Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Olvasónk, Sniffany ebben az írásában arról számol be, hogy szippantotta be egy minikommuna és hálózta be annak karizmatikus vezetője, Sólyom, az önjelölt LSD-guru.
A visszaintegrálódás a civilizált társadalomba igencsak nehézkes lehet, én már csak tudom. Nem törvényszerű, hogy aki goára jár és pszichedelikumokat fogyaszt, az ennyire szélsőségesen módosult tudatállapotba kerül. Vannak, akik beforeoznak, lemennek a buliba, kiszakadnak a hétköznapokból, esetleg afteroznak pár napig, aztán hétfőn, rosszabb esetben kedden vagy szerdán visszamásznak a végtelenségig forgó mókuskerékbe. Aztán vannak az időszakosan megmenők, mint én. (Azokról most nem ejtenék szót, akik úgy maradtak.) Vagyunk páran, akik annyira nem bírjuk a modern rabszolgaságra építő rendszer és a folyamatos szerepjátszás lélekölő korlátait, hogy újra és újra feszegetni kezdjük őket. Míg nem egyszer túl messzire megyünk, ha szerencsénk van, csak olyan messzire, ahonnan még van visszaút…
Sólyom pontosan úgy cserkészte be a psy világában tévelygő, útkereső, végtelenül hiszékeny, drogos lányokat, mint a ragadozó madár a zsákmány állatokat, a mező felett körözve. Éles, intelligens, már-már ijesztően para szemei voltak, egyszerre azon kaptad magad, hogy bámul, bele a vesédbe, talán a gondolataidban olvasgatva, olyan széles, szégyentelen, zavarba ejtően bizalomgerjesztő, vagy éppen pszichopata mosollyal az arcán.
Alkoholt egyáltalán nem ivott. Kizárólag drogokat fogyasztott és rengeteg füvet szívott – dohányozni sem dohányzott –, a spangli ötpercenként körbeért, ha ő is társaságban volt.
Mindenbe szívélyesen invitált és bármiről hosszas és lelkes felvilágosító órát tartott, olyan köntösbe csomagolva volt képes előadni a leghétköznapibb dolgot is, hogy úgy érezted, még sosem hallottál ilyen érdekes, újszerű dolgot. Ez a spirit – gondoltam akkoriban.
Bántalmazó kapcsolatom hullott éppen darabjaira, fél lábbal már kint voltam, de a végső löketet még nem kaptam meg és rohadtul érdekesnek találtam ezt az embert. Ösztönösen húztam feléjük, menekülni akartam és a világ, melybe invitáltak olyan másnak, olyan csodálatosnak és határok nélkülinek tetszett ahhoz képes az erőszakos, zsarnoki, néha meg rémesen unalmas mocsárhoz képest, amiben a pasimmal éltem.
A barátnőjét, Lizit, régebbről ismertem, sokkal régebbről, még fősulira jártunk együtt. Azokban az években egyáltalán nem keltette fel a figyelmem. Sznob bölcsész lány volt, a második diplomáját csinálta a BTK-n. Csendesnek és merevnek tűnt, egymás mellett ültünk az egyik előadáson és csak akkor váltottunk szót, ha közös projektre osztottak be minket. Egy széthullott partyn aztán összefutottunk a Dürer chill részén, az exével érkezett és cinkosan mosolygott rám.
„Belenéztem egy kristálygömbbe” – mondta, én meg végre nem sütöttem le sötéten ásító szemeimet. Tényleg mindenki goára jár – állapítottam meg magamban. Összehaverkodtunk, jókat kristályoztunk meg bulizgattunk együtt, ártalmatlan kalandozások voltak ezek, némi high filozofálgatás és önszórakoztatás keretein belül. Aztán bemutatott minket egymásnak.
Ha okkult érdeklődésű lennék és őrülten keresném a jeleket a számmisztikában, akkor fordulok sarkon, mikor első találkozásunk után vonatjegyet akartam vásárolni a Keletiben és az automata egy 666-os sorszámú cetlit köpött ki. Ha figyelek a belső hangra, ami kétségbeesetten mantrázza, hogy ennek az embernek még a szeme sem áll jól, talán megúszom a későbbieket. Engem persze semmi nem érdekelt. Még az sem, amikor Lizi időnként nyúzottan, kimerülten és végtelenül szomorúan jelent meg nálunk.
