A drogtilalom kialakulása, virágzása és hanyatlása.
Drogtilalom
A tudatállapot megváltoztatására irányuló vágy az emberi történelem kevés állandóinak egyike: akárcsak a pszichoaktív anyagok használata ennek a célnak az elérésére. Az alkoholt, dohányt, ópiumot, cannabist, kávét és kokát mind-mind fogyasztották az emberek a különféle társadalmakban, változatos formákban, sok-sok száz vagy ezer éven keresztül. Mindegyiket használták gyógyászati, rituális vagy rekreációs célból, s hol valami nagyon gonoszként, hol valami nagyon jóként viszonyultak hozzájuk. Mindegyiket szabályozták már kormányzatok a halálbüntetéstől az adóztatásig terjedő szankciókkal, esetleg területi korlátozással vagy más módokon. S mindegyik széles körben elérhető a szabályozatlan feketepiacokon. A 20. századot megelőzően nem voltak felismerhető globális minták ezen anyagok kereskedelmének és használatának szabályozásában.
A 16. században az Ottomán Birodalomban betiltották a kávét. A 17. században a dohány fogyasztását és kereskedelmét súlyosan büntették – a halálbüntetést is beleértve – majdnem egész Európában, akárcsak Kínában és Japánban. Számos évszázadon keresztül sok muszlim országban tiltották az alkohol fogyasztását és kereskedelmét, míg tolerálták, sőt szabályozták az ópium és a cannabis kereskedelmét. A 19. század végén az Egyesült Államok számos városában és államában engedélyezték az ópiátok, a kokain és a cannabis (eslősorban a marihuána és a hasis) kereskedelmét, míg az alkoholszármazékok forgalmazása tiltott volt. A századfordulón 14 államban volt tilos a dohányszívás; különösen a nők dohányszívását büntették.
A 20. század végére az országok túlnyomó részében hasonló tiltó politikát vezettek be a drogok ellen. A cannabis, kokain, a legtöbb ópiát, hallucinogén, stimuláns, nyugtató, altató termelését, terjesztését és fogyasztását büntetőjogi eszközökkel üldözik a legtöbb országban, a szigorúan ellenőrzött orvosi és tudományos csatornák kivételével. A bűnüldöző szervek a legtöbb országban erőteljesen bekapcsolódtak a drogtörvények megszegői elleni nyomozásba és üldözésbe. A legtöbb kormány aláírta az 1961-es, 1971-es és 1988-as kábítószerellenes nemzetközi konvenciókat. A kávé- és dohánytermékek gyakorlatilag minden országban legálisak voltak, az alkohol pedig csak egy tucatnyi muszlim országban volt betiltva, bár számos kormány betiltotta az alkohol és dohány kiskorúaknak történő eladását.
A tilalom előtt
A 19. század végén és a 20. század elején az ópium, morfium és más ópiátok, a kokain, marihuána és hasis kereskedelme kevés megszorító intézkedésbe ütközött az Egyesült Államokban, ha egyáltalán voltak ilyenek. Az amerikaiak megvásárolhatták ezeket a drogokat változatos formában és hatékonyságban a gyógyszertárakban, vegyesboltokban vagy megrendelhették akár levélben is. Az olyan népszerű üdítőitalok, mint a Coca-Cola, Vin Mariani (bor kokakivonattal dúsítva) és más versenytársaik kis mennyiségű kokaint tartalmaztak.
