kritizálták a drogháborút és támogatták az alternatív szabályozási lehetőségeket, beleértve a marihuánatilalom befejezését.

Az elvhű konzervatív hisz abban, hogy meg kell nehezíteni a kormányzat számára az állampolgárok magánéletébe és otthonába való betolakodást. Tiszteli az egyes államok és helyi közösségek azon jogát, hogy a szövetségi beavatkozástól mentesen intézzék a saját ügyeiket. Elutasítja a céltalan kormányköltekezést. Intellektuális szigort követel meg az ellenfelek érveinek cáfolásában és saját nézeteinek kifejtésében. Nem hathat meglepetésként ezért az, hogy annyi elvhű konzervatív ellenzi a drogháborút.

De van még egy kérdés, ami tisztázásra szorul Soros Györggyel kapcsolatban. Valószínűleg egyetlen magánszemély sem játszott nagyobb szerepet a közép-kelet-európai kommunista rendszerek bukásának siettetésében, illetve ezeknek az államoknak demokratikus, kapitalista nyitott társadalommá való átformálásában, mint ő. Közel 2 milliárd amerikai dollárt áldozott az elmúlt két évtizedben erre a célra. Elhivatottságát számos olyan elv motiválta, amelyek a National Review olvasói számára is szívügynek számítanak.

Soros ugyanazokat a politikai és intellektuális jellemzőket látta Amerika drogháborújában, amelyek meggyűlöltették vele a kommunizmust és a fasizmust: felvilágosítás helyett politikai indoktrináció; a tudományos bizonyítékokat az állam aktuális céljai érdekében eltorzító bürokrata aparátcsikok; a rendőrségi ügynökök és spiclik masszív, még tolakodóbb módon való alkalmazása; buta közhelyekről a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül szónokló politikusok; hivatalos szóvivők, akik a kormány politikáját érő lényegi kritikára nem tisztességes hangnemben, hanem a kritikusok motivációit és tulajdonságait kifogásoló stílusban válaszolnak; ezen kívül milliók őrizetbe vétele és bebörtönzése személyes ízlésük és vétkeik vagy haszonszerző tevékenységük miatt, amelyet a kormány olyan érvek alapján tilt, amelyekre már maga sem emlékszik.

John Waltersnek elő kellene másznia a drogháborús bunkerjéből, és ki kellene merészkednie a zárt ajtók mögül, ahonnan ellenfeleit anélkül támadja, hogy valaha is nyíltan ki merne állni velük szemben. Demokráciánk életképessége részben azon is múlik, hogy a kormány hivatalnokai hajlandóak-e a politikájukat nyílt és becsületes vitában megvédeni, Walters azonban sorra menekül el a lehetőségek elől. Ha a szövetségi kormány drogpolitikája védhető, akkor a védelmére kell kelnie, méghozzá becsületesen. És ha nem képes megvédeni azt a tájékozott kritikusokkal szemben, ideje viszszavonulnia vagy átadnia a helyét másnak. 

Jegyzetek

1  A szerző arra utal, hogy Bill Clinton bevallotta ugyan a nyilvánosság előtt korábbi marihuánafogyasztását, azonban azt állította, hogy a füstöt soha nem tüdőzte le.

2  William F. Buckley Jr. ismert közéleti személyiség Amerikában, a National Review című konzervatív lap főszerkesztője – emellett a marihuána legalizációjának híve.