Ő tartotta el mindkettőjüket, Sólyom valami multi cégnél dolgozott projekt alapon, IT szférában, de a projekt folyton csak csúszott, ő pedig néha a lakást sem volt hajlandó elhagyni. Heteken át nem találkozott és nem beszélt senkivel, Lizit hibáztatta a helyzetért, tipikus gázlángoltatást gyakorolva rá. Aztán a következő héten megint minden csodálatos és szivárványos volt… De arról valahogyan sosem hallottam, hogy Sólyom dolgozna.
Az exem természetesen nem lelkesedett Sólyomért, óva intett tőle és az acidtől is. Magas ívben tettem rá, nekem szabadság kellett, izgalom és hallucinogének. Szép árat fizettem érte a későbbiekben.
Sólyom a legelején még nem mutatta ki a foga fehérjét, megvárta, míg magamra maradok, sebezhetőbben és magányosabban, mint valaha.
Miután egy újabb dührohamos összeveszést követően csattantak a pofonok és kis híján széttörtek a fejemen egy jénai tálat, viharos szakításom után magukhoz vettek.
Örökbe fogadtak. Minden hétvégén kirándulni vittek magukkal, kulcsot kaptam a lakásukhoz, napokat töltöttem velük. Szereztek nekem LSD-t én meg biztosítottam számukra a folyamatos, jó minőségű és kedvező árú fehér ellátást. Házhoz kaptam a füvet. Locsoltam a növényeket és etettem a házi kedvenceiket, ha elutaztak.
Szárnyaltunk, trippeltünk és leromboltuk a civilizációról és a világról eddig alkotott képet. Egy balanszban működő, adok-kapok viszonyon, törődésen, közös érdeklődésen és bizalmon alapuló kommuna alapjai voltak ezek, a puszta baráti viszony határait észrevétlenül hagytuk magunk mögött. Konkrét aktus ugyan nem történt, a szex csak rejtett, ki nem mondott apró részletekben bújt meg csupán. Olyan is megesett, hogy csak Lizi jött velünk egy afterra – természetesen Sólyom tudtával –, és én engedtem a kiszemeltemnek, hadd nyalogassa a lány meztelen lábfejét és szagolgassa nadrágon kereszült oda lent, miközben nem visel bugyit, cserébe ha fixen heti háromszor nála alhatok a hétvégére korlátozott találkák helyett. Ostoba, gyermeteg játszma volt ez. Minden értéket eladásra kínáltam, könnyedén áraztam le azt is, amit eddig sokkal drágábbnak véltem.
A következő fél évben olyanokká váltak nekem, mint a családom, a saját kis drogos, neohippi szektám. Pontosabban Sólyomé, mert hát ő volt az önjelölt sámán, aki a szabályokat írta, miközben megetette velünk, hogy itt olyanok nem léteznek. Elsőre kicsit idétlennek és gyermetegnek hangzik, sőt másodszorra is…
De hát a Vidám vasárnap és társai is pont erről szólnak, nem? Beszippantják a szomorú, magányos és manipulálható embereket, hitet és közösségi élményt adva nekik.
Azt hiszem pont ilyesféle mechanizmuson alapszik egy szekta és annak karizmatikus vezetőjének ereje. A szerencsétlenek hitén. Ha szerencsétlen vagy, szükséged van valakire, aki még nálad is szerencsétlenebb és ki lehet szerencsétlenebb egy majdnem negyven éves férfinél, aki huszonéves lányokat töm hallucinogénekkel és játszik istent a saját, gyenge lábakon álló, mesterségesen kreált, szintetikus világában?
A Díszlet
Sólyom szabályrendszere szerteágazóan kusza, részletes és kaotikus volt. A beavatásom egy hosszúra nyúlt afteron történt. Céltalannak és végtelen hosszúnak tűnő autókázás a semmibe. Méteres csíkok, messze a lejövő, messze a holnap, és ami azt illeti, Lizi is messze volt.
