Alex Wodak, a nemzetközi ártalomcsökkentő mozgalom egyik szellemi atyja az ENSZ kábítószer egyezményeiről elmélkedik.
Dr. Alex Wodak 1982 óta a sydney-i St. Vincent Kórház Alkohol- és Drog Osztályának főorvosa. Az ő nevéhez fűzödik az első tűcsere programok és ellenőrzött belövő szobák kialakítása Ausztráliában, hosszú ideig a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Szövetség (International Harm Reduction Association) elnöke volt. Alábbi cikke az International Journal of Drug Policy c. folyóirat tematikus, az ENSZ kábítószer egyezményeivel foglalkozó számában jelent meg.
A kommunizmus, a globális drogtilalom és az Egyesült Államok nemzetközi szupremáciája a 20. század meghatározó fejleményei közé tartoznak. A kommunizmus és a globális drogtilalom végkimenetele egyaránt az Egyesült Államok világuralmi helyzetétől függött. A 20. század végére a kommunizmus már széthullott, haláltusáját az Egyesült Államok gyorsította fel. Ehhez hasonlóan egyetlen más ország sem visel nagyobb felelősséget a globális drogtilalom kialakításáért és kiterjesztéséért, mint az Egyesült Államok. A prohibíció melletti kérlelhetetlen és szinte vallásos elkötelezettséget hosszú évtizedekig fenntartották az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy a legtöbb egyéb ország semleges vagy ellenséges maradt. Az Egyesült Államok volt a főszervezője az 1909-es sanghai nemzetközi drogpolitikai találkozónak, amely előfutára volt a későbbi találkozók sorozatának, melyek során létrehozták a három nemzetközi kábítószerügyi egyezményt és megteremtették az egyezmények végrehajtásáért és monitorozásáért felelős nemzetközi szervezetek hálózatát. A 20. század utolsó negyedében a drogtilalom számos országban hasznos eszközzé vált azok meg- vagy újraválasztásához, akiket egyébként nem választottak volna meg, elodázva a globális drogtilalom veszett ügyének bukását.
A kommunizmus és a globális drogtilalom egyaránt idealista mozgalomként vette kezdetét a 20. század korai éveiben. A kommunizmus elpusztult, mivel nem vette számításba a piac hatalmas erőit, különösen a profit gazdaságélénkítő hatását. Ugyanezen hiányosságok jellemzők a globális drogtilalomra is. Az Egyesült Államok globális szupremáciájára támaszkodva a globális drogtilalom azonban a 21. század hajnalát is megélte.
A tilalom kudarca és hiábavalósága egyre több szakértő számára nyilvánvaló. Ez elsősorban a magas költségek, a korlátozott hatékonyság és a gyakran komoly, szándékolatlan negatív következmények miatt van így, melyek az elfojthatatlan kereslettel és túlnyomórészt kontrollálhatatlan kínálattal rendelkező anyagok betiltásából származnak. Sokan arra következtetnek, hogy bizonyos kontrollált hozzáférhetőség kialakítása nem járna rosszabb egészségügyi, szociális és gazdasági következményekkel, mint a jelenlegi tilalom, amely még a legkedvezőbb megítélés szerint is csak részlegesen minősíthető hatékonynak. Ezen a szinten azonban még nem tiszta, milyen szabályozásnak kellene átvennie a globális drogtilalom helyét. A legvalószínűbb az, hogy a globális drogtilalmat hasonló módon fogják megszüntetni, mint az alkoholtilalmat az Egyesült Államokban az 1930-as években: mikor elérkezik az idő, az egyes államok különféle ösvényeket fognak járni.
Amint a drogtilalom és a huszadik század vége közeledett, a nemzetközi közösség 1998-ban a New York-i ENSZ székházban gyűlt össze, hogy a helyzetet áttekintse és új jelszavat ötöljön ki („egy drogmentes világ – meg tudjuk csinálni”). A nemzetközi közösség elkötelezte magát a SCOPE (Terv a Koka és Ópium Kiirtására) program tízéves megvalósítása mellett. A valóságnak ez a figyelemreméltó módon globális szintű tagadása egy olyan korszakban következett be, mikor teret nyert az a járvány, amely a Fekete Halál óta a legnagyobb nemzetközi közegészségügyi fenyegetést jelenti.
