Mostanában a tomboló drogellenes háború közepette kevesebb időm van elmélkedni és elmélyültebb posztokat í­rni. Pedig az ilyen időszakokban még fontosabb az elmélyülés. A Buddha négy nemes igazsága közül az elsőt gyakran í­gy adják vissza magyarul: az élet tele van szenvedéssel. Erre a sarkalatos taní­tásra épül minden más: tehát ennek a megértése kulcsfontosságú. A zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett ember azonban könnyen félreértheti ezt úgy, hogy a buddhizmus szerint a világ nem más, mint siralmak völgye (vallis lacrimarum). A nirvána taní­tását pedig könnyű úgy félreérteni, hogy ez valamiféle buddhista mennyország, ahová az üdvözült lelkek kerülnek. Hát nem erről van szó. Amit magyarra gyakran „szenvedésnek” fordí­tanak, az a Buddha nyelvén (páli) nem más, mint a dukkha. Ennek jóval több jelentésárnyalata van, mint amit bármilyen magyar szóval vissza lehetne adni. A kifejezés a du (rossz, nehéz) előképzőből és a kha (üres, lyuk) szóból áll. Eredetileg a kerék tengelyében található lyukat értették alatta, amibe rosszul illeszkedik a kerék tengelye, ezért a kerék nehezen, csikorogva forog. Gondolj csak bele, milyen találó hasonlat: az ember gyakran érzi úgy, hogy az élete kereke nehezen, csikorogva forog, mintha valami baj lenne vele, mintha selejtes lenne. Vagy mintha a világgal lenne valami baj. De a Buddha szerint sem a világgal, sem az emberrel nincs baj. Senki sincsen „selejtes anyagból gyúrva”. Mind ragyogó lények vagyunk. Csupán a szemléletünkkel van a probléma. Azzal, ahogy a valósághoz viszonyulunk. Ahogy ragaszkodunk dolgokhoz, amik nem adhatnak nekünk tartós kielégülést. Ebből ered a dukkha. Amit gyakran fordí­tanak „kielégületlenségnek” is, ami szerintem találóbb fordí­tás. Amikor azt mondjuk, hogy „szenvedés”, akkor többnyire csak negatí­v érzésekre gondolunk. Fájdalom, félelem, szorongás. És azt hisszük, hogy ezektől kell megszabadulnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a tartós örömöt. De a Buddha szerint nem ez az út – a dukkha több, mint egyszerűen csak negatí­v érzés. Mondhatnám úgy is, hogy ez csupán a dukkha egyik eleme: amikor kimondottan szarul érzed magad. Ugyanakkor a dukkha akkor is jelentkezhet, amikor kimondottan feldobott vagy. Például éppen be vagy rúgva vagy tépve, vagy orgazmust élsz át. És úgy érzed, a világ császára vagy. Bizony, a dukkha gyakran az eufória, az eksztázis álarcát ölti: hiszen ezek nem tartanak örökké. Görcsösen igyekezünk, hogy meghosszabbí­tsuk őket. Hogy minél több időt töltsünk bennük. És közben kifakul minden más. Még jobban csikorog a hétköznapi életünk rozsdás kereke. A Buddha egyik első beszédében egy nagyon találó hasonlattal élt: olyanok vagyunk, mi, még fel nem ébredt emberek, mint a kutya, ami ki van kötve egy karóhoz. És hiába acsarog, hiába rángatja a láncot, hiába kering a karó körül, nem képes elszabadulni – ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Ragaszkodunk a karóhoz, azt hisszük, hogy mi vagyunk a karó. Azonosí­tjuk magunkat a szenvedélyeinkkel, az indulatainkkal, az észleléseinkkel, az í­téleteinkkel, a nézeteinkkel, a tudatállapotainkkal. Ez az egzisztenciális függőség az emberi létezés egy szerves velejárója, amiből a felébredés egyszerre borzasztó egyszerű – és mint minden borzasztó egyszerű dolog, egyben borzasztó nehéz is. Nem csoda, hogy nem szaladgálnak körülöttük a Buddhák.🙃 Ebből a felismerésből, a dukkha mint egyetemes kondicionáltság megértéséből fakad az együttérzés is minden más érző-gondolkodó lény iránt. Hiszen felismerjük, hogy nem vagyunk sem felsőbbrendűbbek, sem alsóbbrendűbbek másoknál – mindenki ugyanebben az egyetemes egzisztenciális függőségben szenved. Az ebből való felépülés – felébredés – az út. „Nincs ok sietségre,” mondta Sayadaw u Pandita, burmai buddhista taní­tó. „Az egyetlen dolog, ami számí­t, figyelni, ami történik, akár jó, akár rossz.”