Ő éppen egy henna táborban tanulta a testfestés fortélyait, Sólyom meg kisebb bulira hívott. Éppen két vonat között fagyoskodtam a megállóban, a kattant exemmel már nem találkozgattam, az új szerelmem pedig még nem akart elköteleződni, úgyhogy éppenséggel baromira ráértem, meg hát egyedül is éreztem magam. Ezerszer inkább a dark buli némi fehérrel, mint sorozat közben a sírástól szipogni azon cidrizve, miért nem akar engem senki.
Remekül indult, ismerősökkel futottam össze, elvoltam a zenére, míg Sólyom felvetette, hogy mi lenne, ha kocsikáznánk egy kicsit, aztán ha úgy alakul maximum visszajövünk. Sötétben indultunk, a napfelkelte is az autóban ért. Furcsa mederbe terelődött a téma, az alkotóról és a világról kezdett magyarázni és arról, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe és semmi sem úgy működik, ahogyan kellene.
Az emberek felkelnek, munkába mennek, látszat pozíciókban dolgoznak, értelmetlen dolgokon stresszelnek. A számukra előírt pályán mozogva végzik el a berögzült teendőket, ügyeket intéznek, kötelességeket teljesítenek és közben fogalmuk sincs semmiről. Mindenki alszik, és aki ébren van, annak láthatóan élénken ragyog a szeme a sötétben. Minden csak díszlet, de ki lehet jönni belőle. Ők ketten már megtették és vannak még páran. Kevesen, de vannak.
Furcsálkodva sandítottam rá az anyós ülésről, miközben indokolatlanul vastag és hosszú utcákat szívtunk és lassanként elkezdtem belecsúszni a csapdájába Mindent logikusan előadott érvekkel támasztott alá. Mint egy fraktálokkal tarkított, szélsőségekig kifacsart, torz Mátrix elméletet.
Sok részét megkérdőjeleztem, nem nyeltem be mindent egyből, de hajlottam rá, hogy az addigra alaposan megutált világrend szabályait újakra cseréljem. Pont tökéletes egérutat kínált abból a mocsárból, amibe beleragadtam.
Később LSD fogyasztás közben játszi könnyedséggel programozta át az agyunkat és mélyítette el a tanaiba vetett hitünket.
Az agyam totál készen és két naposan tökéletesen párosította be a már meglévő ismereteket ezekkel az újfajta valóság interpretációkkal, elkaptam a vezérfonalat és a hologrammos kirakós darabkái lassanként a helyükre kerültek. Sólyom azt mondta valahogyan megoldották, hogy ne kelljen munkába járniuk, de a cég továbbra is fizet Lizinek. Ha nem stresszelsz rajta és természetesen viselkedsz, a díszlet észre sem veszi, hogy nem vagy ott. Arra törekszenek, hogy minél kevesebbet kelljen eladniuk az idejükből és minél többet élhessenek végre.
– Ki tartozik pontosan a díszlethez? – kérdeztem elmélkedve.
– Azt pontosan még mi sem tudjuk, hol húzódik a határ – bólintott lassan, vigyázva, nehogy túl hosszú szünetet tartson. – Kísérletezünk.
Elfogadtam a gyakorlatilag semmit sem konkretizáló választ és a kollegáimra meg a főnökömre gondoltam és valahogyan simán el tudtam képzelni, hogy ők is elsiklanak majd a hiányzó rés felett, amit magam után hagyok. Ez később majdnem az állásomba került.
Sólyom a combomra tette a kezét én pedig dermedten bámultam ki a szélvédőn át az autó alá futó felező sávokra. Bogyó jutott eszembe és Lizi. (Bogyónak neveztem el a srácot, akibe belezúgtam, mert a kezdeti elszállt szakaszban rengeteget dobtunk együtt. ) Azonnal észrevette kellemetlen fagyos zavaromat, mert elvette a kezét és biztosított róla, hogy majd segít nekem megszerezni a srácot és navigál engem, ha nem tudnám merre haladjak tovább.
Sokszor adott logikus tanácsokat, miként reagáljak, hogyan manipuláljam olyan mondatokkal, kijelentésekkel, amik arról biztosítják, hogy nekem nem is kell ez a szabványos párkapcsolati séma és mindegy minek nevezzük azt a kapcsolódást, ami köztünk van. Hogy nincsenek elvárásaim, nem gyakorlok rá nyomást, közben meg mégis úgy csavarom az ujjam köré, míg végül velem marad.