Szabadalmazott (vagy akár védett) gyógyszerek százai – közülük talán Mrs. Winslow Nyugtató Szirupja volt a leghíresebb – tartalmaztak kokaint, ópiátokat vagy más drogokat. Amerikaiak milliói fogyasztottak kokaint vagy ópiátokat azokban az évtizedekben. A túlnyomó többségüknek orvos írta fel a szert, korabeli szóhasználattal élve alkalmi használatra. Csupán kis hányaduk volt igazán függő. A korszak tipikus ópiátfüggője középkorú fehér déli nő volt, vagy kínai emigráns a nyugati partról. A legtöbb függő viszonylag normális, működő életet élt, és még a közeli barátaik és rokonaik elől is el tudták titkolni szenvedélyüket. Az ópiáthasználat ritkán kapcsolódott az afro-amerikaikhoz vagy az erőszakhoz, halálhoz, betegséghez és bűnözéshez, melyek a 20. század végén a drogfogyasztás gyakori kísérőjelenségei. Sok orvosi szaktekintély mind az egyénre, mind a társadalomra nézve sokkal kevésbé puszítónak tartotta az ópiátfüggőséget, mint alkoholizmust. Az amerikaiak ebben a korban elsősorban orvosok révén lettek ópiátfüggővé, akiket frusztrált a közönséges betegségek kezelésére alkalmas gyógyszerek hiánya, és nem voltak tisztában az általuk beadott vagy felírt gyógyszer addiktív potenciáljával. Az 1860-as és 1870-es években sok orvos úgy tekintett a morfiumra, mint valóságos csodaszerre. Sok olyan amerikai, aki vagy nem bízott az orvosokban, vagy nem jutott orvosi kezeléshez, szintén használta az ópiátokat fájdalmai enyhítésére.
De mikor a közegészségügyi normákat intézményesítették, az oltásokat és kezelési módokat felülvizsgálták, az ópiát addiktív hatásait szélesebb körben elismerték, illetve felismerték az aszpirin és más szerek fájdalomcsillapító hatását, az ópiáttal való öngyógyítási, illetve az orvosok által nem szándékosan előidézett függőségi esetek száma figyelemreméltóan csökkent.
Sok ember a szabadalmazott gyógyszerektől vált függővé, elsősorban azért, mivel a páciensek nemigen tudták, hogy valójában mi is található abban az üvegcsében, mellyel a fájdalmaikat csillapították. 1906-ban aztán meghozták az első Tiszta Élelelem- és Drogtörvényt – elsősorban Hopkins Adams újságírónak a szabadalmazott gyógyszerüzletet leleplező cikkeinek köszönhetően. A törvény megkövetelte, hogy a termékeken tüntessék fel, hogy azok vajon tartalmaznak-e ópiátokat, kokaint, cannabist, alkoholt vagy más pszichoaktív összetevőt. Számos termelő erre azzal válaszolt, hogy kivonta ezeket a drogokat a termékeiből; mások engedelmeskedtek a törvénynek, és a termékükön feltüntették az összetevők listáját.
Ezután az ópiátot és kokaint tartalmazó szabadalmazott gyógyszerek kereskedelme észrevehetően hanyatlani kezdett, nagyrészt azért, mivel kevesebb amerikai vásárolta meg azokat a termékeket, melyekről most már tudta, hogy ezeket a drogokat tartalmazzák.
A tilalom oka
Az addikció csökkenő tendenciái nem vetettek véget azoknak a törekvéseknek, melyek a drogok betiltására irányultak. A szabályozás és ellenőrzés hívei közül sokan a tiltást a következő logikus lépésnek tekintették az addikció elleni harcban.
Az orvosok és gyógyszerészek egyre erősebb szakmai szervezetei azért lobbiztak, hogy a társadalomnak a gyógyászati javallatokhoz és anyagokhoz való hozzáférését törvényes eszközökkel szabályozzák. Az Ázsiából visszatérő misszionáriusok az ópium betiltását követelték. A legfőbb ok talán az ópiát- és kokainfogyasztó népesség változó természetében rejlett. 1914 előtt, mikor is a szövetségi ópium és kokain prohibíciót bevezették, az ópiát és kokainhasználat elsősorban a középosztálybeli fehér amerikaik körében volt jellemző, azonban növekedni kezdett az alsóbb néposztályok és az etnikai kisebbségek körében is. Míg a közvélemény visszariadt a középosztálybeli idős fehér hölgyek kriminalizálásától, a városi szerencsejátékosokkal, prostituáltak és bűnözőkkel kapcsolatban nem voltak hasonló fenntartásai.
