A TASZ munkatársának írása a Magyar Narancsban arról, hogy jó ötlet-e rendőröket vezényelni az iskolákba
Tizenéves gyerekeket vezetnek el rendőrök bilincsbe verve az iskolai folyosón falfirkáért, verekedésért vagy egyszerűen csak a köznyugalom megzavarásáért? Ez eddig csak az Egyesült Államokban lehetett megszokott látvány, ezután a magyar iskolákban is azzá válhat. A centralizált oktatási rendszernek köszönhetően a Klebersberg Intézményfenntartó Központ a hatalmi szóval jelölhette ki azt a 200 iskolát, ahol szeptembertől 100 úgynevezett „bűnmegelőzési tanácsadó” kezdi meg munkáját. A szép elnevezés ne tévesszen meg senkit, gyakorló rendőrökről van szó, mindenféle más szakképesítés nélkül. Keveset lehet tudni arról, hogy milyen indokkal vezényelnek rendőröket az iskolába, és hogy pontosan mi lesz a feladatuk – az ORFK annyit közölt, hogy „kötelesek tájékoztatni az iskolavezetőt tapasztalataikról és tervezett intézkedéseikről, s kötelesek intézkedni minden olyan esetben, amikor rendőrként más körülmények között is intézkedniük kellene”, illetve, hogy „ jelenlétüktől, szavaiktól és fellépésüktől egyebek mellett azt remélik, hogy csökken az agresszió, a drogfogyasztás”. Hiába a pedagógus szakma tiltakozása, hiába a kormányon belüli kritikus hangok. Pintér Sándor tűzön-vízen átvitte legújabb elképzelését, ami ismét egy lejárt szavatosságú amerikai büntetőpolitikai elképzelésen alapul.
Az iskolába vezényelt rendőrtisztek alkalmazása még a 90-es évek elején vált divatossá az Egyesült Államokban, elsősorban nem szakmai indokok alapján, hanem egyes iskolai erőszakkal kapcsolatos, széles médianyilvánosságot kapott és a közvéleményt megrázó bűnesetek miatt. Az iskolarendőrök mára már annyira elterjedtek, hogy évente több százezer tanulót állítanak elő és büntetnek meg az országban. Floridában például 2011-ben naponta 45 diákkal szemben indítottak eljárást az iskolarendőrök, az esetek kétharmadában csekély jelentőségű kihágások miatt. Nem meglepő, inkább jellemző, hogy a fegyveres rendőrök iskolákban való alkalmazásának egyik fő támogatója nem más, mint a fegyverlobbi (National Riffle Association), amely a fegyverellenőrzés szigorításával szemben még több fegyverrel küzdene a fegyveresek ellen.
De vajon biztonságosabbá válnak a középiskolák a szigorú rendészeti intézkedések hatására? Denise C. Gottfredsen, a Maryland-i Egyetem kriminológusa, az iskolai erőszak témájának szakértője szerint nem. 2011-ben publikálta kutatásának eredményeit, ami az iskolákban dolgozó rendőrök munkájának hatékonyságát vizsgálta. A kutató 12 év adatainak áttekintése után arra következtett, hogy az iskolarendőrök nem tették biztonságosabbá az iskolákat, ellenben számos csekélyebb viselkedési problémát kriminalizáltak, amelyeket korábban a tanárok iskolán belül oldottak meg. A rendőri intézkedések ráadásul aránytalanul érintik a kisebbségi csoportokhoz tartozó tanulókat, így az afro- és latin-amerikaiakat, vagy a fogyatékkal élőket. A rendőrség az iskolákban éppúgy sztereotípiák alapján intézkedik (pl. a rasszista profilalkotás alapján), mint ahogy az utcán. 2003-ban a teljes iskoláskorú népesség 16%-át adták az afro-amerikaiak, de a büntetőeljárás alá vont fiatalkorúak 45%-át ők tették ki. A kriminológusok „iskolából a börtönbe vezetékként” (school-to-prison pipeline) emlegetik azt a jelenséget, melynek során a hátrányos helyzetű fiatalok tömegesen esnek ki az oktatási rendszerből és kerülnek a büntető-igazságszolgáltatás rendszerébe. Márpedig ez hosszú távon éppenhogy káros hatással van a közbiztonságra, hiszen az alacsony iskolázottságú, perspektívátlan, börtönviselt fiatalok jóval nagyobb eséllyel találnak megélhetést az alvilágban.
