Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat – és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk – és hogy továbbörökí­tsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt. A Buddha taní­tása szerint addig nincs megvilágosodás, amí­g görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár. Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztí­tatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk – mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók. Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosí­tani. Nincs idő gyászolni. A sí­rás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozití­v oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kí­nos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kí­nál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége. Milyen sok embert látsz í­gy magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia). Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszí­n álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt. Mindenki menekül – mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént – igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. „Legalább én csak iszok, nem drogozok”). És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszí­tónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle. Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás. Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is. És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyí­lni. Ahol merünk fájni. Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott – mindvégig ott volt benne az élet. „Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt,” í­rja a Midrás.