Az Egyenlítő Alapítvány „A te hangod mélyebb” című nőnapi konferenciáján a szervezők felkérésére arról tartottam előadást, hogy vajon miért lesz egy férfi feminista. A beszédet szöveges formában, a prezentáció képeivel együtt itt teszem közzé.
Magyarországon a feminista leginkább szitokszó. A frigid frusztrált nő szinonimája, aki minden héten abortuszra jár, mindent a karrierjének rendel alá és férfigyűlöletét előszeretettel hangoztatja. Ha pedig azt mondod, „feminista férfi”, azzal végképp nem tudnak mit kezdeni. Valami különös egzotikus állatfajta, amit talán nem is létezik. Vagy egy torzszülőtt. Mint amilyeneket a 20. század első felében mutogattak vásári mutatványként a vándorcirkuszok: „Hölgyeim és uraim, íme a kétfejű asszony mellett itt a feminista férfi, csak tessék csak tessék!”
A kutatások szerint ha az embereket megkérdezik, mit gondolnak a feminista férfiakról, akkor jellemzően kevésbé férfias, elnőiesedett férfinak gondolják őket. Gyakori tévhit, hogy a feminista férfi egyfajta gender áruló: elárulta a saját nemét. Ez persze feltételezi, hogy van egy nemek háborúja, amiben ilyen árulás egyáltalán értelmezhető.
Én azok közé tartozom, akik szerint egy férfinak egyáltalán nem kell feladnia a saját jól felfogott érdekeit ahhoz, hogy feminista legyen. Feministának lenni nem azt jelenti, hogy akkor én mindig a nőkkel értek egyet mindenben. Nem jelenti azt, hogy mondjuk minden házaspári vitában a nőnek adok igazat. Vagy hogy nem gondolnám, hogy a nők (is) tudnak iszonyú bunkók vagy ostobák lenni. Vagy hogy automatikusan mindennel egyetértek, amit egy feminista mond, tesz. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy elismerem, hogy ez egy egyenlőtlen társadalom, ahol nagyon gyakran a nők húzzák a rövidebbet, munkahelyen, családban, közéletben. És szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol ez nem így van.
Ezt felismerni persze egy lassú és fájdalmas ébredési folyamat volt. Fiatal férfiként nagyon előítéletesen gondolkodtam a nőkről, amihez egyébként hozzájárult az egész kultúra, amiben felnőttem. A macsó filmhősök, James Bond. Az általam tisztelt nagy írók költők, zenészek, akik gyakran piedesztálra emelték a nőket, máskor démonizálták őket – de nagyon ritkán kezelték hús-vér, érző emberi lényként, egyenlő társként. A kultúránk nap mint nap, csepegtetve, észrevétlenül adagolta belénk ezeket az előítéleteket. A múltkor például elszörnyedve hallgattam újra tinédzserkorom egyik kedvenc blues slágerét, a Hey Joe-t, ami arról szól, hogyan öli meg a feleségét a férj. Akkoriban fel sem merült, hogy ez problémás lenne. De ha mai szemmel megnézünk akár egy 80-as években forgatott akciófilmet, gyakran egészen elképesztő az a nőgyűlölő macsóság, ami gyakran árad a főhősökből. A férfi ideál az érzelmei kimutatásától tartózkodó, hideg és megközelíthetetlen, a nőkkel lekezelően bánó, a konfliktusait erőszakkal kezelő, a bánatát piába fojtó hős. Aki inkább kiment az égő házból száz gyereket, mintsem hogy a saját gyerekével eltöltene egy délutánt.
Nem csoda, hogy a feminizmus sokáig úgy tűnt fel előttem, mint valami idegen, ellenséges mozgalom, ami el akar tőlem venni valami fontosat. Beindult bennem az ovis kisfiú reflexe, akitől el akarják venni a matchboxát. Ami neki jár. És bizonyos szempontból ez persze így is van. A feminizmus meg akarja fosztani a férfiakat a kiváltságos helyzetüktől a társadalomban. Ez bizony kényelmetlen – kilódít minket a komfortzónákból.
De amire az idők során rájöttem, hogy ez a bizonyos kiváltságos komfortzóna számunkra, férfiak számára egyáltalán nem is olyan kényelmes. Egy csomó elakadásomat az életben arra tudtam visszavezetni, ahogyan szocializálódtam, nevelődtem, mint fiú. Hogy nem tanultam meg megfelelően kifejezni az érzelmeimet. Szégyelltem sérülékenynek mutatkozni. Folyamatos kényszert éreztem, hogy versengjek a dominanciáért.
Szerintem sok férfi érzi rosszul magát ebben, de mégsem érti meg, hogy a szenvedése nem kis részben abból fakad, ahogy rendszerszinten viszonyulunk egymáshoz mi, nők és férfiak. A kiváltságok felülről láthatatlanok. Amikor egy nő hátrányból indul és kevesebbet ér el, az férfiszemszögből úgy látszik, mintha csak a nők gyengébb képességével lenne magyarázható. Az egyenlőségért folytatott küzdelmet pedig könnyű a tehetségtelenek irigykedésének látni. Sokkal könnyebb és kényelmesebb összekacsintani a többi férfival és nőgyűlölővé válni, a nőkben találni meg a saját szenvedésed okát. Egyébként szerintem ugyanez a nők között sem ritka: egy férfiközpontú társadalomban sok nő választja azt, hogy a nőket vetélytársnak tekinti, hogy a férfiaktól nagyobb elismerést kapjon.
