• Skip to main content
  • Ugrás az elsődleges oldalsávhoz
  • Ugrás a lábléchez
  • Kezdőlap
  • Magunkról
  • Blog
  • Café
  • Filmek
  • Cikkek
  • Segítő helyek
  • HU
    • EN
    • RU

“Bezzeg drogra van pénze”

július 26, 2019 | Szerző: Péter Sárosi

Tweet

Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.

Miért van az, hogy a mélyszegénységben élő emberek azt a kis pénzüket is olyan dolgokra költik, mint a dizájnerdrog? Nem azért, mert erkölcstelenek vagy buták. Óriási illúzió azt hinni, hogy olyan rendszerben élünk, ahol mindenki érdemei és tehetsége szerint juthat előre.

“Bezzeg a plazmatévére meg okostelefonra van pénzük, ahelyett, hogy félreraknák a pénzt!” Számtalanszor találkozunk ezzel a véleménnyel. Gyakran ezt hozzák fel a segélyek és a szociális támogatások ellen is: “nem érdemes ezeket támogatni, úgyis elszórják a pénzt haszontalanságokra”. Mert “ezek” ilyenek. A legtöbbször persze jól szituált (és gyakran jó szándékú) középosztálybeli emberektől lehet ezt hallani, akiknek gőzük sincsen arról, hogy mi a mélyszegénység.

Először is, a mélyszegénység nem etnikai, genetikai vagy kulturális jellegzetesség, ami egyes emberek, vagy emberek csoportjainak “összeférhetetlenségről”, “antiszociális”, “deviáns” természetről szólna. Másodszor, a mélyszegénységben élő emberek nem egyszerűen ostobák, akik nem fogják fel a pénz értékét, és képtelenek a racionális, logikus gondolkodásra. Éppen ellenkezőleg, az ő helyzetükben, az ő látószögükből nagyon is racionális döntéseket hoznak – a probléma az, hogy mi nem tudunk belehelyezkedni abba a látószögbe, ami ezért számunkra irracionálisnak, erkölcstelennek tűnik.

Szakítanunk kell azzal az elitista megközelítéssel, hogy a mélyszegénység jellembeli, erkölcsi hiányosság vagy tudatlanság eredménye, ami egyszerűen a sorozatos hibás döntések folyományaként alakul ki. Társadalmunk nem az embereket érdemeik szerint jutalmazó/büntető rendszert alkot (meritokrácia), hanem a (leggyakrabban örökölt) kiváltságok és kirekesztettségek hierarchikus rendjét, ahol a lakosság mintegy negyede számára a társadalmi mobilitás csupán álom.

A különbség nem a “tisztes”, “rendes” szegény emberek meg a “lusta”, “élősködő” drogos/alkesz között van, akik ugyanabból a helyzetből mást képesek kihozni. Bár az egyéni túlélési stratégiáknak van jelentősége, de valójában a lényegi különbség ott jelentkezik, hogy hová, milyen családba születik az ember. És nem csak a felsőbb vagy középosztálybeli és a szegényebb családok között van nagy különbség, de a tisztes szegénységbe és a mélyszegénységbe, a kirekesztettségbe születettek között is.

Ez utóbbi különbséget Móricz Zsigmond fogalmazta meg a legtalálóbban: “A szegénység kitermeli a rosszaságot. A nyomor. Mert van tisztes szegénység is, amely sarkall, amely még nem látszik legyőzhetetlennek. Az ilyen szegények iparkodnak, ezek végeznek el minden munkát, ezek hozzák létre a nagy alkotásokat. De a nyomor az már semmit semmit sem csinál, csak árt. Pusztít, mint a szennyes árvíz.”

A mélyszegénység különbözik a puszta anyagi deprivációtól, avagy a megélhetéshez szükséges dolgok, eszközök puszta hiányától. A valódi nyomor lényege a perspektívátlanság, avagy a kilábalás reményének hiánya. A nyomorban élő ember úgy érzi, bezárultak a lehetőségei: nincs esélye olyan munkát találni, ami tisztes megélhetést hozna neki vagy a családjának. Még ha akadna is munka, az csak vég nélkül robot lenne, megalázóan kevés pénzért. Félretenni nem tud, de ha tudna is, a félretett pénz akár hosszú évtizedes kuporgatás után sem eredményezne jobb lakást, esetleg a gyerekek jobb iskolázását.