Sólyom a későbbiekben azzal a kifacsarodott vízióval állt elő, hogy mi egymás felcserélt párjai vagyunk, Lizivel meg az én másik felemmel és ő Bogyót is nagyon szereti. Majd a barátomat is kihozzuk a díszletből és akkor sokkal többet lehetek vele.
Csodálatosan egyszerűnek tűnt ebben hinni, mintsem szembe nézni a rideg valósággal, a monton munkámmal, a diszfunkcionális alapokra helyezett kialakulóban lévő kapcsolatommal és a rengeteg egyedülléttel, amit töménytelen drog mennyiséggel és ezekkel az eszeveszett ámokfutásokkal igyekeztem érzékelhetetlenné varázsolni. A díszlet és az abból való kiszakadás által elért valós élet, valamint az ebbe vetett hit a vallásommá vált, amit naponta gyakoroltam, így könnyebb volt elviselni és túlélni az erőszak és szakítás poszt traumáját is.
Ekkor még ideiglenesen apámnál laktam és már magam sem tudom hogyan, de az embernek sikerült rávennie, hogy menjünk fel a laptopomért és majd tőle dolgozom, home officeban. Hevesen tiltakoztam, más sem hiányzott, csak, hogy a meglehetősen konzervatív és merev édesapám afteros ábrázattal és egy háremnadrágos, furcsa küllemű formával lásson. Először tiltakoztam, de addig nem mutatott hajlandóságot véget vetni a road tripnek, míg be nem adtam a derekam. Előre megjósolta, hogy nem lesz semmi baj, sőt, apám majd lelép otthonról, ha kényelmetlennek találja a szituációt.
Semmi médiumi képesség vagy isteni sugallat nem rejlett e mögött – pusztán emberismeret és éles ész. Valójában néhány percnyi kínos feszengés és furcsa méricskélés után apám tényleg elhagyta a lakást, míg Sólyom a macskánkkal játszott az előszoba padlóján, én meg, bár zavart voltam, de úgy tettem, mintha ez egy teljesen természetes vasárnapi jelenség lenne. Pár napra rá, mikor hazakerültem és kitisztultam, fater a következő, totálisan jogos kérdéssel fordult hozzám:
– Kislányom, ez az ember valami narkós csöves?
– Á, nem. Ő projektmenedzser egy multinacionális vállalatnál – nyugtattam meg teljes bizonyossággal.
Ahogy telt múlt az idő, egyre jobban belekerültem Sólyom bűvkörébe, mint egy kis rovar, aki a pók áttetsző hálójába ragadt. A fogyasztási szokásaim súlyosabbá váltak, a környezetemtől, sőt a közeli barátaimtól teljesen elidegenedtem. Valahol itt húzódott az a határvonal, amelyen átbillenve minden veszélyes és groteszk formát öltött és az egész játszadozás túlságosan elszaladt.
Sólyom kreált egy titkosított telefonos applikációt, amit Rebel-nek nevezett el és át akart minket szoktatni ennek a használatára a facebook helyett, hiszen itt bátran posztolhattunk drogokról és olyan témákról, amiket a mainstream, ellenőrzött platformokon tiltanak a közösségi irányelvek. Néhány barátja, egy kisebb kör már használta a saját alkalmazást és lelkesen posztolgatott. Róluk egyébként nem sokat tudok, azt sem, hogy mennyire voltak benne ebben a buliban. A jelszavaink és adataink kerültek veszélybe, vakon bíztam benne és fel sem merült, hogy felhasználná őket, vagy, hogy az a célja, hogy teljesen követhetetlenné tegye a hollétünket és tevékenységünket az ismerőseink számára.
Szerencsére nem hagytam magam teljesen leszoktatni a díszlet nyilvántartott social media felületéről, hogy aztán talán végleg nyomtalanul eltűnjek az éterben. (Mikor rám tört az alkotási vágy és írni akartam a friss élményeimről, Sólyom gondosan elrejtette a hat oldal hosszú beszámolómat, amit a díszlet szemüvegén át írtam egy holland trippemről egy olyan felületre, amit egészen biztosan nem olvas majd el senki sem. Ezt most feltöltöttem a blogomra, szerintem szórakoztató.)