Az iskolai rendőri jelenléten és zéró-tolerancián alapuló modell egyik állatorvosi lova az a Columbine Gimnázium, ahol 1999-ben két végzős diák automata fegyverekkel halomra ölt 12 tanulót és egy tanárt. Bár az iskolában a lövöldözés idején két fegyveres őr is tartózkodott, akik nem tudták megakadályozni a tragédiát, a vezetőség először a biztonsági intézkedések további szigorításában látta a megoldást. Az iskola egyfajta kaszárnyává alakult, ahol a fegyveres rendőrök, a fémkereső kapuk és a ruházatátvizsgálások a mindennapi élet részévé váltak. A példát több ezer más iskola követte. Elliot Aronson, a világ egyik vezető szociálpszichológusa könyvet is írt a jelenségről, ami „Columbine után: az iskolai erőszak szociálpszichológiája” címmel jelent meg magyarul. Ebben rámutat arra, hogy az iskolai erőszakot nem egyre szigorodó rendészeti intézkedésekkel lehet megfékezni, hanem azzal, ha az iskolát gyermekmegőrző helyből olyan támogató környezetté formáljuk, ahová a tanulók szívesen járnak be. Aronson könyve számos alternatívát kínál, így például a társadalmi egyenlőtlenségeket célzó mozaik-módszert, gyakorlati megoldásokat a konfliktusok és a düh kezelésre és az empátia fejlesztésére. 15 évvel a lövöldözés után ma már a Columbine Gimnázium is felülvizsgálta álláspontját. A helyi önkormányzat új szabályozást készített elő az Aronson által is preferált megközelítés alapján, melyet előadója, Linda Newell szenátor a következő szavakkal jellemzett: „A zéró-tolerancia politikánknak köszönhetően több mint százezer tanuló ellen indított eljárást a rendőrség az elmúlt évtizedben, és vajon mi haszna volt ennek? Hamarosan több diákot láthatunk majd érettségivel távozni az iskolából, mint ahányat priusszal.”
Magyarországon a felmérések szerint az iskolai erőszak európai viszonylatban nem számít különösen gyakorinak, mégis, sokkal látványosabb, mint valaha, egyes esetek ugyanis a médiának és az internetes videómegosztó oldalaknak köszönhetően nagy nyilvánosságot kapnak és azt a benyomást keltik, mintha az iskolákban elszabadult volna az erőszak. Valójában az erőszak súlyos megnyilvánulásai igen ritkák, és elsősorban a szakiskolákban és a kelet-magyarországi iskolákban jelennek meg (lásd: Nem a gyerekekkel van baj, MN 2009/42.). Pont azokban az intézményekben, ahol a szelekció és a szegregáció, a társadalmi egyenlőtlenség hatásai a leginkább érvényesülnek, és ahol a diákok legkevésbé férnek hozzá szervezett sport- és szabadidős tevékenységekhez, professzionális pszichoszociális segítséghez, és ahol az Aronson-féle alternatív pedagógiai módszerek ritkák, mint a fehér holló. Néhány éve még úgy tűnt, hogy a kormány éppen az ilyen iskolák problémáinak kezelésére felkarolja az iskolai szociális munkások hálózatának kiépítését. Ez a Baranyából induló kezdeményezés éppen abból a felismerésből indult, hogy a problémás, deviáns viselkedést annak szociális kontextusában kell megérteni és kezelni, a tanulók egyéni problémái mögött rosszul működő családok, közösségek állnak. Sajnos azonban a politikai támogatás és a pénzügyi források elapadtak, a hálózat leépült, szociális munkások helyett most rendőröket vezényelnek a hátrányos helyzetű iskolákba. Legyenek akár a legjobb szándékúak, a rendőrök a megfelelő képzettség nélkül nem alkalmasak arra, hogy szociális problémákat kezeljenek, ellenben súlyosbíthatják azokat azzal, hogy kriminalizálják a hátrányos helyzetű fiatalokat.
