Ártalomcsökkentés a sportban és a droghasználatban
A thüringiai miniszterelnök síbalesete és a drogpolitika között első látásra talán semmilyen kapcsolat sem fedezhető fel, ebben a cikkben mégis megpróbálom megtalálni a közös pontokat. A baleset, amelynek következtében egy szlovák nő életét vesztette, a politikus pedig sokáig élet és halál között lebegett, ráirányította a közvélemény figyelmét a téli sportok veszélyeire. A síelés által okozott egészségügyi ártalmakról és költségekről szóló statisztikák megdöbbentőek: csak az idei síszezonban 252 esetben (!) kellett kihívni a mentőket ebben az egyetlen osztrák tartományban (!). Az európai körkép nem kevésbé lehangoló: a sportbalesetek a közlekedési balesetek mellett a legfőbb halálokok közé tartoznak az unióban, különösen a fiatalabb generációk körében. Az Európai Baleset Adatbázis (European Injuries Database) legújabb jelentése szerint a szabadidős tevékenységekhez köthető balesetek negyedik leggyakoribb oka a síelés. A balesetek szempontjából azonban a kerékpározás és a foci magasan vezet a síelés előtt: a sportbalesetek mintegy 40%-a például labdarúgás közben történik. A sportbalesetek áldozatainak több mint kétharmada fiatalabb, mint 25 éves. A sportbalesetek tehát tipikusan a tinédzsereket és a fiatal felnőtteket veszélyeztetik, akárcsak a droghasználatból fakadó balesetek és túladagolásos esetek. Sőt, a herointúladagolások esetében az áldozatok átlagéletkora magasabb (30 év körüli), mint a sportbalesetek áldozataié.
A drogfogyasztás és a sportolás egyaránt kockázatvállaló tevékenységeknek számítanak, a társadalmi megítélésük azonban gyökeresen eltér. Míg a sport többnyire az egészséges életmód, addig a droghasználat többnyire a balesetek és a bűnözés kapcsán jelenik meg a médiában. Ez pedig a sporttal kapcsolatos veszélyeket bagatellizálja, míg az orosz rulettéhoz hasonlóvá torzítja a droghasználat veszélyességéről alkotott közképzetet. A drogtémában többnyire rendőrök vagy pszichiáterek nyilatkoznak, akik szinte kizárólag a legproblémásabb drogfogyasztókkal találkoznak – akik egyébként az összes droghasználónak csupán törpe kisebbségét alkotják. Igen ritkán jelennek meg ezzel szemben az alkalmi, rekreációs fogyasztók a médiában, pedig nem ők képezik a kivélelt, hanem sokkal inkább a szabályt. Ezzel szemben a sportbaleseteket például rendszerint kellemetlen és véletlen kivételként tálalja a média – még akkor is, ha valójában jóval gyakrabban előfordulnak, mint a drogfogyasztással kapcsolatos problémák. Gondoljunk bele, milyen képünk lenne a sportolásról, ha a médiában kizárólag sportorvosok és mentősök beszélhetnének róla. Vagy ha a szexről kizárólag apácák és nemibeteg-gondozóban dolgozó orvosok beszélnének.
Márpedig a sportolás és a drogfogyasztás egymáshoz viszonyított kockázata a valóságban nem is különbözik annyira. A szülők által rettegett drog, az Ecstasy (MDMA) használata például egy brit kormánynak dolgozó tudós, David Nutt professzor vizsgálata szerint sokkal kevesebb valószínűséggel vezet túladagoláshoz, függőséghez vagy egyéb szociális-egészségügyi ártalomhoz, mint az alkoholfogyasztás. Dr. Russel Newcombe, a Liverpool-i John Moores Egyetem alkalmazott pszichológia professzora összehasonlította a különféle pszichoaktív szerek illetve a törvényes szabadidős tevékenységek egymáshoz viszonyított kockázatát. A vizsgálat arra a sokak számára megdöbbentő eredményre jutott, hogy a kannabisz vagy az Ecstasy használata nem jár a halálozás nagyobb kockázatával, mint olyan bevett és hétköznapinak számító tevékenységek, mint a kosárlabdázás vagy az otthoni barkácsolás. Még akkor is, ha ebbe az esetleges hosszú távú ártalmakat is beleszámítjuk, amelyek a dohányzást vagy az alkoholfogyasztást a vezető halálokok közé emelték. Ezekhez hasonló egészségügyi szövődményeket ugyanis nem sikerült kimutatni sem a fű, sem az Ecstasy esetében.
