Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Jean-Paul Sartre francia filozófus az Undor című leghíresebb regénye előtt
néhány évvel élt át egy nagyon meghatározó pszichedelikus élményt.
„A jó meszkalin
lassan üt be,” írta a gonzó újságírás atyja, Hunter S. Thompson a Félelem és
reszketés Las Vegasban című regényében. „Az első fél órában csak vársz. Aztán
valahol félúton a második óra felé elkezded átkozni a szemetet, aki eladta
neked, mert nem történik semmi. Aztán egyszer csak BUMM!” Thompson nem az első és
nem is az utolsó író volt, akit megihletett a meszkalin, ez a közép-amerikai
kaktuszokban (petyotl, San Pedro) természetesen is előforduló pszichedelikus
drog, amelyet évezredek óta használnak az amerikai őslakók sámáni szertartások során.
És nem csak az európai szépirodalomra, de a filozófiára is igen jelentős hatást
gyakorolt. Az egyik kevésbé ismert példa erre Jean-Paul Sartre, a francia
filozófus, az egzisztencialista irányzat atyja.
Sartre 1935-ben a
párizsi Saint-Anne Kórházban részt vett barátja, Daniel Lagache pszichiáter
kísérletében, amelynek során igen nagy dózisú intravénás meszkalint adtak be
neki. Bár erről akkoriban még kevesebbet tudtak, a pszichedelikus élményt nem
csak a drog határozza meg, hanem a fogyasztó magával hozott mentális-lelki
állapota (set) és a fogyasztás környezete (setting) is.
Ami az előbbit
illeti, Sartre nem volt a testi-lelki stabilitás és egészség mintapéldánya.
Életrajzírója szerint a következő drogokat fogyasztotta napi rendszerességgel:
2 doboz cigaretta, pipadohány, egy liter alkohol, kétszáz miligramm amfetamin, barbiturátok,
koffein, tea és nehéz fűszeres ételek. Ettől még Thompson is beájult volna.
Elképzelhetjük, hogy mekkora feldolgozatlan stressz és frusztráció munkált
ebben az emberben, akinek folyamatosan pörgött az agya és félt az egyedülléttől.
Ráadásul éppen
életének egyik (nem első és utolsó) kereséssel és változással teli szakaszát
élte. Nemrég tért haza Berlinből, ahol Edmund Husserl fenomenológiai kutatásait
tanulmányozta. A fenomenológia kísérlet arra, hogy a valóságot kizárólag a
megtapasztalt jelenségeken (fenoméneken) keresztül, előítéletektől, elméletektől,
kategóriáktól megfosztottan írja le. Tagadja a világnak az objektívre és szubjektívre
való szétválasztását, mivel azt állítja, hogy a tárgyakat nem lehet megismerni
az őket megtapasztaló tudattól függetlenül. A dolgoknak nincs önmagában való
lényege, mi adunk nekik értelmet és jelentést (intencionalitás).
Ebben a valóság
határait feszegető, a dolgokra aggatott címkék mögötti létezés megtapasztalását
kereső fázisban érte Sartre-ot a meszkalin-élmény. Sajnos ő maga nagyon keveset
írt későbbi visszaemlékezéseiben magáról az élményről. Simone de Beauvoir,
Sartre szeretője és társa beszámolója szerint ma már azt mondanák az élményére,
hogy bad trip. Kimondottan nehéz és kihívásokkal teli utazás volt, amelynek a
hatásai még hetekig érződtek.
Sartre, számos más
művészhez és gondolkodóhoz képest, nehezebben dolgozta fel a vizuális
hallucinációkat és színes fraktálokat, amelyek a meszkalin-élményt jellemzik.
Hallucinációiban
rákokat látott maga körül, akik mindenhová kísérték, még az egyetemre is, ahol előfordult,
hogy előadás közben rájuk szólt, hogy fogják már be. Elképzelhetjük az előadás
hallgatóságában ezzel kiváltott reakciókat.