A drogprohibíció rasszista gyökerei, elsősorban a helyi és állami szinten, jól bizonyítottak. Az 1870-es években az első ópiumtörvények San Fransiscóban és a nevadai Vriginia City-ben a kínai emigránsok ópiumbarlangjai ellen irányultak – melyekben a közhit szerint a fehér nőket fondorlatos idegenek csábíthatták el. Nemzedékekkel később a fiatal feketék körében terjedő kokainhasználatról szóló beszámolók – akik a hiedelmek szerint fehér nőket erőszakoltak meg és más bűncselekményeket követtek el a szer hatása alatt – hasonló jogi szabályozást idéztek elő Délen. Az 1930-as években a marihuána-ellenes törvények elsősorban a mexikói és mexikói-amerikai munkások ellen irányultak Délnyugaton, akik elvesztették a munkájukat a világválság alatt. Az 1980-as években drákói szigorúságú törvényeket vezettek be a csekély mennyiségű "crack" (a kokain egy származéka) birtoklása miatt, melyet elsősorban a fiatal hispano- és afro-amerikaikkal hoztak összefüggésbe.
A drogok betiltása az Egyesült Államokban szintén szorosan összefüggött a politikai nyugtalansággal és az alkoholtilalommal. A bolsevizmus oroszországi diadalától sokkolt, illetve a hazai kommunisták és anarchisták felforgatásától megrémült amerikaiak hátat fordítottak az 1900-as évek elejének liberalizáló reformjainak, és a biztonságot egy agresszív és idegengyűlölő nacionalizmusban találták meg. A politikai ellenvéleményt elnyomták, az emigrációt megnyirbálták, és számos nonkonformista viselkedési formát kriminalizáltak és elfojtottak. 1919-ben New York City polgármestere közbiztonsági bizottságot hozott létre, hogy azok két állítólagosan összefüggő problémát vizsgáljanak meg: a forradalmi bombamerényleteket és a heroinhasználatot a fiatalok közt. Washington D.C. városában ugyanebben az évben a Legfelsőbb Bíróság hatékonyan elzárta az utat a drogfüggőkkel szembeni mindenféle humanistább jellegű politika lehetősége előtt, mikor a Webb kontra Egyesült Államok ügyben kimondta, hogy az orvosok nem alkalmazhatnak a függők kezelésében morfiumot.
Az alkoholprohibíció és más drogok tiltása közötti kapcsolatot gyakran elfelejtik. Pedig mindkettőt ugyanaz az önmérsékletet hirdető mozgalom javasolta, mely mindenféle bódulat és más kicsapongás ellen is támadásokat intézett. A Nemzetközi Reform Iroda, Wilbur Craft tiszteletes vezetésével kikelt "minden erkölcsi gonoszság ellen, különösen az öt nagy gonosz ellen: kábítószerek, paráználkodás, szerencsejáték, bokszolás és a vasárnap elüzletiesedése." Egy olyan légkörben, melyben az amerikaiak többsége hajlandó volt korlátozni az alkotmányt, hogy megakadályozzák milliónyi más amerikai számára az alkoholtermékek legális vásárlását és eladását, főképpen ésszerűnek tűnt az a javaslat, hogy megvonják az ópiátok és kokain jóval kisebb számú használójától a jogot a vásárlásra és eladásra.
A tilalom evolúciója
Még ha meg is szüntették az alkoholtilalmat 1933-ban, néhány amerikai a többi drog elleni tilalom folytatása mellett kampányolt. Sokkal kevesebb amerikai fogyasztott ópiátokat vagy kokaint, mint ahányan alkoholt fogyasztottak, s még kevesebben olyanok, akik politikai vagy társadalmi befolyással bírtak. Az önmérsékleti mozgalmak új misszió után kutatva másfelé irányították a figyelmüket. A legjelentősebb közülük a karizmatikus Richmond P. Hobson volt, egy spanyol-amerikai háborús hős, akit az Anti-Szalon Liga legfelsőbb, fizetett "különleges szónokának" választottak meg. Hobson széles körben agitált, eltúlozva a drogfüggőség elterjedtségének mértékét az Egyesült Államokban, akárcsak a kábítószerhasználat és az erőszakos bűncselekmények közötti kapcsolat szorosságát. A 20-as évek utolsó harmadában Harry Anslinger, a Szövetségi Kábítószeriroda (FBN) első, ambíciózus igazgatója vált a drogellenes keresztesháború meghatározó személyiségévé, aki 1930 és 1962 között szolgált ezen a poszton. Fontos szerepet játszott a drogprobléma körüli szenzációkeltésben, ellenezve azokat a törekvéseket, melyek a drogproblémát közegészségügyi kérdésként kívánták kezelni, és szigorú szövetségi és állami törvények bevezetését szorgalmazta.