Mégis, a kockázatoktól függetlenül a szülők többsége érthetően jobban szeretné, ha a gyermeke sportolna, és nem drogozna. Ez a dolog nem csak a kockázatokról és a veszélyekről szól, hanem olyan értékekről, életmodellekről, amelyeket szeretnénk továbbörökíteni a következő generációkra. A sportolást, bár kockázatos, de tartalmas időtöltésnek tekintjük, amely könnyen integrálható a mindennapi életbe, ráadásul még egészséges is (már ha mértékkel űzik). Fontos azonban látnunk, hogy a drogokat fogyasztó emberek többsége mértékletes, rekreációs droghasználó, nem válik függővé vagy sikertelen semmirekellővé. A prevenciós kampányok gyakran használnak fel sportolókat, hogy az egészséges, sikeres életmodellt népszerűsítsék a fiatalok körében – amely a prekoncepció szerint csakis 100%-ig drogmentes lehet. A sportolás azonban önmagában nem jelent védelmet a droghasználattól. Az év sportembere, a 14-szeres olimpiai bajnok Michael Phelps füvezéséről készült, a világsajtót bejáró fénykép valójában csak annyit bizonyított be újra, hogy az élsportolók nem feltétlenül absztinensek. Sőt. Éppúgy vannak köztük drogfogyasztók, mint bármely más társadalmi csoportban. A droghasználó a sztereotípiával szemben nem csak sikertelen csődtömeg lehet. Attól, hogy valaki illegális drogokat fogyaszt, még lehet belőle akár az Egyesült Államok elnöke is. Fontos, hogy megkülönböztessük a drogfogyasztás problémás formáit az integrált, rekreációs droghasználattól. Ami a fiatalok számára védelmet jelent a drogproblémáktól, az nem az elrettentés, hanem általában a mértékletesség kultúrája és a szabadidő sokoldalú eltöltése. Vingender István, a Semmeilweis Egyetem szociológia professzorának kutatása szerint például nem az élsportolók, hanem a sportot önállóan, rekreációs célból űző fiatalok számítanak a legvédettebbnek a problémás alkohol- és droghasználattal szemben.
Ha van valami, amit a sportolás szabályozásától a drogpolitika tanulhat, az a kockázatok pragmatikus, kiegyensúlyozott menedzselése. Bármennyire is kockázatos tevékenység például a síelés, az állam nem próbálja betiltani azt, mivel elfogadja a polgárok igényét, mi több, alkotmányban garantált jogát a kikapcsolódásra. Ugyanakkor mindent elkövet annak érdekében, hogy ezeket a kockázatokat minimalizálja. Egyrészt olyan környezetet próbál biztosítani a síelők számára, amelyben a lehető legbiztonságosabban folytathatják kockázatos tevékenységüket (kiépített sípályák), illetve a síoktatás segítségével megtanítja a síelőket arra, miként közlekedhetnek balesetmentesen. Bár a szabályok szigorúak lehetnek, nem sértik a felnőtt emberek személyes integritását. A tiltás szerepe itt csupán a síelés olyan formáira korlátozódik, amelyek nyilvánvalóan sértik ezeket a szabályokat és veszélyeztetnek másokat. A thüringiai miniszterelnöknek valószínűleg az mentette meg az életét, hogy bukósisakot viselt, míg a szerencsétlenül járt szlovák hölgynek a bukósisak hiánya az életébe került. Alsó-Ausztriában ebből le is vonták a megfelelő következtetéseket, és bevezették a bukósisak kötelező viselését a fiatalkorúak számára. A szabályszegőket – akik egyébként gyakran nem csak saját, hanem mások életét is veszélyeztetik – nem akarják azonban börtönbe zárni. A hatóságok azt is felismerték, hogy a hatékony balesetmegelőzés kulcsa nem a szankciók szigorában rejlik, hanem a megfelelő tájékoztatásban és felügyeletben.
A drogpolitika terén az ilyen jellegű kockázatmenedzselést ártalomcsökkentésnek hívják. Az ártalomcsökkentő megközelítés szerint a droghasználókat olyan eszközökkel, ismeretekkel és környezettel kell ellátni, amelyek segítségével a fogyasztás kockázatait minimalizálni lehet. Az intravénás használóknak steril tűket és fecskendőket, a heroinfüggőknek legális gyógyszereket, a hajléktalanoknak szállást, a HIV és hepatitis fertőzötteknek orvosi ellátást, a partidrog-használóknak drogteszteket és hideg vizet osztanak. Sokak számára ez a megközelítés azért ellenszenves, mert úgy tűnik, hogy “normalizálja” a drogfogyasztást, magyarul azt az üzenetet küldi, hogy drogozni biztonságos és jó dolog. Ez azonban csak a látszat, annak számára, aki nem érti az illegális drogpiac működési mechanizmusait és a drogfogyasztás mintázatait. Aki ki akarja próbálni a heroin-injektálást, azt a legkevésbé sem befolyásolja ebben a döntésében, hogy vannak-e tűcsere-programok vagy egyéb ártalomcsökkentő beavatkozások abban az országban, ahol él. Oroszországban vagy az USA-ban, ahol a törvény különösen szigorú és az ilyen programok gyakran tilalmasnak, vagy esetleg csak megtűrtnek számítanak, éppúgy nagy számban fogyasztanak emberek heroint, mint Nyugat-Európa egyes városaiban, ahol ezt ellenőrzött belövőszobákban tehetik meg. A tudományos vizsgálatok szerint az ártalomcsökkentő programok nem generálnak további drogfogyasztást, nem kezdenek el emberek drogot fogyasztani pusztán ezen programok hatására. Azok pedig, akik már rendszeres droghasználók, mindenképpen használni fognak – azonban nagyon nem mindegy számunkra, hogy ezt milyen kokcázatok között teszik. A globális HIV járvány, amely éppen az intravénás használók körében terjed ma a leggyorsabban, ékes bizonyítékát szolgálja az ártalomcsökkentés életmentő fontosságának. Nyugat-Európában az ártalomcsökkentés segítségével sikerült megfékezni a fertőzéseket és túladagolásokat – Kelet-Európában, amely még mindig elutasítja az ártalomcsökkentést, a járvány gyorsan terjed.
Jó lenne, ha a köznapi kockázatos tevékenységekkel kapcsolatos józanság és bölcsesség, amely felfedeztette velünk a biztonsági öv, a bukósisak vagy az óvszer hasznosságát, a drogpolitikában is érvényre jutna.
Sárosi Péter