A TASZ munkatársa a Magyar Narancsban a Btk. tervezett szigorításáról: ez lenne a megoldás?
Magyar Narancs 2009. február 26.
A Fidesz bejelentése, miszerint nincs “cigánybűnözés”, de napról napra drámai mértékben nő a cigányok által elkövetett bűncselekmények száma, elvileg a Jobbik vitorlájából szerette volna kifogni a szelet. Ez valószínűleg sikerült is, azonban azon az áron, hogy feladta mind a jogegyenlőség, mind a felelős büntetőpolitika alapelveit. Egyrészt egy demokratikus jogállamban nem lehet szempont a büntetőpolitika számára az, hogy az elkövetőnek milyen az etnikai származása. Tudjuk, hogy nincsen etnikailag determinált bűnözői hajlam – pusztán olyan szociális és gazdasági körülmények, amelyek egyaránt a bűnözésbe hajszolhatják az embereket, akármilyen is a származásuk. A hasonlóan hátrányos helyzetű magyarok éppúgy magasabb arányban követnek el vagyon elleni bűncselekményeket, mint cigány sorstársaik. Bár a jóval nagyobb károkat okozó fehérgalléros bűncselekményeket főleg magyarok követik el, éppoly kevésbé lehetne ezeket magyarbűnözésként jellemezni.
Maga a bejelentés valóságalapja is igen kérdéses. Vajon milyen bizonyítékok támasztják alá azt az állítást, miszerint a cigány bűnelkövetők száma növekszik, ráadásul napról napra, és dármai gyorsasággal? Ilyen statisztika nem létezik, a média szelektív híradásaiból következtetni az általános trendekre pedig óriási felelőtlenség. A bűnügyi statisztikák szerint az ország közbiztonsága egyáltalán nincs “romokban”, hiszen az elmúlt években az ismertté vált bűncselekmények számában inkább csökkenő tendenciát figyelhettünk meg – és ezt nem lehet a felderítettségi arány romlásával magyarázni. Természetesen a statisztika nem minden, a bűncselemények áldozatainak fájdalmát nem lehet bagatellizálni: minden egyes ellopott táska és kirabolt ház gazdája igényt tarthat az állam figyelmére és védelmére. Nagyon könnyű azonban olyan tévútra vinni a hazai büntetőpolitikát, amelyről aztán már nagyon nehéz lesz letéríteni azt. Ilyen tévút lehet, ha beemeljük az etnikai szempontokat a kriminálpolitikába, vagy ha olyan látványos, tetszetős és népszerű kirakatintézkedésekkel próbáljuk elejét venni a bűnözésnek, amelyek inkább csak tovább rontják a helyzetet.
Ez utóbbi kategóriába tartozik véleményem szerint az a Lázár János és Répássy Róbert országgyűlési képviselők által benyújtott törvényjavaslat, amely amerikai mintára hazánkban is bevezetné a “három csapás”-típusú szabályozást. Az Egyesült Államokban akit korábban legalább két alkalommal jogerősen elítéltek súlyos bűncselekmény elkövetése miatt, arra a bíróságnak harmadik alkalommal kötelezően életfogytig terjedő börtönbüntetést kell kiszabnia, bármilyen csekély bűncselekményt is kövessen el. A fideszes javaslat az erőszakos bűncselekményt elkövető visszaesőket sújtaná oly módon, hogy harmadszorra a kiszabható büntetés duplája járna; és amennyiben a büntetési tétel a duplázó szabály miatt 20 év fölé emelkedne, úgy tényleges életfogytiglani szabadságvesztést kellene kiszabni. A javaslat hívei szerint ettől a törvénytől a bűncselekmények számának jelentős csökkenését várhatjuk, hiszen Kaliforniában, ahol ezt a szabályozást bevezették, 10 év alatt 8,8 millióról 6,7 millióra csökkent a bűncselekmények száma. Ez a statisztika valóban impozáns – csak éppen a megfelelő kontextusba kell helyezni. A kaliforniai “three strikes” törvényt 1994-ben vezették be népi kezdeményezésre (Proposition 184), a választók jelentős részének (72 %) támogatásával. Adott volt a szép új büntetőpolitika receptje: hátrányos helyzetű kisebbség, a szegények által elkövetett látványos és a gazdagok által elkövetett kevésbé látványos bűncselekmények, a média által hiszterizált, előítéletes közvélemény és a könnyű szavazatokat remélő politikusok.
Ami a tetszetős statisztikákat illeti, valójában a bűnözés csökkenése és a kriminalizáció fokozása között nincs olyan egyértelmű kapcsolat, mint azt sokan látni szeretnék. Először is, a korábbi büntetőpolitikát sem lehetett éppen engedékenynek nevezni: 1984 és 1991 között 96 százalékkal nőtt a szabadságvesztés ítéletek száma – ennek ellenére a bűncselekmények száma 5 százalékkal nőtt. Másodszor, a 90-es évek közepén nemcsak Kaliforniában, hanem az egész országban visszaesett a bűnözés. A Berkley Egyetem jogászprofesszora, Franklin Zimring “The Great American Crime Decline” című könyvében a visszaesésre számos lehetséges magyarázatot felsorol. A börtönnépesség növekedése csak egy a lehetséges tényezők közül, mellette számos kedvező gazdasági és demográfiai folyamat is hatott a bűnözés alakulására ebben az időszakban (például csökkent a fiatal felnőtt férfiak aránya, nőtt az életszínvonal, javult a foglalkoztatottság). Zimring rámutat arra, hogy ugyanebben az időszakban a teljesen eltérő büntetőpolitikát alkalmazó, csökkenő börtönnépességű Kanadában éppolyan jelentős visszaesés volt tapasztalható a bűnözésben, mint az USA-ban. Bár ez még nem jelenti, hogy a rendészeti tevékenység fejlesztésével nem lehet jelentős hatást gyakorolni a bűnözésre, a kriminalizáció pozitív hatásait gyakran túlbecslik, míg ártalmas mellékhatásait alulbecslik.