Ami a drogfogyasztást illeti, a rendőri jelenlét fokozása, de még a rendőrök által tartott prevenciós foglalkozások sem védik meg a drogoktól a fiatalokat. A Pintér Sándor új bűnmegelőzési stratégiája által favorizált ELLEN-SZER program, melynek keretében rendőrtisztek próbálják lebeszélni a gyerekeket a drogfogyasztásról, szintén amerikai modellen alapul, az ún. D.A.R.E. programon, ami számos hatásvizsgálat szerint egyenesen bumeráng-hatással járt. Bár a programot azóta próbálták korszerűsíteni, azonban a lényegen ez vajmi keveset változtat: az iskolai drogmegelőzés nem rendőrségi feladat. Vajon hogyan alakíthat ki bizalmi légkört egy hatósági személy, akinek hivatalból el kell járnia, ha drogfogyasztás gyanúját észleli? Márpedig amióta a kormány júliusban szigorította Büntető Törvénykönyvet, a közoktatási intézmények területén való puszta megszerzés és tartás is három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Így tehát ha az iskolába vezényelt rendőr akár egy morzsányi marihuánát talál egy diák zsebében, akkor nem mérlegelhet. Ha azt nézzük, hogy a felmérések szerint Magyarországon minden második 18 éves középiskolás kipróbált már illegális szert, főleg marihuánát, akkor nem kevés fiatalról lehet szó. Elő kell állítania az elkövetőt a rendőrségre, házkutatást tarthatnak nála, büntetőeljárást indítanak ellene, és még az elterelést sem választhatja, hanem bíróság elé kell állnia! Tízből kilenc kábítószeres büntetőeljárás fogyasztó ellen irányul, és a terjesztői típusú bűncselekmények elkövetőinek többsége is kisstílű pusher. A diákokat az iskola kapui előtt beetető díler közkeletű, de annál életszerűtlenebb sztereotípiájával szemben a fiatalok nagy része barátjától, osztálytársától szerzi be a drogot, esetleg négyen-öten összefognak és megbíznak egyvalakit, hogy vásárolja meg a társaság részére. Őket fogják terjesztőként lekapcsolni, arra kicsi az esély, hogy a nagybani terjesztőkig eljutnának. Azt a 18. életévét betöltött diákot, aki még fiatalkorú osztálytársának fél gramm marihuánát ad át egy iskolai buliban, egytől öt évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti.
A helyzet iróniája, hogy miközben az iskolarendőri programra van pénz, a drogmegelőzéssel foglalkozó szakmai szervezetek évek óta hiába küzdenek a puszta fennmaradásukért. A pályázati források jelentősen beszűkültek, a már megítélt pénzeket is gyakran hónapos csúszással kapják meg a civilek. Az iskolai drogprevenciós programok szakmai akkreditációját eddig minden kormány elmulasztotta kidolgozni. A centralizált oktatási rendszerbe sokkal kevésbé férnek bele a civilek, mint eddig, az iskolákkal való megállapodás jóval nehezebb. Pedig számos kiváló szervezet és program van. A kutatások szerint a jól működő prevenció interaktív, a tanulók bevonásán alapul, és olyan iskolai környezetet alakít ki, ami egészséges döntésekre sarkallja a diákokat, ennek a feltétele a jól működő iskolaközösség. A rendőrök megjelenése az iskolában inkább hátráltatja ennek a támogató, bizalmi légkörnek a kialakulását. A társadalmi egyenlőtlenség a drogproblémák jelentkezésére is hatással van, ezért az univerzális prevenció mellett szükség lenne ún. szelektív (egy bizonyos hátrányos helyzetű csoportot célzó) és indikált (a nagyobb kockázatnak kitett egyéneket célzó) prevencióra is. Amennyiben a prevenciós szakemberek helyett rendőrökre bízzuk a drogproblémák kezelését, ez úgy fog megjelenni, hogy az iskolarendőr az egyébként is nagy kockázatnak kitett csoportokat és egyéneket pécézi ki magának, nagy valószínűséggel talál náluk szert akár többször is, így ők kieshetnek az oktatásból és megindulnak a függőség és a börtön felé vezető úton.
Van abban valami szomorú, hogy Magyarországon éppen akkor indul virágzásnak a szigorú büntetőpolitika és a drogellenes háború, amikor Amerikában már Eric Holder igazságügyminiszter is annak kudarcáról és a reformok szükségességéről beszél. Szavait megfontolhatnák a hazai jogalkotók is: “Túl sok amerikai esik bele a nyomor, a bűnözés és a bebörtönzés ördögi körének csapdájába, ami túl sok közösséget gyengít meg. Büntető-igazságszolgáltatási rendszerünk számos tényezője a valóságban súlyosbítja ezt a problémát ahelyett, hogy enyhítene rajta.”
Forrás: Magyar Narancs 2013.08.29.
Sárosi Péter (TASZ)