Feministává válni egy férfi számára önismereti utazás és kell hozzá egy nagy adag empátia is. Nagyon fontos, hogy a férfiak találkozzanak olyan történetekkel, amik megkérdőjelezik a kiváltságaikat. Mi emberek történet-mesélő lények vagyunk, történetekben gondolkodunk, élünk. Aki azt állítja, hogy a #metoo mozgalom nem működött, az hazudik. Szerintem a metoo óta sokkal komolyabban vesszük az áldozatok beszámolóit, és sokkal kevésbé normalizáljuk a nők megalázását munkahelyen vagy máshol. Higgyétek el, megéri magyarázni, megéri megosztani a történeteiteket, még ha sokszor sziszifuszinak tűnik is! Szép lassan ezek a történetek átírják azt a történetet, amit magunknak mondunk arról, hogy mit jelent nőnek lenne és mit jelent férfinak lenni.
Nálam is működött, elindított egy úton. Rájöttem, hogy egy nőnek csomó olyan kihívással kell szembenéznie, ami számomra teljesen ismeretlen és láthatatlan volt. És megdöbbentett, hogy amit extrém kivételnek tartottam korábban, az mennyire általános élmény ma Magyarországon is nők millióinak. Persze az a férfi, aki azt állítja, hogy ezen az úton már végigért, az hazudik. Ha meg akarod tudni, hogy mennyit haladt egy pasi ezen az úton, akkor ne őt kérdezd. A legjobb, ha megkérdezed azokat a nőket, akikkel él. A feleségét, a lányát. Én például tele vagyok olyan hozott szerepmintákkal, előítéletekkel, amiknek gyakran automatikusan meg akarok felelni. Vagy egyszerűen csak önkéntelenül is követem őket, mert kényelmesek. Bizony a privilégiumok kényelmesek! Vajon nem vagyok-e képmutató, ha ennek ellenére magamra rakom a feminista címkét?
Az, hogy tavaly egy kislány apjává váltam, szintén jelentős állomás volt az úton. Egy csomó szemfelnyitó élménnyel járt. Az én generációm, az X-generáció szüleinél még sokkal merevebbek voltak a nemi szerepminták a családokban, mint manapság. Anya gyereket nevelt, főzött, mosott, takarított – apa meg kereste a kenyeret, hazaért és befeküdt a kanapéra újságot olvasni. Sajnos ezek a minták még mindig nagyon elterjedtek, de érezhető a változás. Egyre többen gondoljuk úgy, mai apukák, hogy ki kell vennünk a részünket a gyereknevelésből és a házimunkából. A porszívózásban, a gyerek etetésében vagy a mosásban nincsen semmi férfias – de nőies sem. Ezek egyszerűen gender-semleges feladatok, amiket el kell végezni.
Az utazásnak a része az is, hogy nekünk, férfiaknak, néha meg kell tanulnunk valamit, amire a versengésen alapuló férfi-szocializációnk nem készített fel. Meg kell tanulnunk hátrébb lépni egy lépést. Meghallgatni a nőket. Helyet adni a nőknek. Egyrészt mi, férfiak, csak szövetségesek lehetünk a női esélyegyenlőségért folytatott mozgalomban, nem pedig főszereplők. De helyet kell adni munkahelyen, oktatásban, közéletben is. Lehetőséget adni a nőknek, hogy kipróbálják magukat vezető szerepekben. Még akkor is, ha ez kellemetlenséggel és konfliktussal is jár.
Amikor például az Európai Ártalomcsökkentő Hálózat elnökségének élére megválasztottak a legtöbb szavazattal, az nekem nagy sikerélmény volt. De mivel egy nőt se választottak meg az elnökségbe – ezért én átadtam a helyem egy nőnek. Lemondás volt, de megérte. A Tilos Rádiós műsorunkban is megérte, hogy egyenlő arányban vagyunk férfiak és nők. Fel kell ismerni, hogy a csak férfiakból álló testületekből, elnökségekből, bizottságokból, beszélgetésekből valami nagyon fontos hiányzik. Én dokumentum filmesként nagyon sok embert meginterjúvolok. És arra kellett rájönnöm, hogy mi, férfiak is baromi sokat tudunk nyerni azzal, ha vesszük a fáradtságot, és meghallgatjuk a nőket. Bármelyik társadalmi csoportból – olyan új perspektívából látják és láttatják a dolgokat, ami gazdagítja a tudásunkat. És a gender diversity – a nemi sokszínűség – az nekünk, férfiaknak is hozzáad. A hiánya pedig gyakran mérgező légkört teremt, ahol rossz döntések, hibás ítéletek születnek.
Így van ez médiában:
Az oktatásban:
Vagy a kormányzásban:
Őszintén meg kell mondanom nektek, hogy vannak olyan helyzetek is, amikor nagyon nehéz jó szövetségesnek lenni. Volt olyan, hogy egy férfi kolléga halálosan megsértődött rám, amiért helyette egy nőt hívtam meg egy beszélgetésbe, ami egyébként csak férfiakból álló „manel” lett volna. De közben a meghívott nő is úgy érezte, hogy ő a token-nő, vagy kvóta-nő. Szóval gyakran a feminista férfi egymásnak ellentmondó elvárásokkal találja szembe magát.
Bizonyára sokan ismeritek a Szolgálólány meséjét. Manapság bizonyos mozgalmakat elnézve a világon, egyesek mintha nem elrettentő tanmesének, hanem inkább használati utasításnak vélik. Újra divatossá vált a mérgező maszkulinitás, és a nők kiszorítása, lealacsonyítása. Nem dőlhetünk hátra, adottnak véve, hogy ez a küzdelem már eldőlt. Ha nem akarjuk, hogy ez a disztópia valósággá váljon, akkor szükség nőkre, akik kiállnak magukért. De nekik szükségük lesz szövetségesekre, feminista férfiakra is, akik kiállnak értük. Még akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek, csak feministák in progress.