A “három csapás” törvény nemkívánt negatív következményei is ide tartoznak. Például az, hogy megkötötte a bíróság kezét: olyan bűncselekményekért is életfogytiglani börtönbüntetést kellett kiszabniuk, mint például kilenc videókazetta ellopása egy kölcsönzőből, vagy egy szelet pepperonis pizza eltulajdonítása. Az egyedi esetkezelésre nem maradt mód. A szigorú törvények hatására a kaliforniai börtönnépesség soha nem látott méretűre duzzadt: jelenleg 170 ezer embert tartanak fogva egy kb. 80 ezer ember befogadására alkalmas büntetés-végrehajtási rendszerben. A változások igazi haszonélvezője a börtönipar volt: több új börtön épült, mint amennyi főiskola és egyetem – holott a szociológusok szerint az oktatásnak kulcsszerepe van a bűnmegelőzésben. Amennyiben a jelenlegi trend folytatódik, a The Sentencing Project kriminológiai kutatóintézet szerint 2012-re többet költ majd az állam börtönökre (15,4 milliárd USD), mint oktatásra (15,3 milliárd USD). Egy másik becslés szerint 2026-ra csak a “három csapás” törvény következtében 30 ezer ember tölti majd életfogytiglani börtönbüntetését Kaliforniában – ez évente kb. 750 millió dollárjába fog kerülni az adófizetőknek. Jól jellemzi a helyzetet, hogy egy szövetségi bíróság nemrég embertelennek minősítette a börtönök túlzsúfoltságát és a rabok ellátását, ezért arról rendelkezett, hogy több ezer fogva tartottat szabadon kell bocsátani. A helyzet megváltoztatása azonban már egyáltalán nem olyan egyszerű: a börtönlobbi az ország egyik leghatalmasabb érdekcsoportjává nőtte ki magát. Jó példa erre a legutóbbi választások során annak a népszavazási kezdeményezésnek (Proposition 5) a sorsa, amely alternatív büntetések kialakításával enyhített volna a börtönök túlzsúfoltságán. A kaliforniai börtönőrök szövetsége 5 millió dollárral támogatta az ellenkampányt – a javaslat elbukott.
Megér egy külön misét az is, hogyan hat a növekvő kriminalizáció a latin- és afro-amerikai közösségekre. Jelenleg minden huszadik 18 évnél idősebb fekete férfi börtönbüntetését tölti az USA-ban – míg ez az arány a fehér férfiak körében csupán 180:1. Egy 2001-es vizsgálat szerint egy fekete újszülőttnek több mint 32 százalék esélye van arra, hogy börtönbe kerüljön – egy fehér újszülőttnek kevesebb, mint 6 százalék esélye van ugyanerre. Az afro-amerikaiakat aránytalanul sújtó bebörtönzési hullám következtében a 90-es években több fekete került a büntetés-végrehajtás kontrollja alá, mint ahányan a felsőoktatásban tanultak. Szociológusok szerint a szigorú büntetőpolitika nagyban hozzájárult az etnikai szegregáció további elmélyüléséhez, a csonka családok kialakulásához, a szülők nélkül gettókban nevelkedő fekete fiatalok számának növekedéséhez és a munkanélküliségi ráta növekedéséhez – csupa olyan tényező, amelynek hosszú távon a bűnözést gerjesztő a hatása. Arról nem beszélve, hogy vajon mennyire segíti elő egy etnikai kisebbség szociális felzárkózását, ha a fiatal férfiak jelentős része rácsok mögött ül. Ijesztő az is, hogy az afro-amerikaiak 13 százalékát (kb. 1,4 millió embert) bíróságilag megfosztották a választójoguktól: valószínűleg ez sem növeli az esélyegyenlőséget. Aki nem kedveli a statisztikákat, annak ajánlom e témában a Drót (The Wire) című tévésorozat megtekintését.
Magyarországon, ahol európai összehasonlításban egyébként is magas a börtönnépesség aránya és a börtönök túlzsúfoltsága, és ahol a roma kisebbség egyébként is teljesen a társadalom peremére szorult, valószínűleg még katasztrofálisabb hatással járnának azok az intézkedések, amelyeket sok politikus és újságíró a közbiztonság javításának nemes (?) szándékával propagál. Meggyőződésem, hogy az országnak nem Amerikából importált zéró-toleranciára és “három csapás” törvényekre van szüksége, hanem arra, hogy a romák kitörhessenek a szegregációból. Ennek a kulcsa nem a büntetőpolitikában, hanem az oktatásban és a munkaerőpiacban rejlik: azt kellene megvizsgálni, hogy ezeken a területeken elégségesek voltak-e és a megfelelő helyre jutottak-e az eddigi befektetéseink. Remélem, a diskurzus ebbe az irányba fog elmozdulni, és végre egyre többen felfogják, hogy nem az őszinteség és a szókimondás netovábbja az, ha valaki egyszerű megoldást kínál egy bonyolult társadalmi problémára. Mind jogvédőként, mind a VIII. kerületben élő lakosként az a szilárd meggyőződésem, hogy az alkotmányos jogok tiszteletben tartása és a társadalmi szolidaritás fenntartása nem holmi kávéházi okoskodás – hanem létérdek.
Ajánlott olvasmány:
Zéró-tolerancia: veszélyes illúziók a rend fenntartásáról
Sárosi Péter