Lizi szülei ekkortájt tettek feljelentést Sólyom ellen, mi szerint bedrogozta és elrabolta a lányukat.
Szánakozón röhögcsélve mesélték nekem, miközben arról győzködtek, hagyjam már ott az apámat és a díszletes barátaimat és a hülye, értelmetlen kis programjaikat, amiket megszokásból csinálok velük, de valójában nem élvezem őket. Való igaz, ebben a periódusban sokszor mondtam le előre szervezett programokat a barátaimmal, ugyanis folyamatosan high, vagy totál lejövős voltam. Az ilyen eseményeken feszengtem így és kívülállónak éreztem magam a normális, józan és hétköznapi életet élő embertársaimhoz képest. A legjobb barátnőm csak legyintett, mikor előadtam neki a díszlet meséjét.
– Majd kitisztulsz. Ez is csak egy fázis – azzal tovább keverte a sütemény tésztáját a konyhapulton, én meg felrántottam mellette egy jókora csíkot kedd délután. Utólag baromi hálás vagyok neki, hogy akkor nem mondott le rólam.
Sólyom azt is belefoglalta a szabályaiba és az újonnan felfedezett, rejtett igazságok listájába, hogy a drogoknak nincs is mellék -és utóhatása és ha nem gondolunk rá és nem szorongunk rajta, nem lesz több lejövő, se romlott fogak. Fogat mosni és dezodort használni is teljesen felesleges, elég a sima víz és minél természetesebb tisztálkodási módszerek. Ez utóbbival képtelen voltam teljesen azonosulni, néhány helyen kilógott a lóláb, nem tudott minden apróságot belém kódolni, amit Lizibe teljesen sikerült neki. Sajnos a lejövős témával azért nekiálltam kísérletezni, annak a gondolata határozottan vonzó volt addikt kis személyemnek.
Emlékszem, egy alkalommal három teljes napig maradtunk ébren, a töménytelen fehér mellé bogyó, gomba és még ki tudja mi mindent toltunk össze, mindezt alvás és megfelelő étkezés nélkül. Random kocsikáztunk órákig a városban, közben meg végig a Deep Jungle Walk szólt Astrix-tól, mint egy végtelen mix, ugyanaz az egy track. Nem álltunk meg, csak tördeltük a bogyót, passzoltuk a spanglit, odakint hullott az eső, elmosódva láttam a fákat, épületeket és embereket és nagyjából öt óra múltán végre eszembe jutott, hogy megkérdezzem:
– Voltaképpen most mit csinálunk?
– Loopolunk – felelte.
Egész addig folyt ez így még félreállítottak a rendőrök. Hátam a hátsó ülésnek feszült, a torkom elszorult, ahogy lehúzta az ablakot és lehalkította a zenét. Csak mosolygott, bele egyenesen a rendőr arcába, a spanglit egészen lent tartotta maga mellett, de lehetetlen volt nem érezni a szagát. A fakabát csak annyit kérdezett kerületi lakosok vagyunk-e, és miután rövid nemleges válasszal felelt, valami kamu, improvizált úticéllal, egyszerűen továbbengedett minket.
Kerestek valakit, és ha őt is, nem elég alaposan. Utólag belátom, sok minden múlott a jó szerencsén és a sors kegyességén.
Ezen az őrült háromnapozáson szabotáltunk Lizivel egy vasárnapi misét, akkor valami elbaszott módon irtó jó mókának tűnt röhögni a Mária szobor előtt megbotránkozott embereken, ahol vicces üzeneteket hagytunk nekik, aztán végre sikerült elaludnunk. Hétfő reggel képtelen voltam kikelni az ágyból és dolgozni. Izomfájdalmak, gyengeség, szédelgés, lázas érzés, mint valami fura influenza. Home officeoltam és próbáltam hipnózni magamba Sólyom tanításait, nem szorongani azon, hogy táppénzt kéne kivennem, szólni a team leaderemnek és szabályszerűen eljárni.
