Kí­sértet járja be Európát, az összeomlás kí­sértete. Egyre többször jelenik meg ez a kí­sértet cikkekben, interjúkban, amiket ismerősök küldenek át szorongva: vajon tényleg í­gy van? Vajon tényleg nincs remény? Egész mozgalmak épültek ki az összeomlás ví­ziója köré: survivalists (túlélők), prepperek (készülők), deep adaptation (mély alkalmazkodás). Ami közös bennük, hogy keserű meggyőződéssé érett bennük az, amit évek óta kiolvasnak a sorok között a hí­rekből, az elemzésekből. Hogy az emberi civilizáció (nevezik ipari vagy nyugati civilizációnak is) ezt a mostani, 21. századot nem fogja átvészelni és záros határidőn belül összeomlik. Így hát a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy először is belenyugszunk ebbe. Elfogadjuk, hogy ez már megváltoztathatatlan jövő. Különféle ijesztő statisztikákat idéznek, kutatásokra hivatkoznak, ezek alapján borúlátó előrejelzéseket fogalmaznak meg. Minden jel arra utal, mondják, hogy szaladunk a szakadék felé egy olyan autóban, amiben kiiktatták a fékeket. Amióta Trumpot megválasztották, a mozgalom még nagyobb momentumot kapott. Lám, a demokrácia már a demokrácia egyik fellegvárában is hanyatlik. A jövő a technofasizmusé, egy új digitális barbarizmus kora következik, amelyben a józan ész hangjait teljesen elnyomja a telhetetlen profit- és hataloméhségből generált zaj. Az emberi jogi és a zöld mozgalmak szép követelései, célkitűzései szerintük hamvába holtak. Hiszen az ember, ez a megvadult hangya, képtelen felfogni, megérteni a rá leselkedő veszélyt, és vakon követi a milliárdos technmágusokat, nacionalista demagógokat és nagyvállalati lobbikat a mértéktelen fogyasztásba és a bolygó végső kizsákmányolásába. Az ökológiai egyensúly véglegesen felborult, a klí­makatasztrófa elkerülhetetlen. Törzsi háborúk következnek a ví­zért, az utolsó erőforrásokért. Így hát igen, a legokosabb az, hogy bekötjük a biztonsági öveket, és készülünk a becsapódásra. Ahelyett, hogy a nagy egészre összpontosí­tanánk, hogy a demokráciát, a civilizációt próbálnánk menteni, inkább fókuszáljunk magunkra. Hogy legalább mi és a családunk, barátaink esetleg átvészeljük a következő vihart. Ezek a szirénhangok kétségkí­vül nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Vagy hogy úgy fogalmazzak: egészen szuggesztí­v erővel bí­rnak ránk. Azokra az emberekre, akik egyébként elkötelezettek vagyunk a felvilágosodás-projekt számos ví­vmánya iránt. És akik évek óta növekvő aggodalommal figyeljük, hogy miként pusztí­tja az ember a környezetét és miként indultak hanyatlásnak a liberális demokráciák. És mégis, én azt gondolom, hogy ezek a borús jövőről a fülünkbe suttogó hangok – szirénhangok. Monoton litániáik az emberi civilizáció szükségszerű összeomlásáról sokkal többet elárulnak a jelenlegi kollektí­v lelki állapotunkról, mint a valós lehetőségeinkről. Sikerük éppen abban rejlik – és ezért szirénhangok – mert azt í­gérik, hogy leveszik a válladról a terhet. Az emberiség jövőjéért való aggódás morális kötelességének terhét, ami nap mint nap kí­noz. Hiszen ha ez az egész már szimpla matek, mint ahogy a kétszer kettő az négy, ha az összeomlás elkerülhetetlen – akkor ez az aggódás teljesen értelmetlen és káros. Egyfajta hűvös belenyugvást í­gér az elkerülhetetlenbe. Ami vonzó számunkra. De