A parlamentnek kell törvényt hoznia arról, hogy kirekesztik-e a turistákat a coffee shopokból
A hazai sajtó időről időre lelkesen beszámol arról, hogy már csak hónapok kérdése, és a holland coffee shopok (kannabiszt áruló kávéházak) bezárják kapuikat a külföldi turisták előtt. Sokan ebből a holland drogpolitika “kudarcát” olvassák ki. A holland társadalom bevándorlókkal kapcsolatos félelmeit és szorongását kijátszva hatalomhoz jutó jobboldali kormány valóban a “drogturizmus” visszaszorítását tervezi – azonban a helyzet nem ennyire egyszerű. Egyrészt a coffee shopok szolgáltatásainak korlátozása számos politikai és jogi akadályba ütközik, és főleg nem lehet a jelenlegi változásokból a holland drogpolitika eredményességére vonatkozó következtetéseket levonni.
Az Európai Parlament által 2006-ban jóváhagyott szolgáltatási irányelv szerint a szolgáltatásokhoz való hozzáférést nem lehet állampolgársághoz kötni, a szolgáltatásokat csak a szükségességi és arányossági elv figyelembe vételével, kizárólag közrendi, közbiztonsági, közegészségügyi, illetve környezetvédelmi szempontok alapján lehet korlátozni. A coffee shop tulajdonosok ezért erre az irányelvre hivatkozva tiltakoztak minden olyan próbálkozás ellen, amely a vásárlóik állampolgárság szerinti intézményes diszkriminációját kívánta volna bevezetni. A kormány álláspontja szerint ugyanakkor a közegészségügyi és közbiztonsági szempontok ebben az esetben felülírják a diszkrimináció tilalmát – és az egyes önkormányzatokra bízná annak eldöntését, hogy engedélyezik-e a turisták vásárlását a coffee shopban vagy sem. Amennyiben nem, úgy az önkormányzat kötelezhetné a coffee shopot arra, hogy zárt körű klubbá alakuljon, és csak tagsági kártya (wietpas) ellenében árusíthasson kannabiszt. Tagsági kártyát pedig csak helyi lakosok kaphatnának.
Smoking without Borders from Hungarian Civil Liberties Union on Vimeo.
A TASZ filmje a hollandiai drogturizmus kérdését járja körül
Maastricht városát már régóta minden hétvégén elárasztják a határ túloldaláról érkező, kannabiszt vásárló fiatalok, a városka lakói pedig panaszkodnak – no nem a fűvásárlásra, hanem a turisták miatt kialakuló közlekedési dugókra, szemetelésre és zajra. Az önkormányzat ezért 2006-ban egy rendeletet alkotott, amely megtiltotta a külföldiek számára a coffee shopokban történő fűvásárlást. A coffee shop tulajdonsok azonban tiltakoztak a döntés ellen – mondván, hogy a problémát nem ők és nem is a fűszívás maga jelenti, hanem a szomszédos államok politikája, amely nem engedi a hasonló boltok nyitását a határ másik oldalán. Emellett rámutattak arra is, hogy a coffee shopok helyett majd utcai dílerek fogják árulni a füvet a külföldi fiataloknak, és ez még több zavart fog okozni a városok életében, ezenkívül a dílerek még adót sem fizetnek majd az önkormányzatnak, és bűnözésbe fektetik be a fűkereskedelemből szerzett profitjukat.
Ekkor az Easy Going nevű coffee shop tulajdonosa, Marc Josemans megegyezett a város vezetőivel arról, hogy egy stratégiai pert indítanak: a coffee shopot egy napra bezárják a turisták kiszolgálása miatt, majd a bíróságokat kérik meg, hogy szolgáltassanak igazságot. Az ügy eljutott a legfőbb holland bírói szervig, az Államtanácsig (Raad van State), amely június végén hozta meg döntését. Az Államtanács határozata szerint a coffee shop bezárása törvénytelen volt, és az tovább árusíthatja a kannabiszt a külföldi turisták számára. A városi önkormányzatok ugyanis rendeleti úton nem akadályozhatják meg a külföldieket a fűvásárlásban – erre kizárólag a parlament jogosult. Megerősítette ugyanakkor az Államtanács az Európai Bíróság decemberi határozatában foglaltakat: a holland államnak elvi szinten lehetősége van arra, hogy a drogturizmus és az azzal együttjáró közbiztonság-romlás miatt korlátozzák a coffee shopok vásáróinak körét állampolgárság szerint. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ez a rendelkezés szükséges és arányos lenne: Nicole Maalsté, a Tilburgi Egyetem kutatója például vizsgálatot végzett arról, hogy a határmenti városokban az eddigi coffee shop-bezárások egyáltalán nem eredményezték a közbiztonság javulását – sőt, az utcai dílerek tevékenysége felerősödött, ez pedig nagyobb zavart okoz a helyi közösségek életében, mint a coffee shopok.
A holland kormány helyzete egyáltalán nem olyan stabil, mint a magyarországi kormányé: kisebbségből kormányoznak egy rendkívül összetett pártstruktúrával rendelkező, kétkamarás törvényhozásban. A coffee shopok kérdését szeptemberre halasztották, ekkor dől majd el, hogy sikerül-e a holland drogtörvényt (Opiumwet) szigorítani. A kormány egy másik kritériumot is érvényesíteni próbál, az eddigieknél nagyobb távolságot követel meg a coffee shopok és iskolák között. (Kérdés, hogy ennek mi a jelentősége, amikor a coffee shopokba amúgy sem léphet be 18 éven aluli személy, a coffee shopok pedig nem reklámozhatják a termékeiket az utcán.) A holland városok azonban nem támogatják egységesen a kormány álláspontját: az önkormányzatok többsége nem szeretné bezárni a coffee shopokat a turisták előtt, és számít az ebből befolyó jelentős (országos szinten évi kb. 400 millió eurós) adóra. A közvéleménykutatások szerint a holland társadalom többsége szerint a kannabisz termesztését és forgalmazását teljesen legálissá kellene tenni – a jelenlegi kormányt támogatók jelentős része sem érthet egyet a drogpolitika szigorításával. Az igazi megoldást csak az jelenthetné, ha a kannabiszt egész Európában legálisan szabályoznák – bizonyos ésszerű határok között, de országhatárok nélkül.
Sárosi Péter