Másnap csak annyit kérdeztek, hogy-hogy nem mutatott semmit a produktivitás mérő a rendszerben, egyéb problémám nem adódott belőle. Ezen a bizonyíték értékű eredményen annyira felbátorodtam, a régiós menedzserünk arcába mosolyogtam és ignoráltam mikor megkért valamire az egyik műszakom végén, őt is a díszlet közé sorolva. Benézhettem, mert értetlenül állt a jelenség előtt, majd hivatalos szóbeli figyelmeztetést adott. Azokban a hetekben teljesen ki volt rám hegyezve, én meg csak azért is tovább hergeltem, egy meeting során szinte üvöltve kérte, mondjak inkább fel.
Még mindig nem értük el a legalját. Közeledett Ozora és nekünk továbbra sem volt elővételes jegyünk, Lizit mégis csak kirúgták a díszletes munkahelyéről, a rezsit én fizettem be helyettük. Bogyó már rég elintézte a maga early birdjét, Sólyomék meg azzal áltattak, majd vesznek nekem ajándék jegyet. Bár ne tették volna és kérik inkább el az árát az utólagos és alantas behajtás helyett.
Három nappal a megnyitó előtt mentünk le, bár a pasim kifejezte nemtetszését és óva intett ettől, azért én velük tartottam, bár jó adag baljós előérzet vegyült a várakozásomba, ignoráltam az intuícióimat. Az a három nap teljesen összefolyik, mert aludni azt nem hagytak és ami azt illeti, enni is alig. Azt mondták ne egyem meg a díszlet kajáját és ne akkor aludjak, amikor ők, mert belépek a kollektív tudatba és átveszem a rossz álmaikat, gondolataikat és szorongásaikat. Sólyom többször megütötte Lizit, vagy azzal fenyegette, elhagyja őt és nem lehet többé velünk.
Akárhányszor kicsúszott az irányítás a kezéből, teljesen átment psychoba, most, hogy így belegondolok, tisztára Charles Manson volt az ember. Előfordult, hogy velem is kiabálni kezdett, egészen az arcomba hajolva, mikor számon kértem rajta, mikor fogja beváltani a megígért dolgokat és mikor leszünk már együtt mind a négyen. Ha nem ő állt a középpontban akkor meg olyanokat magyarázott, hogy elfogy a prána és ájulást szimulált, magára vonva végre elkalandozó figyelmünket. Mire a barátom utolért minket már teljes önkívületben voltam, haluztam, trippeltem, össze-vissza beszéltem és cselekedtem, amire még belém toltak egy olyan koktélt, amitől teljesen elvesztettem a kapcsolatom a valósággal és a nyitó ceremónián elszakadtam a társaságtól.
Elfutottam. Reggelig talpaltam mezítláb, ruha nélkül, egy bokor alatt aludtam csak egy-két órát a végkimerüléstől, ahová elbújtam, amikor már nem bírtam tovább.
A nap első sugaraival és fokozatos tisztulással aztán visszataláltam a sátrainkhoz, ami valóságos megváltás volt ahhoz képest az egész éjszakás triphez és zarándokúthoz képest, minek során végig azt hittem, fel akarnak gyújtani és egyéb módokon kivégezni. A trip részleteire most nem térnék ki, nem is igazán számítanak.
Nem afféle színes-vizuális LSD trip volt, hanem teljes reality shift, egy másik, alternatív valóságban léteztem, ugyanazon a helyszínen, de párhuzamos univerzumban és korban. Sebes és véres volt az orrnyergem és a homlokom.
Homályba vesző emlékeim és vízióim közé vegyül egy jelenet, amiben valaki megüt egy hideg tárggyal, és én beesek egy sátorba, ahonnan ketten vagy hárman emelnek ki és azon tanakodnak, vajon orvoshoz vigyenek-e, mert eszméletemnél sem vagyok, majd mikor kezdem összeszedni magam otthagynak és én tovább haladok. Foltokban néha felderengett a valóság, cigit kínáló srác személyében, aki nyugtatgatott, hogy senki sem akar felgyújtani, és a securitys nő képében, ahogyan zseblámpával a szemembe világít, mire én németül kezdtem el beszélni, nehogy elvigyenek…
Bogyó, a barátom a sátraknál várt, totál kétségbeesve, az idegösszeomlás szélén. A telefonunk és pénzünk lenyúlták, egy ezrest azért hagytak az övtáskámban a buszjegyre. Amíg én eltévedtem és a barátom keresett, kirámolták a cuccainkat, mert hát az ő sátrukban laktunk. Hívni sem tudtunk senkit, úgy vergődtünk haza, borzalmas állapotban, kifosztva és megtörten.
