Mindennapi füvünket add meg ma!

Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.

Erkának nem alakult jól a kapcsolata fűvel – és aztán eljött az a pont, amikor letette, magától. Olvasói beszámoló, a szerző kérésének megfelelően nagybetűk nélkül.

szerintem két komoly tévhit van a fűvel kapcsolatban.
az egyik, hogy a fű kapudrog,
a másik, hogy nem lehet rászokni.

mind a kettőt badarságnak tartom…

életem során próbáltam ezt azt, volt amit keményebben is toltam, mégsem lettem egyik szernek sem rabja (hígítótól a ketaminig). viszont füvezni sosem szerettem különösen.

igaz, az élet értelmét rendszeresen megtalálom betépve, majd ha lejövök, akkor ott marad az érzés, hogy én tudtam… de amúgy inkább csak kicsit paranoiás leszek tőle és bezárkózom a saját fejembe a gondolataimmal.
másokat, a barátaimat mindig is irigyeltem hogy szociális szerhasználók.

mennyire társasági már közös joját szívni, bandázni, nevetni?
persze mással is gondom volt, eleve introvertált vagyok…

30 éves lehettem, mikor szándékosan elkezdtem füvezni, mert én is le akartam lazulni, én is társasági akartam lenni és egy buliban nem a fura lány, aki csak nézi ahogy mások betépnek.
de mivel a fű engem annyira beszippant, hogy nem társasági leszek tőle, hanem az aszociális definíciója, így gondoltam ha rendszeresen szívok, akkor hozzászokok és nem húz be majd annyira.
közben arra is rájöttem, hogy a fűtől rohadt jól alszom. esténként elszívtam egy cigit, 2xre. az első fele lelazított, a második elaltatott.

majd teltek a napok és hónapok, szociális nem lettem, de már hetente 2x kellett találkozót szerveznem.
ez volt az egészben a legundorítóbb, mínuszban várni a srácra, mindig késik, mindig meglop, ha szart hoz is újra kell találkozni. tudom, hogy sokat kockáztat, de én az a fogyasztó voltam, aki inkább rádobott volna még egy ötszázast, mint szopjon a cuccal. viszont jó árust sosem ismertem.

ez egy fontos momentuma a történetnek, de majd később.
szóval igaz nem lettem túl kommunikatív, de legalább jól aludtam.
van még egy fontos részlet, amit eddig nem említettem: egyedülálló anya vagyok.

kérlek ne törj pálcát felettem. azt gondolom, hogy mindenkinek joga van a kikapcsolódásra, még ha gyereke van akkor is. nem gondolom, hogy más lenne évente egyszer kétszer dobni egy ekit, mint sörözni elmenni időnként. szerintem nem az számít, hogy mit, hanem hogy mennyit használ valaki.

a fű az viszont más volt ebben az időben.

a gyerekem mellett sosem szívtam. megvártam, hogy elaludjon és csak utána téptem. ez egy ideig jól is működött.
majd arra lettem figyelmes, hogy esténként türelmetlenül vártam, hogy menjen a gyerek aludni. türelmetlenül? szinte remegtem. az, hogy napközben sosem szívtam, elég keménnyé tette a várakozást.

a fűnek az egyik super skillje, hogy lelazít, nekem mégis egy folyamatos izgatott várakozás volt a mellékhatása. annyira rá voltam már délután pörögve, hogy a napi egy szál cigi két részletben, kezdett napi két szál cigire nőni, a belső feszültség szétvetett. nem tudtam a feladataimat elvégezni rendesen, egyre inkább nem voltam kedves a gyermekemmel vagy inkább nem volt türelmem hozzá, hogy vele foglalkozzak. és a feszkó exponenciálisan nőtt az este közeledtével, plusz a napok számával.

ekkor már, hiába tudtam hogy ez gáz (!), nem tudtam csak úgy letenni.
és hát mondjam az ilyen plusz szarságokat, hogy bűnöző voltam, mert kábítószereztem(!?).
mikor hazafelé jöttem rettegtem, hogy mikor kapnak el. hogy az ablakban cigizve azt lestem, melyik szomszéd mocorog, nehogy valaki kiszúrja a fű szagát, pontosabban, hogy honnan jön a fű szaga.
bezzeg a kollégáimnak, akik esténként dobnak egy xanaxot és isznak egy pohár bort, sosem kell ilyesmi miatt aggódniuk.

de ők nem drogosok (!), az alkohol legális a gyógyszert az orvos írja fel.

az miatt sem szoktak aggódni, hogy néha úgy kinyúlnak, hogy arra sem emlékeznek, hogyan jutottak az ágyukba.
de ők nem alkoholisták (!), nem a kocsmában isznak és amúgy is csak egy pohár bor… vagy kettő ha nagyon stresszes volt a nap.

deee ez nem az én problémám, hogy ki mivel csalja meg önmagát.
az enyém éppen az volt, hogy már gyűlöltem az egészet, a folyamat minden pillanatát. a megvásárlástól az esténkénti várakozásig. de a jutalom megvolt még… az esti békés 1-2 óra. a cigijeimben egyre kevesebb volt a dohány és egyre gyakrabban lett 2 szál minden este.

reggelente reszelős hanggal és ocsmány szájízzel keltem (ne gondold, hogy szétcsapva az utolsó gondolatom a fogmosás volt… ), a fejem tompa volt. bizonyos logikai összefüggések megszűntek összefüggeni, majd már logikusak sem voltak.

max 2g füvet vettem egyszerre, nehogy a sok fű otthon, növelje a napi adagot.
annyira utáltam azt a kiszolgáltatottságot, amit a fű beszerzése okozott, hogy egyszer ~másfél év után,
azt mondtam: elég, nem vagyok én senki kutyája.

azt gondolom, hogy vannak életszakaszok, amikor kellhet az embernek egy mankó, ilyen mankó lehet a fű is.
és vannak pillanatok, amikor ki lehet szállni. ha éppen adódik egy, akkor meg kell ragadni.
kicsit hálás is vagyok a dealereknek, ha ők jobb fejek, akkor én még lehet most is szívok. egy barátnőm azóta is a reggelt kávéval és fűvel kezdi.

nekem talán annyiból volt “könnyebb”, hogy mint a történet elején írtam, nem igazán vagyok függő személyiség.
így volt egy pillanat amikor azt éreztem, hogy több a negatív mint a pozitív a dologban. és döntöttem. és ami a kulcs szerintem (!), hogy én döntöttem. nem a barátaim, a családom, a társadalom.
én akartam leszokni és én szoktam le.

… azóta sem volt más szerrel gondom és a fű visszalépett egy olyan cuccá, amiből a buli végén jól jön egy slukk, hogy még egyszer megpörgesse az aznapi “vacsorámat”.

erka