Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Miért van az, hogy a mélyszegénységben élő emberek azt a kis pénzüket is olyan dolgokra költik, mint a dizájnerdrog? Nem azért, mert erkölcstelenek vagy buták. Óriási illúzió azt hinni, hogy olyan rendszerben élünk, ahol mindenki érdemei és tehetsége szerint juthat előre.
“Bezzeg a plazmatévére meg okostelefonra van pénzük, ahelyett, hogy félreraknák a pénzt!” Számtalanszor találkozunk ezzel a véleménnyel. Gyakran ezt hozzák fel a segélyek és a szociális támogatások ellen is: “nem érdemes ezeket támogatni, úgyis elszórják a pénzt haszontalanságokra”. Mert “ezek” ilyenek. A legtöbbször persze jól szituált (és gyakran jó szándékú) középosztálybeli emberektől lehet ezt hallani, akiknek gőzük sincsen arról, hogy mi a mélyszegénység.
Először is, a mélyszegénység nem etnikai, genetikai vagy kulturális jellegzetesség, ami egyes emberek, vagy emberek csoportjainak “összeférhetetlenségről”, “antiszociális”, “deviáns” természetről szólna. Másodszor, a mélyszegénységben élő emberek nem egyszerűen ostobák, akik nem fogják fel a pénz értékét, és képtelenek a racionális, logikus gondolkodásra. Éppen ellenkezőleg, az ő helyzetükben, az ő látószögükből nagyon is racionális döntéseket hoznak – a probléma az, hogy mi nem tudunk belehelyezkedni abba a látószögbe, ami ezért számunkra irracionálisnak, erkölcstelennek tűnik.
Szakítanunk kell azzal az elitista megközelítéssel, hogy a mélyszegénység jellembeli, erkölcsi hiányosság vagy tudatlanság eredménye, ami egyszerűen a sorozatos hibás döntések folyományaként alakul ki. Társadalmunk nem az embereket érdemeik szerint jutalmazó/büntető rendszert alkot (meritokrácia), hanem a (leggyakrabban örökölt) kiváltságok és kirekesztettségek hierarchikus rendjét, ahol a lakosság mintegy negyede számára a társadalmi mobilitás csupán álom.
A különbség nem a “tisztes”, “rendes” szegény emberek meg a “lusta”, “élősködő” drogos/alkesz között van, akik ugyanabból a helyzetből mást képesek kihozni. Bár az egyéni túlélési stratégiáknak van jelentősége, de valójában a lényegi különbség ott jelentkezik, hogy hová, milyen családba születik az ember. És nem csak a felsőbb vagy középosztálybeli és a szegényebb családok között van nagy különbség, de a tisztes szegénységbe és a mélyszegénységbe, a kirekesztettségbe születettek között is.
Ez utóbbi különbséget Móricz Zsigmond fogalmazta meg a legtalálóbban: “A szegénység kitermeli a rosszaságot. A nyomor. Mert van tisztes szegénység is, amely sarkall, amely még nem látszik legyőzhetetlennek. Az ilyen szegények iparkodnak, ezek végeznek el minden munkát, ezek hozzák létre a nagy alkotásokat. De a nyomor az már semmit semmit sem csinál, csak árt. Pusztít, mint a szennyes árvíz.”
A mélyszegénység különbözik a puszta anyagi deprivációtól, avagy a megélhetéshez szükséges dolgok, eszközök puszta hiányától. A valódi nyomor lényege a perspektívátlanság, avagy a kilábalás reményének hiánya. A nyomorban élő ember úgy érzi, bezárultak a lehetőségei: nincs esélye olyan munkát találni, ami tisztes megélhetést hozna neki vagy a családjának. Még ha akadna is munka, az csak vég nélkül robot lenne, megalázóan kevés pénzért. Félretenni nem tud, de ha tudna is, a félretett pénz akár hosszú évtizedes kuporgatás után sem eredményezne jobb lakást, esetleg a gyerekek jobb iskolázását.
Ebben a helyzetben az ember perspektívái alapvetően megváltoznak. Felértékelődik a Jelen, és leértékelődik a Jövő. Következésképpen minden olyan eszköz, anyagi dolog túlértékelődik, ami az itt és mostban képes enyhülést hozni a szenvedésre, feloldja a folyamatos stresszt és szorongást, vagy pusztán csak menekülőutat kínál a hétköznapok sivárságából és unalmából. Így tehát amikor bevételhez jutnak, a mélyszegénységben élők leginkább olyan dolgokra költik a pénzt, ami a jelenben képes változást hozni.
Így például pusztán mások jobb életének szemléletével tereli el a figyelmet a saját élet kilátástalanságáról. Ez az oka annak, hogy a statisztikák szerint a legszegényebb jövedelmi ötödbe tartozó háztartások több mint 90 százalékában is van televízió és mobiltelefon. Még olyan házakban is, ahol egyébként az udvaron van csak pottyantós WC. A mélyszegénységben élők számára a televízió nem ostoba luxusberuházás, hanem az egyetlen lehetőség arra, hogy legalább a képernyőn keresztül találkozzanak az élhető élettel.
