A Fundamentum emberi jogi folyóirat legújabb, 2007/4. számában megjelent „A szocialista maradványok szerepe a magyar alkotmányban” c. cikkében Herbert Küpper müncheni jogtudós élesen kritizálja az Alkotmánybíróság 2004. decemberi drogdöntését (54/2004), amely kimondta, hogy a polgároknak nincs joguk a droghasználathoz. Küpper szerint a szociális jogok (így az egészséghez való jog, 70/D. §) államszocialista megfogalmazása és felfogása számos szabadságkorlátozó potenciált rejt magában, mivel valójában „nem jogosultságokkal ruházzák fel az állampolgárokat, hanem ellenkezőleg, korlátozzák a jogaikat”. Az AB például úgy értelmezi a droghasználók legmagasabb szintű egészséghez való jogát, mintha az egészség védelme egy olyan állami kötelesség lenne, amely jogkorlátozásra kötelezi a jogalkotót. A droghasználat esetében pedig a drogdöntés az egyetlen eszköznek tekinti a büntetőjogot, amely megfelel az egészséghez való jog követelményeinek. 

 

„Ez a bírósági határozat teljesen figyelmen kívül hagyja minden egyén önkárosításhoz való jogát, amelyet az általános cselekvési szabadság az egyéni autonómia részeként minden liberális nyugat-európai rendszerben tiszteletben tart”, írja Küpper. Szembeállítja a magyar drogdöntést a német Szövetségi Alkotmánybíróság 1994-es határozatával, amely ugyanebben a kérdésben egyértelműen megállapította, hogy a droghasználat az általános cselekvési szabadság védelme alatt áll, és nem tartotta alkotmányosnak ezen jog egészségvédelmi szempontok alapján történő korlátozását. A magyar AB érvelése „dogmatikailag rendkívül gyenge” lábakon áll, egyrészt mivel az egészséghez fűződő jogot nem a személyes autonómia kontextuságban értelmezi, másrészt mert a droghasználat szükségszerű következményének tekinti a döntési szabadság megszűnését. „E döntés csak egy paternalista intervenciós állam továbbra is fennálló attitűdjének háttere előtt értelmezhető – vagy kevesebb latin kifejezéssel élve: a késői Kádár-rendszer háttere előtt,” szól Küpper megsemmisítő ítélete. „E filozófia abban áll, hogy az állam jobban tudja polgárainál, mi a jó nekik, és ezt a boldogságot rákényszerítheti, vagy rá is kell kényszerítenie a polgáraira. A rendszerváltás előtt (és tulajdonképpen 1949 előtt) ez az állami paternalizmus cselekvőképtelenné tette az egyént, és ahogy a droghatározatból is észlelhetjük, manapság ugyanez lehet az eredmény … Még akkor is, ha a drogfogyasztók szabadságának korlátozása talán marginális problémának tűnik fel, fennáll a lehetősége annak, hogy az elkövetkezendő esetekben a droghatározat dogmatikai konstrukciója megismétlődik. Nincs biztosíték arra, hogy az Alkotmánybíróság nem hagy jóvá egészségkorlátozó 'egészségtelen' könyvekre vonatkozó tilalmat, vagy nem 'védelmezi meg' az egyént az 'ártalmas' egyesületekbe való belépéstől”.