A drogellenes háború szuperkereskedőket tenyészt ki.
A drogprobléma minden egyes évvel csak egyre rosszabb lesz. Az USA kormánya erre azzal válaszol, hogy még több dollármilliárdot pumpál a drogellenes háborúba. Ennek a „végtelen háborúnak” a költségvetése több mint húszszor magasabb, mint 1980-ban, és mégis: még mindig a drogkereskedők állnak nyerésre. A koka-ültetvények permetezését szolgáló Kolumbia-tervre egyedül hat milliárd dollárt költött a kormány, a kokaintermelés azonban valójában növekedett Kolumbiában. A Bush-kormány ezúttal 1,4 milliárd dollárt kér arra, hogy a mexikói kormány drogellenes politikáját támogassa a „Merida Kezdeményezéssel”.
Bár képtelenségnek tűnik, a politikusok „törvény és rend” megközelítése csak tovább súlyosbítja a problémát. Inkább Charles Darwin evolúciós elméletét kellene tanulmányozniuk, hogy képet kapjanak arról, miért is vannak kudarcra ítélve az ilyen „józan ész” diktálta megoldások. Ahogy az illegális drogok hozzáférhetősége és potenciája nő, a politikusok térdreflex-szerű reakciója az, hogy megerősítik a büntető-igazságszolgáltatást. Végülis a drogok rosszak, miért ne terjesszük ki hát a drogellenes háborút? A politikusoknak erősnek kell látszani a választók szemében, a drogháborús bürokrácia boldog a növekvő költségvetés miatt, és számos kistílű rosszfiút zárnak rácsok mögé. Mindenki nyer – beleértve sajnos a nagyszabású kereskedőket is.
Annak, hogy a politikusok évtizedről évtizedre intenzívebbé teszik a drogellenes háborút, van egy nem kívánt mellékhatása. A szigorú drogpolitika azt eredményezte, hogy a droggazdaság a darwini elvek szerint fejlődik (tehát az életrevalóbb túlélése alapján). A drogellenes háború valójában stimulálja ezt a gazdaságot arra, hogy félelmetes méretű növekedést és innovációt produkáljon.
A drogellenes háború kiterjesztése következményeként a rendőrség tipikusan olyan embereket kap el, akik elég hülyék ahhoz, hogy elkapják őket. Az ilyen bűnszervezeteket alkalmanként tudják lefülelni úgy, hogy a szervezethez tartozó emberek gondatlanná válnak. Ezáltal a bűnüldözés többnyire a legalkalmatlanabb és legkevésbé hatékony kereskedőket vonja ki a forgalomból. Az utcán terjedő mondás fejezi ki ezt a legjobban: „the dealer who uses, loses” (a díler, aki fogyaszt, veszít). Ezzel szemben azok az emberek, akiket általában nem tudnak elkapni, a legravaszabb, leginnovatívabb és hatékonyabb kereskedők.
Olyan ez, mintha évtizedek óta szándékolatlanul a mesterséges kiválasztás politikáját folytatnánk. Az egészségügyi szakemberek óvnak az antibiotikumok túlhasználata ellen, mivel az a gyógyszernek ellenálló baktériumtörzsek kifejlődéséhez vezet. A büntető-igazságszolgáltatás túlhasználata a drogkereskedők nyájának megritkulásához vezetett oly módon, hogy a gyenge és alkalmatlan kereskedőket elkapták vagy megölték, és csak a legprofesszionálisabb dílerek élték túl és virágoznak. Az USA drogpolitikája valójában szelektív módon tenyésztette ki a „szuper-kereskedőket”.
A politikusok nem reménykedhetnek a drogellenes háború megnyerésében, mivel a politikájuk azt eredményezi, hogy a leghatékonyabb hálózatok élik túl. Nem csak túlélik, hanem uralkodóvá is válnak, mivel a büntető-igazságszolgáltatás elpusztította a versenyt azzal, hogy a nem alkalmazkodó kereskedőket kigyomlálva a legfejlettebbeket engedte át a csábító kereskedelmi tér feletti uralmat. A Medellin és a Cali kartellek elpusztítása például csupán vákumot teremtett több száz kisebb (és hatékonyabb) szervezet számára. A rendőrség ma már a számát sem tudja az előretörő kisebb kartelleknek – mégkevésbé tudja felderíteni és megszüntetni őket.
A rendőrség ezenkívül korlátozza az utcán a kínálatot, miközben a kereslet állandó marad, így felverve az árakat és a profitot a megmaradó dílerek számára. A drogkereskedelem-ellenes rendőrségi operációk növelése nemkívánt támogatást nyújt a drogdílereknek az árak növelésével, ami pedig újabb résztvevőket csábít a droggazdaságba. A kínálat és a kereslet törvénye nem olyan törvény, amit a Kongresszus hozhat vagy vonhat vissza.
Az illegális drogokkal kapcsolatos közegészségügyi megközelítést előtérbe kell helyezni a „törvény és rend” megközelítésekkel szemben. A kezelésnek és a prevenciónak prioritást kell élveznie a rendőrségi operációkkal és a drognövények irtásával szemben, mivel a drogproblémát a kereslet tartja fent. A politikusok azonban a legtöbb forrást még mindig a kínálatcsökkentésre fordítják. A hírhedten korrupt mexikói drogellenes hivataloknak jutottatott segélycsomagot jobb lenne a drogfüggők kezelésére fordítani az Egyesült Államokban. A politikailag hasznosnak tűnő szigorú drogpolitikába vetett bizalom csak a drogkereskedelem evolúciójának végtelen spirálját fogja elmélyíteni.
Ford. Sárosi Péter