Az 1970-es és 1980-as években Richard Nixon majd Ronald Reagen és George Bush republikánus elnökök meghirdették a maguk "drogháborúit," megnövelve mind a törvényes eszközök, mind a büntetőjogi szankciók szigorát. Törekvéseiket határozottan támogatta a kongresszus, az állami és helyi tisztviselők és a legtöbb amerikai.
A tilalom határai
A drogprohibicionisták a droghasználatot kívánják visszaszorítani azzal, hogy a drogokat kevésbé elérhetővé és drágábbá teszik, s a büntetőjogi szankciókkal rettentik el az esetleges használókat. A rendőrállamokban a legsikeresebbek, amelyek hajlandóak a legkeményebb intézkedésekre is az állampolgáraik ellen. Azokban az országokban rendszerint kevésbé sikeresek, ahol az egyéni jogokat tiszteletben tartják, vagy szándékukban áll tiszteletben tartani. A legkevésbé sikeres az elszegényedett városi gettókban, ahol a gazdasági és társadalmi állapotok aláássák a büntetőjogi szankciók elrettentő erejét, míg serkentik az illegális drogok használatát és fogyasztását.
Az USA drogprohibíciós törekvéseinek korlátoltságát széles körben elismerik. Az 1990-es évek közepétől kezdve úgy 70 millió amerikai szegte meg a drogtörvényeket, köztük az 1950 és 1970 között született amerikaiak nagy része. Az ópiumot és a cannabist az egész világon termesztik, a kokát széles körben termesztik Bolíviában és Peruban. A drogtermés elpusztításával járó egyes országokban elért ideiglenes sikereket gyorsan aláássa az új és növekvő termelés más országokban. A drogkereskedők gyorsan reagálnak az elfojtási kísérletekkel szemben, s új csempészutakat és módszereket fejlesztenek ki. A nagybani és kisstílű dealereket azonnal helyettesítik, amint letartóztatták őket. A statisztikai felmérések ismétlődő gyakorisággal azt mutatják, hogy a legtöbb amerikai könnyedén beszerzi a drogokat, ha akarja.
Az 1980-as évek példátlan kampánya az illegális droghasználat ellen alapvetően csak a középosztályban tudta visszaszorítani a rekreációs droghasználatot. Ugyanebben a periódusban ugyanakkor drámaian nőttek a droghasználat negatív következményei a szegények között.
A tilalom következményei
A drogprohibíció feltehetően csökkenti azoknak az embereknek a számát, akik illegális drogokat használnak. Ez az elsőszámú jótékony hatása. A tilalom negatív következményei azonban jóval számosabbak. A legális drogpiacok kormányellenőrzésnek vannak alávetve; szabályozzák az eladást és bevételeket adóztatással, ellenőrzik azokat, és jogi úton rendezhetik a vitás kérdéseket. Ezek közül egy sem igaz azonban az illegális drogpiacokra. Az 1990-es évek közepére a szövetségi kormány és a helyi kormányzatok 20 milliárt dollárt költöttek évente a drogtilalom végrehajtására. A drogtilalom megsértése miatt több mint egymillió embert tartóztattak le évente, az emiatt bebörtönzöttek száma egynegyede volt az 1.3 millió főt számláló teljes börtönpopulációnak az Egyesült Államokban. Az egyes államok közül New Jerseyben a drogtörvényt megsértők 51 százalékát börtönbüntetésre ítélték 1990-ben, New Yorkban 47 százalékát, Kaliforniában 35 százalékát, Washingtonban 34 százalék, Texasban és Pennsylvaniában 32 százalék, Ohioban 30 százalék, Washington D.C.-ben pedig 53 százalék volt ez az arány. Az országszerte bebörtönzött emberek további 15 százalékát a prohibícióval összefüggő bűncselekmények miatt csukták le, nevezetesen azok miatt a bűncselekmények miatt, melyeket az illegalitás miatt drága drogok beszerzése motivált.
