A legalizációs vita már rég nem a fűszívás lehetséges veszélyeinek ecseteléséről kellene, hogy szóljon, hanem az egészségvédelem és gazdaság szempontjából is hatékony szabályozásról
A közgondolkodást uraló gyakori félreértés mintapéldájával szolgál a Neon cikke: az USA két államában megszavazott marihuána legalizáció nyomán a szerző óva int attól, hogy a növényt ártalmatlannak tartsuk. De miért is tennénk? A legalizáció nem az adott szer ártalmatlanságának deklarálása, hanem egy megfelelőbb szabályozásra tett kísérlet.
A Neon szerzője láthatóan úgy érzi, hogy Colorado és Washington sikeres legalizációja lényegében azt mondta ki, hogy a fű ártalmatlan, ezért valakinek emlékeztetnie kell annak veszélyeire is. Most kivételesen nem ezen állítások helyességét elemzem, hanem arra világítok rá, miért visz félre, ha a legalizáció kapcsán még mindig csak a káros-nem káros dichotómiában gondolkodunk. A marihuána legális forgalomba helyezése mögött ugyanis ennél jóval mélyrehatóbb egészségügyi, társadalmi és gazdasági megfontolások álltak.
A 2012-es legalizációs szavazások kiindulási alapját az USA-ban a kannabisz használat elterjedtségének töretlen növekedése, de még inkább a legalizáció támogatásának 50% fölé emelkedése nyújtotta. Bár a legalizációs kampányok során sok szó esett arról, hogy minden lehetséges egészségügyi kockázata ellenére a marihuána messze nem olyan veszélyes, mint az alkohol, vagy a dohány, az érvek itt nem álltak meg. Ha ugyanis a legális piaci forgalmat pusztán a veszélyesség indokolná, akkor a dohány és az alkohol már rég tiltólistára került volna. Szintén fontos érvként hangzott el, hogy amennyiben ekkora kereslet van a relatíve (!) veszélytelen marihuánára és 18 államban sikeresen alkalmazzák a gyógyászatban, akkor mi indokolja, hogy az üzlet továbbra is a fegyverkereskedelemben, pénzmosásban és emberrablásban is érdekelt szervezett bűnözést gazdagítsa? Ráadásul az utcán értékesített marihuána gyakran rossz minőségű és az egészségre veszélyes szennyező anyagokat vagy penészt tartalmaz, hiszen a tilalmi rendszerben a minőség-ellenőrzés fel sem merülhet, továbbá a dílerek fiatalkorúaknak is értékesítenek, gyakran a marihuána mellett veszélyesebb szereket is.
A legalizáció modelljeiben ezért egyaránt elsőszámú szempont volt az egészségvédelem. Több felmérés is rámutatott, hogy az USA diákjai gyakran könnyebben jutnak hozzá marihuánához, mint cigarettához – aminek a forgalmát szigorúan szabályozzák – ezért nem volt kérdés, hogy a legális marihuána csak 21 év fölöttiek számára lehessen elérhető, miközben a nyilvános területen történő fogyasztás essen tilalom alá. A teljes szabályozás részletezése nélkül kiemelném a washingtoni modell bevétel elosztási koncepcióját, ahol a kannabisz árusításból befolyó összegből 125 ezer dollárt kutatásra, 50 ezret szociális és egészségügyi jelentésekre, 5 ezret web-alapú prevencióra fordítanak és 1,5 millió dollárt kap az állami szeszfelügyelet, amiből 15%-ot drogkezelésre, 10%-ot prevencióra, 50%-ot a Washingtoni Egészségügyi Tervre, 5%-ot pedig közösségi ellátásra költenek.
Mindez világosan mutatja, hogy a marihuána legalizációjának bevezetése jóval átgondoltabb rendszer szerint történik, mint például a hungarikumnak számító alkoholos italok hazai forgalmazása. A szabályozás új megközelítése a puszta káros-nem káros vita helyett épp arra nyújthatna lehetőséget, hogy meghaladjuk a szélsőségekben való gondolkodást a kannabiszról. Ideje lenne felismerni, hogy abban a vitában, ahol az egyik oldal a Földet megmentő növényként tekint a kannabiszra, míg a másik oldal a heroinhoz vezető biztos út kezdetét látja benne, mindkét fél túlzások és sztereotípiák rabja. A legalizáció röviden élőben is megfigyelhető modelljei sokkal inkább a tényalapú párbeszédet kellene, hogy beindítsák és nem csak az egészségügyi hatásokról, hanem az annyi nem kívánt következménnyel járó drogháború alternatíváiról is.
Kardos Tamás
Drogriporter
2013.07.23.