Mostanában a tomboló drogellenes háború közepette kevesebb időm van elmélkedni és elmélyültebb posztokat írni. Pedig az ilyen időszakokban még fontosabb az elmélyülés.
A Buddha négy nemes igazsága közül az elsőt gyakran így adják vissza magyarul: az élet tele van szenvedéssel. Erre a sarkalatos tanításra épül minden más: tehát ennek a megértése kulcsfontosságú. A zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett ember azonban könnyen félreértheti ezt úgy, hogy a buddhizmus szerint a világ nem más, mint siralmak völgye (vallis lacrimarum). A nirvána tanítását pedig könnyű úgy félreérteni, hogy ez valamiféle buddhista mennyország, ahová az üdvözült lelkek kerülnek.
Hát nem erről van szó.
Amit magyarra gyakran „szenvedésnek” fordítanak, az a Buddha nyelvén (páli) nem más, mint a dukkha. Ennek jóval több jelentésárnyalata van, mint amit bármilyen magyar szóval vissza lehetne adni. A kifejezés a du (rossz, nehéz) előképzőből és a kha (üres, lyuk) szóból áll. Eredetileg a kerék tengelyében található lyukat értették alatta, amibe rosszul illeszkedik a kerék tengelye, ezért a kerék nehezen, csikorogva forog.
Gondolj csak bele, milyen találó hasonlat: az ember gyakran érzi úgy, hogy az élete kereke nehezen, csikorogva forog, mintha valami baj lenne vele, mintha selejtes lenne. Vagy mintha a világgal lenne valami baj. De a Buddha szerint sem a világgal, sem az emberrel nincs baj. Senki sincsen „selejtes anyagból gyúrva”. Mind ragyogó lények vagyunk. Csupán a szemléletünkkel van a probléma. Azzal, ahogy a valósághoz viszonyulunk. Ahogy ragaszkodunk dolgokhoz, amik nem adhatnak nekünk tartós kielégülést. Ebből ered a dukkha. Amit gyakran fordítanak „kielégületlenségnek” is, ami szerintem találóbb fordítás.
Amikor azt mondjuk, hogy „szenvedés”, akkor többnyire csak negatív érzésekre gondolunk. Fájdalom, félelem, szorongás. És azt hisszük, hogy ezektől kell megszabadulnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a tartós örömöt. De a Buddha szerint nem ez az út – a dukkha több, mint egyszerűen csak negatív érzés. Mondhatnám úgy is, hogy ez csupán a dukkha egyik eleme: amikor kimondottan szarul érzed magad. Ugyanakkor a dukkha akkor is jelentkezhet, amikor kimondottan feldobott vagy. Például éppen be vagy rúgva vagy tépve, vagy orgazmust élsz át. És úgy érzed, a világ császára vagy.
Bizony, a dukkha gyakran az eufória, az eksztázis álarcát ölti: hiszen ezek nem tartanak örökké. Görcsösen igyekezünk, hogy meghosszabbítsuk őket. Hogy minél több időt töltsünk bennük. És közben kifakul minden más. Még jobban csikorog a hétköznapi életünk rozsdás kereke.
A Buddha egyik első beszédében egy nagyon találó hasonlattal élt: olyanok vagyunk, mi, még fel nem ébredt emberek, mint a kutya, ami ki van kötve egy karóhoz. És hiába acsarog, hiába rángatja a láncot, hiába kering a karó körül, nem képes elszabadulni – ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Ragaszkodunk a karóhoz, azt hisszük, hogy mi vagyunk a karó. Azonosítjuk magunkat a szenvedélyeinkkel, az indulatainkkal, az észleléseinkkel, az ítéleteinkkel, a nézeteinkkel, a tudatállapotainkkal.
Ez az egzisztenciális függőség az emberi létezés egy szerves velejárója, amiből a felébredés egyszerre borzasztó egyszerű – és mint minden borzasztó egyszerű dolog, egyben borzasztó nehéz is. Nem csoda, hogy nem szaladgálnak körülöttük a Buddhák.ð Ebből a felismerésből, a dukkha mint egyetemes kondicionáltság megértéséből fakad az együttérzés is minden más érző-gondolkodó lény iránt. Hiszen felismerjük, hogy nem vagyunk sem felsőbbrendűbbek, sem alsóbbrendűbbek másoknál – mindenki ugyanebben az egyetemes egzisztenciális függőségben szenved. Az ebből való felépülés – felébredés – az út.
„Nincs ok sietségre,” mondta Sayadaw u Pandita, burmai buddhista tanító. „Az egyetlen dolog, ami számít, figyelni, ami történik, akár jó, akár rossz.”