A drogtilalom legfőbb haszonélvezői a drogkereskedők és dealerek. A drogpiac kriminalizációja hatékonyan vezet be egy de facto általános forgalmi adót, melyet a törvényvégrehajtó szervek tartanak fent és esetenként meg is növelnek, és a drogkereskedők hajtanak be. A szervezett bűnözés a becslések szerint jövedelmének majdnem felét az illegális drogüzletből szerzi be; ennek forgalmát az 1990-es évek közepén készült becslések tíz és ötvenmillió dollár közé tették évente az Egyesült Államokban.
A drogokkal öszzefüggésbe hozott bűncselekmények közül is sok a drogtilalom eredménye. A marihuána, kokain és más drogok termelése, eladása, vásárlása, birtoklása önmagában és önmagáért bűncselekménynek számít, s csak az Egyesült Államokban minden évben milliárdnyi alkalommal fordul elő. Sok drogfüggő rablásokba, betörésekbe, áruházi lopásokba keveredik, s olyan bűncselekményeket követ el, mint a dealerkedés, prostitúció, szélhámosság, hogy drogok iránti vágyukat csillapítsák, mely drogokat az illegalitás miatt sokkal többe kerül előállítani, mint az alkoholt vagy a dohányt.
Az illegális drogpiacok erőszakot szülnek, egyrészt mivel bűnöző észjárású embereket vonzanak, másrészt mert a piac résztvevőinek nem állnak rendelkezésükre jogi intézmények a vitás kérdések megoldására. Az alkoholprohibíció idején gyakoriak voltak a fegyveres harcok a csempészbandák közt, és az italszállító teherautók elrablásai. Ennek megfelelői a drogtilalom érájában a marihuánamezők közelében elhelyezett rejtett csapdák, a Karib-tenger kalózai, akik az Egyesült Államokba drogot szállító hajókra lesnek, és az automatafegyverrel vívott csaták a leginkább felfegyverzett drogbandák között. Az áldazatok köre nem csak a drogdealereket foglalja magában, hanem a tanúkat, járókelőket és a bűnüldöző szervek munkatársait. Egyidejűleg a drogdollárok utáni erős sóvárgás világszerte korrumpálja a kormányzati tisztviselőket is.
A drogtilalom felelős a drogok egyre hatákonyabbá és egyre veszélyesebbé válásáért. Mind a drogdealerek, mind a fogyasztók előnyben részesítik azokat az anyagokat, melyeket könnyű elrejteni a hatóságok elől. Az 1980-as évek vége óta a drogkereskedők inkább heroint terjesztettek ópium, cannabist kokain helyett. Még ennél is veszélyesebbek az ismeretlen potenciállal és szennyezőanyagokkal összefüggő kockázatok. A marihuánaszívók ki vannak téve annak a veszélynek, hogy a kendert veszélyes műtrágyával trágyázták, mérgező permetezőszerekkel kezelték, vagy veszélyesebb anyagokat kevertek hozzá. A por alapú drogok fogyasztói, mint például a heroin, kokain és az "extasy," a mérgezések és végzetes túladagolások veszélyével szembesülhetnek. A hipodermikus fecskendők árusításának tilalma a tűk megosztására készteti a fogyasztókat, mely megkönnyíti a HIV, hepatitis és más fertőzéses betegségek terjedését.