A becslések szerint 2002-ig 25 millióan haltak meg AIDS betegségben és 42 millióan éltek együtt a HIV fertőzéssel, 2010-ig pedig újabb 45 millió új HIV fertőzést prognosztizáltak. Ez a közegészségügyi válság szinte felmérhetetlen károkat okoz további százmilliók szociális és gazdasági jóléte számára. A világ legtöbb régiójában a fecskendők és tűk injekciós droghasználathoz kapcsolódó megosztása a HIV fertőzés legjelentősebb vagy második legjelentősebb okának számít. Az injekciós droghasználók körében vagy köréből kiinduló HIV fertőzések kontrolljának eszközei a leghatékonyabb és legköltséghatékonyabb beavatkozásoknak számítanak a HIV/AIDS prevenció és kezelés repertoárján, mégis túl kevéssé vagy túl későn alkalmazzák őket a legtöbb olyan országban, ahol a HIV fenyegetése az injekciós droghasználathoz kapcsolható. Bűnös könnyelműség lenne a nemzetközi közösség részéről hagyni, hogy a járvány a maga útján fejlődjön, márpedig a világ legtöbb részén ez történik. A hatóságok a globális drogtilalom iránti elkötelezettségük miatt elmulasztották a hatékony közegészségügyi stratégiák kellő időben és megfelelő nagyságrendben történő bevezetését. A politikai vezetők számos országban inkább bevállalják azt, hogy bűnrészesnek tartsák a milliókat lassú halálra ítélő politikában, mintsem hogy azzal vádolják őket, hogy elősegítik az illegális droghasználatot.
Joggal merül fel a kérdés: megakadályozzák-e, és ha igen, milyen mértékben akadályozzák meg a jelenlegi nemzetközi kábítószerügyi egyezmények a kedvezőbb egészségügyi, szociális és gazdasági eredményekhez vezető intézkedések kifejlesztését? Ezenkívül azt is meg kell kérdeznünk, hogy vajon egy olyan időszakban, amikor a globális közegészséget komolyan veszélyezteti a HIV/AIDS, a jelenlegi szerződések megakadályozzák-e az ártalomcsökkentés elfogadását és kiterjesztését?
A legutóbbi negyedszázad folyamán egyes országok megkezdték a globális drogtilalommal való szakítást. Hollandia, az első ország, amely független drogpolitikát fejlesztett ki, óvatos reformokkal kezdte a 70-es években, és mindig ügyelt a globális drogtilalom betartásának látszatára. Nem éppen váratlan módon más nyugat-európai országok is elindultak ezen az ösvényen az utóbbi időben. A drogtilalom betartásáért felelős nemzetközi ügynökségek a tilalomtól való bűnös elhajlással vádolták Hollandiát és utitársait. Ezeket a vádakat a tilalom legkeményvonalasabb hívei lelkesen ismételték. Az egyezmények a tilalom mellett leginkább elkötelezett országokat támogatják az alternatív ösvényeket fontolgató országokkal szemben. A szerződéseknek ugyanakkor nem sikerült megakadályozniuk azt a növekvő igényt, hogy a droghasználatot elsősorban egészségügyi és szociális, nem pedig bűnüldözési problémaként definiálják újra.
Kevesen vannak meggyőződve a prohibicionista országok által hangoztatott vádak valóságtartalmáról, miszerint a reformer országok nem tesznek eleget a kábítószerügyi egyezményekben megszabott kötelezettségeiknek. Ami még fontosabb, kevés országot térítettek el a szerződések attól, hogy az általuk kívánatosnak tartott reformokat bevezessék. Egyre több országban árulnak, terjesztenek vagy cserélnek steril injekciós felszerelést. Számos országban orvosilag ellenőrzött belövő szobákat hoztak létre. Egyes országokban engedélyezték a kannabisz orvosi célú használatát, ennek gyors továbbterjedése más országokban is elkerülhetetlennek tűnik. Majdnem minden hónapban sor kerül arra a Földgolyó valamely részén, hogy jelentős parlamenti vizsgálóbizottságok megkérdőjelezzék a tilalom bölcsességét és tartósságát. A „függőséget okozó drogok” „függőknek” történő árusítása egyre jellemzőbb a visszaeső, komoly dependenciával küszködő droghasználók kezelésében, növelve a drogterápia jótékony hatásait. Ez a gyakorlat a közelmúltban a heroinhasználók metadonellátásával kezdődött (illetve a dohányosok nikotinellátásával), de később kiterjesztették a heroinhasználók heroinfenntartó kezelésére, illetve