És ez az oka annak is, hogy a dizájner drogok olyan nagyot tudnak tarolni a mélyszegénységben élők körében. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a drogfogyasztás a mélyszegénységben élők számára nem az örömről szól, pusztán a szenvedés csökkentéséről. Én ezt nem helyezném ennyire negatív kontextusba: szerintem ezeket a fiúkat és lányokat is alapvetően hasonló vágyak, álmok irányítják. Szeretnék átélni az örömöt, a gyönyört, a szociális összetartozást, a kortársak elismerését és az önfeledt szórakozást. A különbség ott van, hogy a környezet, amiben élnek, elképesztően depresszív, stresszes és ingerszegény, benne az élet különféle sérülésekkel, traumákkal terhelt.
Annak ellenére, hogy a kormánypropaganda folyamatosan arról zeng, hogy az elmúlt években sikerült csökkenteni (egyesek szerint megszüntetni!) a szegénységet, a legnagyobb kirekesztésben élő közösségek helyzete nem javult. A nagyvárosokban városrehabilitáció örve alatt gyakran egyszerűen kitoloncolják a mélyszegénységben élőket. Ezt az ingatlanárak elképesztő növekedésével, a lepusztult negyedek dzsentrifikálásával lehet elérni, de ha másként nem megy, akkor hatósági erőszakkal. Egyre élesebbé válik a határvonal a “normális” lakónegyedek és a gettók, a szegénytelepek között. Az utóbbiakban nem érhetők el ugyanazok a szolgáltatások, amelyek az előbbiekben alapnak számítanak. Akadozik az áram, az ivóvíz, alig férnek hozzá orvosi ellátáshoz, kikapcsolódáshoz, sporthoz, szociális támogatáshoz, pszichológushoz. Ez egy olyan magas kockázati környezetet teremt, amiben a drogfogyasztás nem deviáns cselekedet, hanem túlélési stratégia.
A mélyszegénységben élő fiatal nem engedheti meg magának, hogy elmenjen egy fesztiválra, a hegyekbe túrázni vagy a Balaton partjára strandolni (a tengerről nem is beszélve). Sőt, gyakran még a helyi diszkóba sem engedik be, ha barna a bőrszíne. Nem jár edzésre, nem tanul zenélni és nem fejleszti a képességeit. Otthon nem olvastak neki mesét, nem vették körül könyvek a polcokon. Egészségtelen ételeket eszik, rendszertelenül. A zsúfoltság, a pénzhiány miatt állandósulnak a konfliktusok, a feszültség. Nem lát maga előtt példát arra, hogy valaki ki tud lépni ebből tanulással vagy munkával. Ebben a közösségben pedig a legsikeresebb szerepmodellek a dílerek vagy az uzsorások.
Vajon az ő szempontjából tényleg annyira irracionális döntés, hogy a tévét bámulja, a telefonját nyomkodja naphosszat vagy éppen eldrogozza azt a kis pénzét, ami van? És vajon tényleg a butaságával és makacsságával lehet csak magyarázni, hogy nem képes ugyanazt a jövőorientált racionalitást elsajátítani, ami számunkra magától értetődik?
Mi felsőbb- és középosztálybeli emberek hajlamosak vagyunk lebecsülni annak az ezernyi lehetőségnek a jelentőségét, amit mi, gyakorlatilag születési előjogon, megkaptunk gyermekkorunk óta. Minden sikerünket az erkölcsi kiválóságnak, a szorgalomnak és tehetségnek tudjuk be. Ezzel szemben túlbecsüljük a jellemtelenség és a tehetségtelenség szerepét azoknál, akik ezeknek a lehetőségeknek csupán a töredékét kapták meg, mert más helyre születtek, mint mi. Ez a gőgös ítélkezési hajlam egyébként ugyanaz, ami ellen már Jézus is annyiszor kikelt, amikor védelmébe vette a nyomorultakat, a kirekesztetteket a magukat különbnek képzelő “normális”, törvénytisztelő emberek támadásaitól.
Ez nem azt jelenti, hogy nincs jelentősége az egyéni döntéseknek, vagy hogy a nyomorban élőknek ne kellene maguknak is tenniük azért, hogy a helyzetük változzon. De ha bármi pozitív társadalmi változást akarunk elérni, az első feladat, hogy leszálljunk a magas lóról, és elfogadjuk a tényt: egy igazságtalan társadalmi rendszerben élünk, ahol a nyomorban élők az együttérzésünkre és hathatós segítségünkre, és nem az ítélkezésünkre szorulnak rá.
Sárosi Péter