A drogtilalomról folytatott viták központi elemét a morális érvek alkotják. A tilalom mellett állók szerint a drogfogyasztás erkölcstelen. Néhányan azt is állítják, hogy mindenféle bódulat erkölcstelen. Mások azt hiszik, hogy egyes drogok, mint például a marihuána fogyasztása erkölcstelen, de másoké, például a dohányé és alkoholé nem az. A tilalom sok ellenzője azzal érvel, hogy a legtöbb drogfogyasztó nem árt sem magának, sem másoknak, s szerintük a drogtilalom a szabad társadalmat alapelveiben sérti meg: miszerint azoknak, akik senkinek nem ártanak, nem szabad ártalmat okozni, főleg nem az államnak. Továbbá a tilalom végrehajtói olyan eszközökre támaszkodnak, mint például spiclik, beépített ügynökök, lehallgatás, drogtesztek – melyek mindegyike nagyon tolakodó módja a bűnüldözésnek.
A prohibíció alternatívái
A drogpolitika lehetőségei a legszigorúbb büntetésektől a korlátozatlan szabad piacig terjednek. A középen helyezkednek el a kevésbé büntető prohibitív politikai rendszerek, az orvosi felírás ellenőrzésével, szabadalmazás és mennyiségi korlátok sémáival, változatos adórendszerrel, területi korlátozással az árusításnál, időbeni és térbeni megszorításokkal a drogfogyasztásnál, és még sok más intézkedéssel.
Az 1980-as években az európai és ausztrál kormányzatok kísérleteket folytattak azoknak a politikáknak az adoptálásával, melyek eltérnek a "drogháborútól." Az "ártalomcsökkentés" erősödő jelszavának köszönhetően ezek a politikák mind a pszichoaktív droghasználatból, mind a drogokat ellenőrző politikából következő károk csökkentésére helyezték a hangsúlyt, anélkül, hogy szükségszerűen megszüntetnék a drogfogyasztást magát. Bár néha ezeket a dekriminalizáció vagy legalizáció egy formájaként írják le, valójában ezeknek a kezdeményezéseknek a többsége a prohibíciós rendszerek kontextusán belül maradt.
Hollandáiában a kender készen és legálisan kapható, bár a törvénykönyvekben a drogtörvény életben maradt. A csekély mennyiségű drog birtoklása és fogyasztása számos országban legális. A függők általános orvosoktól vagy gyógyszertárosoktól metadonhoz juthatnak, s nem egy erősen ellenőrzött klinikáról kell azt beszerezniük. Svájcban, Nagy-Britanniában és Hollandiában kisebb kísérleti programok keretében a függőket heroinnal, morfinnal, injekciózható metadonnal, sőt, még kokainnal is ellátták, s hasonlót fontolgatnak Németországban és Ausztráliában is. A fecskendők legálisan hozzáférhetők, a tűcsereprogramok hétköznapinak számítanak.
A drogtilalom jövőjét nem lehet biztonsággal megjósolni. Az "ártalomcsökkentő" módszerek elismerést szereztek egyrészt a kormányok részéről, melyek felismerték a droghasználók közötti HIV fertőzés kockázatának magas arányaira adott válasz szükségességét, másészről az adófizetők részéről, akik sokallják a tilalom költségeit. Ugyanakkor a prohibicionista hozzáállás egyre inkább evidensé válik a dohányzás elleni kampányban – főleg az Egyesült Államokban.
Sok függ a drogok termelésére illetve a droghasználat felderítésére szolgáló technológiák fejlődésétől is. Folyamatosan új és erős pszichoaktív drogokat fedeznek fel és terveznek meg, mind legálisan, mind illegálisan. A vér- és vizeletteszteket felváltják a haj- és bőrtesztek. Mindezen fejlemények fogják megformálni azokat az egyre hevesebbé váló nyilvános vitákat, melyeket a mind komplexebbé és technológiailag mind bonyolultabbá váló társadalmakban a személyes autonómiáról folytatnak. Ebben az összefüggésben lesz meghatározva a drogprohibíció jövője.
ETHAN A. NADELMANN,
a Drug Policy Alliance elnöke
(Ford. Sárosi Péter)
Collier's Encyclopedia, Vol. 8. 1995.
