A Wall Street Journal cikke szerint négy évtized leforgása alatt akkora árat kellett fizetnünk az elhibázott kísérletért, hogy ideje a dekriminalizációban gondolkodni
Évi 40 milliárd dollár és a világ legnagyobb börtönpopulációjának megteremtése nem erőszakos elkövetőkből, miközben az egyre erőszakosabbá váló drogkartellek felfoghatatlan hasznot hajtanak a tilalomból – így fest a drogellenes küzdelem mérlege negyven év után a WSJ szerzői szerint.
Ritkán írunk ajánlót külföldi cikkekről a Médiamonitorban, de biztosak vagyunk benne, hogy az erősebb pályaművek a hazai olvasók érdeklődésére is számot tarthatnak, ezért érdemesnek tartjuk felhívni rájuk a figyelmet. A mostani cikk egyik érdekessége, hogy nem a drogpolitikai paletta szereplői, hanem neves közgazdászok, a Nobel-díjas Gary S. Becker és Kevin M. Murphy jegyzik.
Az írás azt vizsgálja, hogy bő negyven év alatt miként befolyásolta a drogpiacot és annak szereplőit a Nixon elnök által 1971-ben meghirdetett drogellenes háború. Az eredmények lesújtóak. Annak ellenére, hogy Nixon gyors és látványos eredményeket várt, a kísérlet pozitív hozadékai még negyven év elteltével is nehezen láthatóak. Bár az USA évente körülbelül 40 milliárd dollárt költ a kábítószerek üldözésére, a börtönöket mégsem a nagy halak, hanem jellemzően fogyasztók és kisstílű dílerek töltik meg: az Egyesült Államok börtönpopulációja harminc év alatt 330 ezerről mára 1,6 millióra nőtt, akiknek körülbelül a fele kábítószer fogyasztásért, vagy kereskedésért kiszabott büntetését tölti.
Minél erősebb a kormányzat erőfeszítése a drogellenes küzdelemben, annál nagyobb kockázatot vállalnak a bűnszervezetek. Ez egyrészt a kábítószerek árának növekedésével, másrészt ezzel párhuzamosan a drogkartellek megerősödésével is jár, hiszen a jelentősebb profit mellett meg tudják erősíteni működésüket. A magasabb kockázat miatt a bűnszervezetek többet költenek az önvédelemre, de egyre erőszakosabbá is válnak, aminek legszemléletesebb példáját Mexikó és az USA határvidékén láthatjuk: az ott folyó drogháború hat év leforgása alatt több mint 50000 áldozattal járt, ami több mint az iraki és az afganisztáni konfliktusok áldozatainak száma együttvéve. Márpedig a mexikói drogkartellek elsősorban épp a drogellenes háborút elterjesztő USA fogyasztóit szolgálják ki.
Gyakori érv a küzdelem fenntartása mellett, hogy e nélkül még többen próbálnának ki kábítószereket és magasabb lenne a függők száma is. Ezek a kalkulációk azonban nem számolnak azzal, hogy a kábítószereket jellemzően tinédzser- vagy fiatal felnőttkorban próbálják ki a lázadás részeként, vagyis részben pont azért, mert illegálisak. A kábítószer fogyasztókra emellett erős társadalmi stigma is ragad, ami miatt például egy amfetaminfüggő nehezebben tud szakértői segítségért fordulni, mint aki a társadalmilag elfogadott dohányzásról szeretne leszokni. A szerzők által követendőnek ítélt dekriminalizáció azzal segíti a függőket, hogy pusztán birtoklás miatt nem varr büntetőeljárást a nyakukba, hanem terápiás programba irányítja őket. A portugál dekriminalizáció tíz éves gyakorlata azt mutatja, hogy az enyhébb fellépés nem teszi vonzóbbá a kipróbálást, de növeli a függők hajlandóságát a leszokást célzó programok igénybevételére, valamint csökkenti a halálos túladagolások számát. A szerzők érvelése szerint a gyógyászati programok részeként az USA közel 20 államában bevezetett marihuána dekriminalizáció jó irányba mutat, de az úton tovább is lehetne haladni. A drogpiac állami ellenőrzésével és a ma illegálisnak ítélt drogok megadóztatott kereskedelmével végleg ki lehetne húzni a talajt a drogkartellek és a hozzájuk tapadó erőszak alól.
Kardos Tamás
Drogriporter
2013.01.07.