A pszichotikus
élmények olyan súlyossá váltak, hogy úgy döntött, pszichoterápiára van
szüksége. Mégpedig a pszichoanalízis egyik nagyágyújához, Jacques Lacanhoz járt,
aki szerint a rákok az egyedülléttől való félelmének manifesztációi. Később a
terápiás élményről úgy írt, mint amiből „semmi olyan nem származott, amit akár
én, akár ő nagyra értékelhetett volna.” Sartre mindenesetre azt is bevallotta,
hogy a rák-hallucinációk nem a meszkalin-trip során keletkeztek először. Hanem
már kamaszkorának végén. A meszkalin olyan tartalmakat hozott elő a tudattalanjából, amelyeken dolgoznia kellett volna. Későbbi drámájában, az Altona foglyaiban is
megjelennek a rákok, bíróként ítéletet hirdetve a jövő emberisége fölött.
Bár Sartre maga
nem beszél róla explicit módon, de a meszkalin-élmény hatását felfedezhetjük a
pár évvel később megszületett nagy regényén, az Undoron is (1939), amelyet ma
az egzisztencialista filozófia egyik alapműveként ünnepelnek. A könyv főhőse, Antoine
Roquentin szinte megszállottjává válik a gondolatnak, hogy az általa
megtapasztalt, megélt valóságnak valójában semmi köze azokhoz a jelentésekhez
és értékekhez, amivel felcímkézték őket. A létezés üressége és abszurditása
kelti benne az Undort, nagy betűvel.
Egészen
hétköznapi észlelések is kiváltják belőle ezt a reakciót: például egy bárpultos
kék ingje és lila nadrágtartója a csokoládébarna fal, mint háttér előtt. „Az
Undor nem bennem van: érzem, hogy ott van a falon, a nadrágtartón, mindenütt
körülöttem. Teljes egységben van a kávéházzal, én pedig benne vagyok.” Az Undor egy abszurd és értelmetlen világ velejárója.
Az Undor akkor
tűnik el, amikor a világ megtelik értelemmel és jelentéssel. Amit például a
jazz zene vált ki a főhősből, amikor felcsendül a „You’ll miss me honey” című
szám. „Az történt, hogy az Undor eltűnt. Amikor a csöndből feltört a hang,
éreztem, hogy megszilárdul a testem, és az Undor máris szétfoszlott. Hirtelen
történt: csaknem kellemetlen volt, hogy ilyen kemény lettem, ilyen ragyogó.
És
a zene tartalma ugyanakkor kitágult, megduzzadt, akár a forgószél. Fémesen áttetsző
volt, betöltötte a helyiséget, nekiütődött a mi nyomorúságos időnk falainak.
Benne vagyok a zenében. A tükrökben tűzgolyók forognak, pörögnek, elfátyolozzák
és felfedik a fény kemény mosolyát.”
Ezekben a látomásokban már nem nehéz
felismerni a hangok, fények és színek egymásba olvadó fraktál-szinergiáját,
amiről a meszkalin-utazók rendszerint beszámolnak.
Sartre
filozófiájának alapvetése: az egzisztencia (létezés) megelőzi az esszenciát (lényeget).
Az ember nem valamiféle előre meghatározott sorspályán éli az életét, a világnak
nincs beleprogramozott lényege, értelme: minden egyes ember maga alakítja ki, teremti
saját magát és a világot, jelentést és értelmet adva neki. Az ember nem arra
teremtett egy Teremtő által, hogy általa meghatározott szabályok szerint élje
az életét. Arra van ítéltetve, hogy szabad legyen egy abszurd világegyetemben,
ahol a jó nem mindig nyeri el a jutalmát, és a rossz pedig a büntetését.
Nem tudni, hogy pontosan
hányszor, de Sartre még ezután is fogyasztott meszkalint. Tehát a pszichedelikus
élmény nagyon is foglalkoztatta, és annak nehézsége ellenére nagyon is
inspirálónak tartotta. 1972-ben például egy beszélgetés során kijelentette, hogy „nagyon
szerette” a meszkalint, és többször használta a Pirenneusokban. „Mint tudod, nem vagyok nagy természetbarát. Inkább
órákig egy kávézóban ülök. De a meszkalin hatása alatt a hegyek olyan sok
színben pompáznak, ami színtiszta művészet.”
Sárosi Péter
