Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2023.04.03.

„Sajnálom, de magának köszönheti,” hallhatjuk gyakran, ha különféle a társadalom margóján élő csoportokról van szó. Hajléktalanok. Drogfüggők. Romák. HIV-el élők. De még a mentális zavarokkal küzdők is gyakran ide tartoznak, és sokan mások. Meg vagyunk róla győződve, hogy mi az ő helyükben sokkal okosabb és jobb döntéseket hoztunk volna, és nem kerülünk rossz helyzetbe. Felnagyí­tjuk az egyéni döntések jelentőségét, és lebecsüljük a rendszerszintű tényezők szerepét. Nem vesszük figyelembe, hogy milyen nagy különbségek vannak közöttünk abban a tekintetben, hogy hová születtünk. Hogy milyen rossz dolgok történtek velünk. Hogy milyen érzékenységet, milyen korlátokat örököltünk. Hogy milyen traumák keresztjét hordozzuk egy életen át. És még ha a sajnálatunk őszinte, esetleg kimondottan rokonszenvbe (szimpátiába) megy át, gyakran akkor is megmaradunk az í­télkező szerepében. A másik szomorúságát rögtön zárójelbe helyezzük, és a saját keserűségünket kezdjük dagasztani. „De legalább neked…” „Bezzeg én…” „Az semmi…” Esetleg elkezdünk okoskodni, paternalista módon rátelepedni a másikra. Szégyent keltünk benne. „A pozití­v oldalát kellene nézned.” „Csak akarnod kellene, és megváltozhatnál.” A cselekvő együttérzés – paradox módon – azzal kezdődik, hogy nem akarjuk rögtön megoldani a másik problémáját. Ráerőltetni a saját megoldási-magyarázati keretünket. Lehet, hogy azt gondoljuk: nem látja tisztán a saját érdekét sem. Lehet, hogy igazunk is van akár. De mégsem ronthatunk ajtóstól a házba. A leginkább együttérző cselekvés első lépése gyakran a nem-cselekvés, a nem-reakció: leülni és teret adni a másiknak, amiben biztonságban megélheti és kifejezheti az érzéseit. Ha ez a bizalmon alapuló kapcsolat, ez az empatikus tér létrejött, csak akkor nyí­lik meg a lehetőség arra, hogy valódi támogatást adjunk egy másik emberi lénynek. Segí­tőhelyek: https://drogriporter.hu/segitseg/ Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkánkat – nagy szükségünk lenne pár száz olyan emberre, akik egy havi összeggel támogatnak bennünket: https://drogriporter.hu/tamogass/
 |  Péter Sárosi
„Sajnálom, de magának köszönheti,” hallhatjuk gyakran, ha különféle a társadalom margóján élő csoportokról van szó. Hajléktalanok. Drogfüggők. Romák. HIV-el élők. De még a mentális zavarokkal küzdők is gyakran ide tartoznak, és sokan mások. Meg vagyunk róla győződve, hogy mi az ő helyükben sokkal okosabb és jobb döntéseket hoztunk volna, és nem kerülünk rossz helyzetbe. Felnagyí­tjuk az egyéni döntések jelentőségét, és lebecsüljük a rendszerszintű tényezők szerepét. Nem vesszük figyelembe, hogy milyen nagy különbségek vannak közöttünk abban a tekintetben, hogy hová születtünk. Hogy milyen rossz dolgok történtek velünk. Hogy milyen érzékenységet, milyen korlátokat örököltünk. Hogy milyen traumák keresztjét hordozzuk egy életen át. És még ha a sajnálatunk őszinte, esetleg kimondottan rokonszenvbe (szimpátiába) megy át, gyakran akkor is megmaradunk az í­télkező szerepében. A másik szomorúságát rögtön zárójelbe helyezzük, és a saját keserűségünket kezdjük dagasztani. „De legalább neked…” „Bezzeg én…” „Az semmi…” Esetleg elkezdünk okoskodni, paternalista módon rátelepedni a másikra. Szégyent keltünk benne. „A pozití­v oldalát kellene nézned.” „Csak akarnod kellene, és megváltozhatnál.” A cselekvő együttérzés – paradox módon – azzal kezdődik, hogy nem akarjuk rögtön megoldani a másik problémáját. Ráerőltetni a saját megoldási-magyarázati keretünket. Lehet, hogy azt gondoljuk: nem látja tisztán a saját érdekét sem. Lehet, hogy igazunk is van akár. De mégsem ronthatunk ajtóstól a házba. A leginkább együttérző cselekvés első lépése gyakran a nem-cselekvés, a nem-reakció: leülni és teret adni a másiknak, amiben biztonságban megélheti és kifejezheti az érzéseit. Ha ez a bizalmon alapuló kapcsolat, ez az empatikus tér létrejött, csak akkor nyí­lik meg a lehetőség arra, hogy valódi támogatást adjunk egy másik emberi lénynek. Segí­tőhelyek: https://drogriporter.hu/segitseg/ Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkánkat – nagy szükségünk lenne pár száz olyan emberre, akik egy havi összeggel támogatnak bennünket: https://drogriporter.hu/tamogass/

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©