„A szél szélesre tárja a kék eget, előbújik a Nap és gyengéden megcsókol. Szeretném visszacsókolni, de a szél magával ragad és a kívánságom feledésbe megy. Érzem a testem csodálatos szilárdságát, hangosan felnevetek a puszta örömtől, amit abban találok, hogy ellen tudok állni a szélnek. Érzem a teljes erőmet.”
Ezeket a sorokat Sophie Scholl vetette papírra a naplójába, pár hónappal azelőtt, hogy a nácik kivégezték, amiért ellenállást szervezett a rezsim ellen. Csupán 21 éves volt.
Figyelemre méltó, hogy ezt a fiatal nőt, aki ilyen hihetetlen bátorsággal tette kockára az életét – milyen bensőséges, játékos kapcsolat fűzte a természethez. És benne saját magához, a saját testéhez. Hogy micsoda életöröm lakozott benne, hogy mennyire szeretett élni. Egyáltalán nem volt életunt, nem utálta a világot, de nem is ragaszkodott görcsösen az életéhez.
Érdekes, hogy gyakran a játékos, őszinte, tettetés nélküli életöröm átélői képesek a leginkább lemondani az életükről másokért – míg a könyvszagú igazságok hirdetői és a tekintély nevében a katedráról ítélkezők kudarcot vallanak. Mert a túlélésre játszanak, de mit sem tudnak az életről.
„A legártalmasabbak azok a milliók, akik ‘csak túl akarnak élni'”, írja Sophie Scholl. „A tisztességes emberek, akik azt akarják, hogy hagyják őket békén. Azok, akik nem akarják, hogy a kis életüket bármi megzavarja, ami nagyobb náluk … Az élet mindig a halál mezsgyéjén táncol, a szűk ösvények ugyanoda vezetnek, mint a széles sugárutak, és a kis gyertya éppúgy leég, mint a vaskos fáklya. Én választom meg a módot, hogyan égjek.”
kép: Allison Adams