a metamfetamin- és kokainhasználók dexametamfetamin-fenntartó kezelésére is. Egy jobb és nemesebb korban Sir Humphrey Rolleston vezető angol politikus azt ajánlotta, hogy „engedélyezzék a morfin vagy heroin határozatlan ideig történő biztosítását azok számára, akik csak addig képesek egy viszonylag normális és hasznos életet folytatni, amíg a függőségükért felelős drogból bizonyos mennyiséget megkapnak” (Egészségügyi Minisztérium, 1926). Az újítások elsősorban közösségi színhelyeken történtek, de egyeseket még a büntetés-végrehajtás intézményeiben is bevezettek. A kannabisztilalom számos országban felhígult, míg más országok (például Svájc) óvatos lépéseket tettek a kannabisz megadóztatása és szabályozása felé. Az egyetlen reform, amely ma széles körben kívánatos, és valószínűleg összeegyeztethetetlen az egyezményekkel, a kannabisz adóztatása és szabályozása. De az Egységes Egyezmény még ebben az esetben is csak azt írja elő, hogy „az aláíró fél betilthatja [a kannabiszt], ha ez véleménye szerint az országában fennálló viszonyoknak megfelelően a közegészségügy és jólét védelmének legmegfelelőbb módja” (Egységes Egyezmény, 1961). Eszerint azok az országok, amelyek nem hiszik, hogy az országukban fennálló viszonyok alapján a tilalom a közegészségügy és jólét megőrzésének legmegfelelőbb módja, nem kötelesek ezt az opciót választani.
Miért kellene a véges erőforrásokat arra összpontosítani, hogy olyan nemzetközi egyezményeket változtassunk meg, amelyek merő „papírtigrisnek” tűnnek? A HIV/AIDS járvány globális fenyegetésének időszakában minden forrásunkat fell kell használnunk az injekciós droghasználók körében és köréből terjedő HIV fertőzések kontrolljához. Egy nemzetközi egyezmény revíziója sosem megy könnyen vagy gyorsan, még akkor sem, ha óriási támogatást élvez. Vajon a drogtörvények reformjáért küzdő kis nemzetközi testvériség rendelkezik az erőforrásokkal és helytállással ennek a csatának a keresztülviteléhez? Kevesen védelmezik jelenleg az egyezményeket mint a nemzetközi drogtilalmi intézkedések építményének nélkülözhetetlen alkotóelemeit. A szerződések egyre inkább lényegtelenné válnak. Egyszer majd a jövőben a nemzetközi közösség elkerülhetetlenül szükségesnek érzi, hogy megváltoztassa ezeket az egyezményeket, amikor a de facto és de jure politikák közötti szakadék áthidalhatatlanná válik.
Azok, akik meg vannak győződve arról, hogy a drogtörvények reformja elsőbbséget élvez, tanulhatnának a Névtelen Alkoholisták imájából, amely bölcsességet kér ahhoz, hogy megkülönböztessük a megváltoztathatót a megváltoztathatatlantól, bátorságot ahhoz, hogy megváltoztassuk azt, ami megváltoztatható, illetve kellő higgadtságot a megváltoztathatatlan elfogadásához. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a HIV/AIDS járványt hatékonyan kontrollálni lehet: más országokban felfoghatatlan károkat okoz a jövő generációk számára a HIV/AIDS járvány kontrolljának hiánya. A nemzetközi kábítószerügyi egyezmények késleltethetik ugyan a reform szükségszerűségét, de ezen kívül keveset tesznek. A nemzetközi egyezmények reformja, még ha a változás mögött jelentős támogatás áll is, gyakran pénzt és időt nyelő ingoványba terel. Fontos, hogy emlékezzünk rá: a drogtörvények reformjának gátjai nem jogi, hanem politikai természetűek.
A cikket fordította: Sárosi Péter (TASZ)
REFERENCIÁK
Ministry of Health, Departmental Committee on Morphine and Heroine Addiction, HMSO, 1926.
United Nations, The Single Convention on Narcotic Drugs of 1961 as amended by the 1972 Protocol. United Nations Treaty Series, vol. 976, no. 14152, 1961.
Forrás: Alex Wodak, "The international drug treaties: 'paper tigers' or dangerous behemoths?," International Journal of Drug Policy 14 (2003): 221-223
Ajánlat:
A folyóirat legújabb, 2005. októberi számában megjelent dr. Rácz József (Kékpont Drogkonzultációs Központ és Ambulancia) "Injecting drug use, risk behaviour and risk environment in Hungary: A qualitative analysis" c. cikke.
