Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Rengeteg véleményvezér értelmiségit ismerek, aki több-kevesebb rendszerességgel füvet szív. A maguk területén megbecsült, esetenként nemzetközi hírnevű művészek, tudósok, politikusok, sportolók, jogászok és újságírók. Mégis, a nyilvánosság előtt a legritkábban vallják meg ezt a szokásukat.
Ennek az egyik oka kézenfekvő: a kannabisz fogyasztását a törvény két év szabadságvesztéssel fenyegeti, miniszterelnökünk pedig egyenesen az ördöggel való cimborálásnak minősíti, aminek büntetése legalábbis örök kárhozat. A büntetéstől való félelem azonban csak részben indokolja az egyébként közügyekben elveiket, véleményüket hangosan kinyilvánító megmondóemberek hallgatását.
A büntetőjogi következményektől való félelemnél is nagyobb ugyanis a megbélyegzéstől való rettegés – a kriminalizációnál is erősebb a stigmatizáció. Hiába nyilvánvaló, hogy a tudomány álláspontja szerint a kannabisz alkalomszerű, szabadidőben történő fogyasztása semmivel sem károsabb az ember egészségére, munkahelyen nyújtott teljesítményére, mint az alkalomszerű alkoholfogyasztás, sőt, a alkoholfogyasztás össztársadalmi kárai jóval tetemesebbek, mint a fűfogyasztáséi. Ha valaki nyilvánosan megvallja fűfogyasztását, akkor okkal tarthat attól, hogy megbélyegzik és beskatulyázzák, mint “drogost”. Hogy az alkoholizmus és egészségtelen szokások terén világszinten is kirívóan szarul teljesítő társadalom kivetíti rá rossz lelkiismeretét, ráfröccsenti képmutató megvetését.
Nem kizárólag az agyatlan drogellenes papagájkórus rosszallásáról van itt szó. Például baloldali és liberális embereket kevésbé szokott zavarni, ha szélsőjobboldali portálok nyíltan zsidózzák, buzizzák vagy éppen drogosozzák őket. A megbélyegzés és beskatulyázás kevéssé nyílt, gyakran baráti oldalról érkező formái esetenként még bosszantóbbak lehetnek. Bárgyú viccek, buta poénok, a lesajnáló, szinte szánakozó tekintetek, a magánéletben vájkáló újságírói kérdések, bulvárcikkek. Esetleg elmaradt felkérések, megbízások, áskálódások a munkahelyen, amiket aztán anyagilag is megérez. Amikor az ember azt veszi észre, hogy megkezdik a drogfogyasztáson keresztül definiálni, mint embert – vagy mint művészt, politikust esetleg tudóst. Amikor emberi minőségét, alkotói teljesítményét is azon a szűrőn keresztül kezdik méricskélni, hogy ő “drogos”, akit nem kell komolyan venni. Ez az, amitől a leginkább félnek.
Hiszen ha rájuk sül a bélyeg, akkor már hiába magyarázzák, hogy semmivel sem másabb, ha az ember hétvégén elszív néhány spanglit, mintha meginna pár üveg sört. A mértékletes és mértéktelen fogyasztás közötti differenciálás, ami az alkohol esetében kézenfekvő, az illegális drogok esetében ismeretlen a közbeszédben. Még mindig működik a fejekben a kapudrog-elmélet: ha valaki elszív egy spanglit, akkor megindult a lejtőn, ahol nincs megállás.
Azokra is hasonló bélyeget sütnek, akik felvállalják, hogy az azonos neműekhez (is) vonzódnak. Attól kezdve ők már nem tudnak olyan alkotást letenni az asztalra, amit egyesek ne méricskélnének szemhunyorgatva: “hol van ebben a buziság?” Be vannak skatulyázva, egyesek számára a “megvetendő perverziók”, mások számára a “szánandó áldozatok”, megint mások számára pedig a “cuki furcsaságok” kategóriába – és nem tudom, melyik a rosszabb. Azt meg végképp nem tudja hová rakni a sok kocakfej, ha valaki mindkét nemhez vonzódik. Jellemző, hogy az első nagy magyar közönségfilm, ami a melegség témáját dolgozza fel, egy olyan emberről szól, aki beveri a fejét és “meggyógyul” – heteró lesz.
A nyilvánosság ehhez hasonlóan kizárólag egyféle drogfogyasztót hajlandó elfogadni: a bűnbánó, a leszokott drogost, a gyógyult szenvedélybeteget, aki hamuval hinti meg a fejét és iskolákban ad elő arról, hogy milyen óriási nagy hibát követett el (egyébként sokszor tényleg). Ezért van az, hogy lebukás esetén a legtöbb népszerű közéleti figura ezt az utat választja, hogy visszaférkőzzön a közvélemény kegyeibe. A bulvársajtó imádja a megalázkodást és a gyónást. Viszont ha egy sikeres ember bevallja, hogy ő füvet szív, és ez nem zavarja abban, hogy sikeres legyen, az maga a botrány: akkor ő „propagálja a drogot”. A mértékletesen, rekreációs célból füvet, esetleg más pszichedelikus drogokat fogyasztó ember kevesebb megértésre találhat, mint egy alkoholista politikus, aki részegen jelenik meg az Ország Házának az ülésén. Nem csak a törvényeken kellene változtatni, hanem ezen is.
Sárosi Péter