Ebben a helyzetben az ember perspektívái alapvetően megváltoznak. Felértékelődik a Jelen, és leértékelődik a Jövő. Következésképpen minden olyan eszköz, anyagi dolog túlértékelődik, ami az itt és mostban képes enyhülést hozni a szenvedésre, feloldja a folyamatos stresszt és szorongást, vagy pusztán csak menekülőutat kínál a hétköznapok sivárságából és unalmából. Így tehát amikor bevételhez jutnak, a mélyszegénységben élők leginkább olyan dolgokra költik a pénzt, ami a jelenben képes változást hozni.

Így például pusztán mások jobb életének szemléletével tereli el a figyelmet a saját élet kilátástalanságáról. Ez az oka annak, hogy a statisztikák szerint a legszegényebb jövedelmi ötödbe tartozó háztartások több mint 90 százalékában is van televízió és mobiltelefon. Még olyan házakban is, ahol egyébként az udvaron van csak pottyantós WC. A mélyszegénységben élők számára a televízió nem ostoba luxusberuházás, hanem az egyetlen lehetőség arra, hogy legalább a képernyőn keresztül találkozzanak az élhető élettel.

És ez az oka annak is, hogy a dizájner drogok olyan nagyot tudnak tarolni a mélyszegénységben élők körében. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a drogfogyasztás a mélyszegénységben élők számára nem az örömről szól, pusztán a szenvedés csökkentéséről. Én ezt nem helyezném ennyire negatív kontextusba: szerintem ezeket a fiúkat és lányokat is alapvetően hasonló vágyak, álmok irányítják. Szeretnék átélni az örömöt, a gyönyört, a szociális összetartozást, a kortársak elismerését és az önfeledt szórakozást. A különbség ott van, hogy a környezet, amiben élnek, elképesztően depresszív, stresszes és ingerszegény, benne az élet különféle sérülésekkel, traumákkal terhelt.

Annak ellenére, hogy a kormánypropaganda folyamatosan arról zeng, hogy az elmúlt években sikerült csökkenteni (egyesek szerint megszüntetni!) a szegénységet, a legnagyobb kirekesztésben élő közösségek helyzete nem javult. A nagyvárosokban városrehabilitáció örve alatt gyakran egyszerűen kitoloncolják a mélyszegénységben élőket. Ezt az ingatlanárak elképesztő növekedésével, a lepusztult negyedek dzsentrifikálásával lehet elérni, de ha másként nem megy, akkor hatósági erőszakkal. Egyre élesebbé válik a határvonal a “normális” lakónegyedek és a gettók, a szegénytelepek között. Az utóbbiakban nem érhetők el ugyanazok a szolgáltatások, amelyek az előbbiekben alapnak számítanak. Akadozik az áram, az ivóvíz, alig férnek hozzá orvosi ellátáshoz, kikapcsolódáshoz, sporthoz, szociális támogatáshoz, pszichológushoz. Ez egy olyan magas kockázati környezetet teremt, amiben a drogfogyasztás nem deviáns cselekedet, hanem túlélési stratégia.

A mélyszegénységben élő fiatal nem engedheti meg magának, hogy elmenjen egy fesztiválra, a hegyekbe túrázni vagy a Balaton partjára strandolni (a tengerről nem is beszélve). Sőt, gyakran még a helyi diszkóba sem engedik be, ha barna a bőrszíne. Nem jár edzésre, nem tanul zenélni és nem fejleszti a képességeit. Otthon nem olvastak neki mesét, nem vették körül könyvek a polcokon. Egészségtelen ételeket eszik, rendszertelenül. A zsúfoltság, a pénzhiány miatt állandósulnak a konfliktusok, a feszültség. Nem lát maga előtt példát arra, hogy valaki ki tud lépni ebből tanulással vagy munkával. Ebben a közösségben pedig a legsikeresebb szerepmodellek a dílerek vagy az uzsorások.