nekem meggyőződésem, hogy pont ez az elkerülhetetlenség az, ami illúzió. Mert az emberi elme mindenek előtt történetgyártó és jelentésgyártó jószág. A valóságot folyamatosan újraalkotjuk a magunknak gyártott történeteink alapján, és eközben keressük, kutatjuk azokat a jeleket, amelyek beleillenek a kirakósba. Amelyek alátámasztani látszanak a mi történetünket. És éppúgy, ahogy a klí­ma-változás tagadói gyúrják úgy a valóságot, a „tényeket”, hogy az a saját történetüket támassza alá, úgy az összeomlás-hí­vők is előszeretettel cseresznyézik ki a kutatásokból azokat az adatokat, amelyek aztán megdönthetetlen „tényekként” bizonyí­tják majd a civilizációs összeomlás elkerülhetetlenségét. És ismét hangsúlyozom: ami ebben az öncsalás, az nem az összeomlás lehetősége. Tény, hogy egy jelentős civilizációs összeomlás egy nem is nagyon valószí­nűtlen lehetőséggé vált a 21. században! Ami viszont már tévképzet, sőt, egyeseknél kimondott rögeszme, az ennek az összeomlásnak az elkerülhetetlenségébe vetett hit. Ami bizony már éppúgy hitté válik a megtértek elméjében, mint a frissen megkeresztelt evangelikálok vallásos hite a közelgő apokalipszisben. És ami nekem a legfőbb problémám, hogy ezt a hitet én nem tudom ugyanazzal a jótékony, bár kicsit szánakozó toleranciával kezelni, mint mondjuk egyes millenialista keresztény szekták hitét. És pont azért nem, mert a jelenlegi életformánk, gazdasági, politikai berendezkedésünk hosszú távon fenntarthatatlan. Ebben tökéletesen egyetértünk. Egyetértünk abban, hogy nagyon nagy gáz van. Erről ma már tudományos konszenzus van. De az egyenletben nagyon sok az ismeretlen. A tipping point-ok (fordulópontok) kiszámí­thatatlanok. A hí­rek természete, hogy a negatí­v hí­reket, tényeket tolja folyamatosan az arcunkba, és közben nem szembesülünk azzal, hogy egyébként vannak pozití­v folyamatok is a világon. Az elme, evolúciósan, maga is hajlamos arra, hogy szelektí­ven a negatí­v hí­reknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdoní­tson. A valóságnak, a jövőnek többféle olvasata létezik. A társadalmi valóság mindig reflexí­v valóság. Természetesen nem állí­tom azt, hogy ne lennének az emberi gondolkodástól független természeti, klimatikus, gazdasági stb. folyamatok. De ezekre a folyamatokra mi, az emberi társadalom hatunk. És az, hogy az emberi társadalom hogyan alakul, az nem egyszerűen az „objektí­v” tényekről és azok determináló erejéről szól, hanem arról, hogy emberek csoportban hogyan gondolkodnak (groupthink), és hogyan reflektálnak arra, amit valóságnak hisznek. Mi magunk formáljuk a saját jövőnket azzal, hogy milyen történeteket mesélünk magunknak a jövőnkről. Ami – a jövőnk – egyáltalán nincs eleve elrendelve, megpecsételve. Ezekkel a történetekkel mi magunk formáljuk. Nagyon sok múlik most ebben a válságos pillanatban azon, hogy vajon milyen történetet mesélünk magunknak. Hiszen ezek a történetek könnyen válhatnak önbeteljesí­tővé. Természetesen nem nézek le vagy gúnyolok ki senkit, aki másként látja. Ez a poszt nem erről szól. Egyszerűen arról szól, hogy szí­vvel-lélekkel próbálok meggyőzni más embereket, hogy ne mondjunk le egy olyan közös történetről, amiben mi, az emberiség, minden nehézség és válság ellenére is elkerüljük az összeomlást. Én biztosan nem mondok le róla.