Koszorús költőnk esete a dohánnyal, a borral és Babilonnal
A dohányzás szokását Magyarországon valószínűleg a törökök honosították meg a 16. században. Zrínyi Miklós többször is említi a pipát és a dohányzást, mint a török egyik jellemző szokását a „feketeleves” (a kávé) mellett. A 18. századra a dohányzás (pipázás) széles körben elterjedt az országban, Debrecen a világ egyik legjelentősebb pipagyártó központjává vált. Állítólag 10 millió pipát állítottak itt elő évente a század végén, amikor a híres költő, Csokonai Vitéz Mihály is a város kollégiumában tanított. Csokonainak mind a magánéletben, mind a költészetben szenvedélye volt a pipázás. Feljegyezték róla, hogy diákjaival gyakran pipázgatással múlatták az időt, miközben költeményeket szavaltak és színdarabokat adtak elő. A pipázás számos művében is megjelenik (Konstancinápoly, Főhadnagy Fazekas úrhoz, Pipázás közben, Negyedik pipadohány, Trogheus lábakon).
Csokonai szabados életvitele miatt magára haragította a konzervatív debreceni professzorokat. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor előljárója, Szilágyi professzor a rektorral együtt rajtakapta, amint a diákjaival az erdőben pipázgatott. Az eseményről így számol be Oláh Gábor a Nyugat hasábjain:
"Ennek a szép téli napnak a délutánján kinn barangol Csokonai tanítványaival a nagyerdõn. Nagyban pipáznak mindahányan. Virágos kedvökben vannak, különösen Csokonai. Véletlen éppen Szilágyi Gáborra bukkannak, aki a rektorral meg egy seborvossal: Kocsi Sebestyénnel sétálgat a fák közt. Szilágyi meglátja a pipásokat, felforr az epéje, megállítja Csokonait: hogy meri megengedni tanítványainak a pipázást? Csokonai igen cinikusan, csípõsen, hamis udvariassággal válaszol. Ez annyira feldühösíti a fennhéjázó embert, hogy behívja feleselõ tanítványát a csõszházba és ott támad reá; semmirevalónak nevezi, aki eljátszotta jóindulatát. Annyira megy, hogy felpofozással, kidobással fenyegeti. Csokonai egy ideig állja a vastag tréfát; de hamar kilobban a vére s nem valami szépen válik el professzorától."
Oláh Gábor: Csokonait kicsapják, Nyugat 1911/4.
Csokonai nem volt hajlandó megtagadni “fertelmes bűneit”, és még egy gúnydalt is költött Szilágyi professzorról, aki a nyilvánosság előtt az erkölcs őrének jelmezében tetszelgett – de közben köztudomású volt róla, hogy szeretőt tart. Csokonai egy ékes latinsággal írt levélben vitriolos gúnnyal támadta Szilágyit – amit végül egy barátja unszolására nem küldött el és a fiókjába süllyesztett. De később ez a levél is előkerül az ellene felhozott vádak közt. Csokonai szemére vetették azt is, hogy a városban civil öltözetben jár és nem veti meg az italozást sem. A borital mellett c. verse jól szemlélteti azt a dacos gúnyt, amivel az őt ért kritikákra reagálhatott:
“Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.”
A Kollégium tekintélyes professzorai nem tűrték, ha gúnyt űznek belőlük: az iskolai törvényszék megvádolta Csokonait, hogy “társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti”, ezért lefokozta és arra kötelezte, hogy kövesse meg nyilvánosan Szilágyit.
Vajon ha Csokonai tisztában van vele, hogy a 20. századra a dohányzás az egyik fő halálokká válik, máshogy állt volna hozzá a diákok pipázáshoz? Ezt már soha nem tudjuk meg. Mindenesetre a dohányzás szokásával a kor hatalmasságai nem a közegészség védelmében szálltak szembe – ez a vita alapvetően a hatalomról és a felügyeletről szólt. A személyi autonómia és hatalom által nem kontrollált szociális kapcsolatépítés, tehát a veszedelmes társadalmi felforgatás jelképét látták a pipázásban, amely aláássa az állam és az egyház tekintélyét. A 16. században az Oszmán Birodalomban a kávéházakat az államellenes tevékenység gócpontjainak látták és a kávézást kegyetlenül üldözték. A dohányosokat számos állam hosszú évszázadokig halálbüntetéssel sújtotta.
A kávéivó szúfi vándorszerzetes, a felvilágosodás francia eszméit valló, pipázgató vándordiák vagy a 60-as évek fűszívó beatköltői között nehéz nem meglátni a párhuzamot. Csokonai esetében a pipázós esték nagyon hasonlóak lehettek ahhoz, mint a 60-as évek lázadó amerikai professzora, Timothy Leary által vezetett LSD- és marihuána-fogyasztással töltött egyetemi szeánszok: a szabadságnak az akadémia és az állam felügyeletétől mentes szigetei.
Leary-t előállítják a drogellenes
iroda ügynökei (1972)
Csokonai Timothy Leary-hez hasonlóan figyelemre méltó műveltséggel, intellektuális fegyvertárral kritizálta a fenálló társadalmi rendet és éppúgy egy új kor előhírnökének érezte magát. A Bob Marley “lantjára” kívánkozó Virág Benedek úrhoz c. dala valóságos látomás a régi világ bukásáról és az új eljöveteléről:
“Eldűlnek Babylon tornyai, s nem lelik
Gyémánt jármokat a büszke tirannusok,
A nagy várakat és kis birodalmakat
Vastag rozsda emészti meg.”
Mindenesetre Csokonaiban és Leary-ben is közös volt a diplomáciai érzék hiánya – ezért aztán éppúgy kicsapták a debreceni kollégiumból, mint Leary-t az egyetemről. Amikor az iskolai törvényszék végleg elbocsátja a tanári hivatásából, a majd hatszáz főnyi diákság előtt dörgedelmes búcsúbeszédet tart:
“Alacsony lélek soha sem volt bennem s szemeten csavargó igyekezetek nem mozgatták cselekedeteimet; olyan pályát nyitottam meg magamnak, melyen liliomokon lehetett futnom. – Állottam ott, mentem ott, ahol állani vagy menni jónak láttam. Néha hibáztam, megvallom, de aki nem hibázik, angyal az; aki hibáját meg nem ismeri: gazember az. Hibáztam, de erkölcsi vétek nem undorította az én lelkemet. S mégis távoznom kell, mert különben Timonná, misanthropus Timonná kell lennem, látván, hogy ily emberséggel ellenkező módon bánnak velem.”
Sárosi Péter