Vajon az ő szempontjából tényleg annyira irracionális döntés, hogy a tévét bámulja, a telefonját nyomkodja naphosszat vagy éppen eldrogozza azt a kis pénzét, ami van? És vajon tényleg a butaságával és makacsságával lehet csak magyarázni, hogy nem képes ugyanazt a jövőorientált racionalitást elsajátítani, ami számunkra magától értetődik?

Mi felsőbb- és középosztálybeli emberek hajlamosak vagyunk lebecsülni annak az ezernyi lehetőségnek a jelentőségét, amit mi, gyakorlatilag születési előjogon, megkaptunk gyermekkorunk óta. Minden sikerünket az erkölcsi kiválóságnak, a szorgalomnak és tehetségnek tudjuk be. Ezzel szemben túlbecsüljük a jellemtelenség és a tehetségtelenség szerepét azoknál, akik ezeknek a lehetőségeknek csupán a töredékét kapták meg, mert más helyre születtek, mint mi. Ez a gőgös ítélkezési hajlam egyébként ugyanaz, ami ellen már Jézus is annyiszor kikelt, amikor védelmébe vette a nyomorultakat, a kirekesztetteket a magukat különbnek képzelő “normális”, törvénytisztelő emberek támadásaitól.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs jelentősége az egyéni döntéseknek, vagy hogy a nyomorban élőknek ne kellene maguknak is tenniük azért, hogy a helyzetük változzon. De ha bármi pozitív társadalmi változást akarunk elérni, az első feladat, hogy leszálljunk a magas lóról, és elfogadjuk a tényt: egy igazságtalan társadalmi rendszerben élünk, ahol a nyomorban élők az együttérzésünkre és hathatós segítségünkre, és nem az ítélkezésünkre szorulnak rá.

Sárosi Péter

Kategória: Blog

Ezt a cikket ingyen olvashatod, de a megírásuk és a filmjeink elkészítése nincsen ingyen. A Drogriporter egy non-profit szervezet, amelynek szüksége van a támogatásodra!

Segítsd munkánkat egyszeri adománnyal, vagy LEGYÉL TE IS DROGRIPORTER TÁMOGATÓ TAG havi rendszeres támogatással!

Elsődleges oldalsáv

SEGÍTSD MUNKÁNKAT EGYSZERI ADOMÁNNYAL, VAGY LEGYÉL TE IS DROGRIPORTER TÁMOGATÓ TAG HAVI RENDSZERES TÁMOGATÁSSAL!
Iratkozz fel hírlevelünkre!
  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.
  • Facebook
  • Twitter
  • YouTube

Search

Itt böngészhetsz több száz drogpolitikai filmünk között!

Az animációs dokumentumfilm Kosztya Proletárszkij és édesanyja, Irina Proletárszkij 2008-as interjúinak felhasználásával készült. Rajzolta Rontó Lili. Rendezte és vágta Takács István Gábor. Narrálta Ánya Szarang.

Témáink

A drogháború költségei (Count the Costs kampány) Afrika Depresszánsok Diszkórazzia dosszié dizájner drogok Dohány Drogprevenció Drogszabályozás Emberi jogok ENSZ drogpolitika Eurodrog Európai Drogpolitikai Kezdeményezés (EDPI) Filmek Hatályos jogszabályok Heroin dosszié Kanada Kannabisz-Szkizofrénia dosszié Latin-Amerika Legalizáció Linkek Magyar drogpolitika Marihuána Médiamonitor Nemzetközi szervezetek No Brog Rovat Online tanulmányok Opiátok Oroszország drogpolitikája Pszichedelikus drogok Pszichedelikus gyógyászat PSZK dosszié Schedel Andor gyűjtemény Stimulánsok Szcientológia dosszié TASZ kiadványok Tűcsere dosszié USA Ártalomcsökkentés Ázsia

Footer

Jogriporter Alapítvány 2017
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Postafiók: 1428 Budapest, pf. 420
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

Search

További oldalaink:

Drogriporter Blog

Jogriporter Alapítvány 

Room for Change Campaign

Dare to Act Campaign

Drogriporter