Bár hónapokig tartott, mire összeraktam magam, az agyamban a képeket és kezdtem felfogni, nagyjából mi is történt, ám néhány nappal a fesztivál után visszamentem a munkahelyemre dolgozni. Bent visszavettem az arcomból, meghúztam magam, a sebre a fejemen azt mondtam, elcsúsztam a fürdőben. Mindenki érezhette, valami nem stimmel. Nem piszkáltak, én pedig próbáltam összekaparni a darabkáimat.
Sólyommal és Lizivel teljesen megszakítottuk a kapcsolatot, de a paranoia és bizalmatlanság még sokáig velem maradtak, heves rémálmokkal karöltve.
Bulizni és társaságba járni sem volt sok kedvem, a drogfogyasztásból visszavettem, de azért teljesen nem hagytam fel vele. A párom és a barátaim támogattak és mellettem maradtak, így lassan, de biztosan elfoglaltam régi helyem a díszletes társadalmi hálózatban, ahová ezelőtt is tartozni véltem…
Tavaly nyáron volt szerencsém egy osztrák kis közösségbe csöppenni, ahol egy ötvenkét éves nő faggatott arról, mennyire vagyok spirituális. Éreztem az örvény szelét, vonzott a mélység, de nem hagytam magam elsodorni. Zarathrustrák voltak a Duna-szigeten, egy open air napközbeni psy piknik keretein belül találkoztam velük. Órákat beszélgettünk és nagyon szimpatikusnak tűntek. Invitáltak, maradjak éjszakára, majd ők adnak szállást. Ezúttal nem fogadtam el, de a hazaúton végig azon kattogott az agyam, hogy milyen lenne megint itt hagyni mindent, csak most sokkal messzebbre menni és talán vissza sem térni, jó ideig. Felidéztem a bemutatott arcokat, a fiatal, önmagát kereső lányt, az anyukát, aki az alig három éves síró gyerekét ringatta a dark psy ütemére és a negyvenes, fekete férfit, aki a porban feküdt.
„Fel akar bosszantani. Fel kéne kelnie, de dühös és így lázad. A szülei diplomaták…” – magyarázta az ötvenes nő, majd kölcsönkérte az ördögbotomat és viccesen ütlegelni kezdte a totál elszállt, mégis morcos arcú formát. Jót derültem és közben azon gondolkodtam, ezek a fajta kommunák valahol mind ugyanolyanok, bárhová is mész.
Drogok, táncikáló hippik, akik a világot próbálják megváltani, miközben önmagukat sem tudják, különféle vallások, ideológiák, még több drog, na meg a földön figyelemért fetrengő negyvenes férfiak. Nem szeretem a realitások monoton talaját, de a válaszaim valószínűleg itt sincsenek meg, persze ideig-óráig jó flash és nagyon szórakoztató életforma.
Nekem ugyan még soha nem volt benne részem, azért vannak elképzeléseim egy ideálisan működő poliamoriáról vagy kommunáról. Ahol mondjuk nem fogyasztáson és manipuláción nyugszik az alap, hanem bizalmon, szereteten és kölcsönösségen. Ahol mindenki belead valamit, nem csak kivesz, és ahol nincs kifejezett törzsfőnök sem. A monogámia nagyjából halálra ítélt jelenség, legalábbis én annak látom.
Valami mindig hiányozni fog, és ezek a hézagok talán könnyebben lennének pótolhatók több résztvevő által, persze az egyensúlyt is nehezebb lehet fenntartani. Illetve, nekem az átlaghoz képest például jóval több energiám van, sokkal aktívabb vagyok és sok impulzusra van szükségem, így képtelenség egy emberen bevasalni minden igényt. Szerintem ez nem csak rám jellemző, hiszen nem sok hűséges, elfojtások nélkül élő emberrel találkoztam eddigi utam során, akik törődésre, élményre, inputra, vagy testiségre vágyva tekintgettek többfelé. Akár titokban, akár nyíltan, vagy a párjukkal együtt.
Sniffany
(Sniffany blogját itt éred el)
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma – akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.