Robert Wright írta, hogy az emberi elme evolúciósan úgy van tervezve, hogy becsapja saját magát. A legnagyobb becsapás, hogy azt hisszük, úgy ellenőrizzük a saját cselekedeteinket, mint egy igazgató a magáncégét.
Racionális alapon döntéseket hozunk, utasításokat osztogatunk ki a testünknek, beosztjuk az időnket, embereket ítélünk meg. Hiszünk benne, hogy a döntéseink mögött van egy integráns, állandó, folyamatos, következetes döntésohozó Én.
Valójában azonban az ember nem ilyen. Nincs egy jól körülhatárolható és állandó önmagunk, egy CEO, aki ül a kis bőrfotelben valami irodában az agyunk közepén, és nyomkodja a gombokat. Az agyunk inkább olyan, mint egy alulról fölfelé szerveződő anarchoszindikalista közösség. Amelyben a különféle tanult viselkedésminták mögött az egymással kommunikáló egyes agyterületek hálózatai állnak. Hol az egyik, hol a másik veszi át az irányítást. Gyakran teljes automatizmussal, ami nem is tudatosodik bennünk. Új hálózatok alakulnak ki, míg mások elhalványulnak.
És valójában nincs egy állandó tudat-mag, egy lélekszikra, ami állandó marad a külvilág minden változása ellenére, születésünktől halálunkig. Valójában folyamatosan változunk. Nem vagy ugyanaz az az ember, aki 10 éve voltál – gyakran még az sem, aki tegnap voltál.
Memória? Ma már tudjuk róla, hogy egyáltalán nem úgy működik, mint a scifi filmekben, ahol valami szuperszámítógéppel behatolnak valaki agyába, és lejátszák az emlékeit, mint valami videófelvételt. Nem. A múltat folyamatosan újraalkotjuk minden egyes alkalommal, amikor emlékezünk rá. És az is bizonyított, hogy amikor elmondjuk a múltbeli eseményeket, és saját javunkra ferdítjük őket, akkor előbb-utóbb mi magunk is elhisszük, hogy tényleg úgy történt.
De miért csapjuk akkor be mégis magunkat azzal, hogy következetes és racionális, állandó és folyamatos igazgatói hatalmat gyakorolunk a saját elménk fölött? Azért, mert ez szolgálja a túlélésünket – avagy a génjeink továbbörökítését. Hiszen közösségben élünk, és a túlélésünk záloga, hogy mennyire tudjuk meggyőzni a körülöttünk lévőket arról, hogy hatékonyak, eredményesek, kompetensek, következetesek vagyunk. A mai civilizációban jobban, mint valaha.
Az ember folyamatosan becsapja magát: a sikereit hajlamos saját erényeinek betudni, a kudarcai mögött pedig mindig külső körülményeket keres. Kutatások igazolják, hogy a legtöbb ember hiszi, hogy átlagon felüli intellektuális képességeket, erkölcsi tulajdonságokat örökölt.
Ezt erősíti a tömegkultúra is. Ott vannak például a szuperhősös filmek. Van egy „átlagos” ember, akiről kiderül, hogy valójában valami szuperképességgel rendelkezik. És ezzel kiemelkedik az átlagból. Milliók és milliók álmodnak arról, hogy szupererejük legyen: amit persze ők igazságosan és jószándékúan használnának. De persze ugyanezt a szupererőt megtagadnák „másoktól”, az „átlagembertől”, mert ők önző és rossz módon használnák azt.
Ritka, hogy valaki felismeri: valójában nem különb, mint az átlag. Sem erkölcsileg, sem képességekben. Ahogy Montaigne írta: „átlagos ember vagyok, kivéve, hogy átlagosnak hiszem magam.”
Az igazi szupererő az, ha dolgozunk rajta, hogy megismerjünk önmagunkat, és leleplezhetjük azokat a kis trükköket, amelyekkel a saját elménk becsap bennünket.
