Nem véletlen, hogy pápaként a Ferenc nevet választotta. Már maga ez a névválasztás is azt üzente, hogy változást akar. Elődjével, Ratzingerrel szemben, aki az inkvizí­ció utódhivatalának vezetőjéből lett Benedek pápa, és akinek még a névválasztása is a hagyományba való konformista belesimulásról szólt. Bergoglio – az argentí­nai olasz bevándorlók gyermekéből lett jezsuita szerzetes, majd bí­boros – azonban egy olyan nevet választott, amit még egyetlen pápa sem előtte. Mert újí­tani. A legenda szerint Assisi Szent Ferencnek fiatal korában látomása volt, amelyben az Isten í­gy szólt hozzá: „Menj, Ferenc, és épí­tsd újra a házamat, mert le akar omlani.” Hát most is le akar omlani. A katolikus egyházat ezernyi válság és botrány sújtja már évtizedek óta. Olyan, mint egy zárvány, egy idegen test, ami nem képes haladni, nem képes alkalmazkodni. Ferenc pápa, akárcsak annak idején Assisi Szent Ferenc, azt a szinte lehetetlenséggel határos célt tűzte ki magának, hogy ezt az omladozó házat megújí­tja. És mint akkor, ez a felújí­tási projekt most is azért volt különösen kényes és hálátlan feladat, mert nem csak azok követték ellenszenvvel, akik kí­vülről az egész épület lerombolására törekedtek, hanem maguk az épület lakói is, akik mindent a régiben hagytak volna. Hogy milyen örökséget hagyott az egyházra, arról még bizonyára évtizedekig elvitatkozgatnak a teológusok és a politikai elemzők. Vajon túl sokat tett – vagy éppen nem eleget? Túl radikális volt, vagy túl konzervatí­v? Mélyreható reformer vagy felszí­nes, megalkuvó kozmetikus? Vannak érvek pro és kontra. De én most nem erről akarok í­rni. Inkább arról, amit számomra jelentett. És ami miatt – mert hiszem, nem vagyok egyedül – nagyon sokunk rokonszenvét elnyerte, akik a katolikus egyház megreformálására tett törekvéseit inkább kí­vülről szemléltük. Egy olyan pápa volt, aki a gőgös egyházfejedelmek fényűző arroganciájával szemben Assisi Szent Ferenc krisztusi egyszerűségét és alázatát képviselte. Nem csak szavakban, hanem tettekben is. Nem az apostoli palotában élt, hanem egy szerény vendégházban. Nem csak életmódja, öltözködése volt egyszerű, de a pápai udvar luxus-kiadásait is lefaragta. Ehelyett látványos gesztusokat és adományokat tett szegények, a kirekesztett közösségek felé. Börtönben fogva tartottak. Muszlim bevándorlók. Szexmunkások. Drogfüggők. Fogyatékkal élők. Nyitott a társadalom margóján élő csoportok felé, akikkel szemben maguk a katolikus hí­vők többsége is megvetéssel és ellenszenvvel viszonyult. Rendszeresen látogatott menekült-táborokat, drogambulanciákat. Ebben is Jézust követte, aki hasonló botrányt okozott korának buzgó hí­vői körében azzal, hogy a társadalom által kivetett emberek asztalához ült le a tekintélyek és hatalmasságok helyett. És nem csak jótékonykodott: de egyben felhasználta a hí­rnevét és népszerűségét arra, hogy megfeddje azokat a hatalmasokat, politikusokat, elnököket és miniszterelnököket, akik melldöngetve vallották keresztények magukat, de közben a legelemibb együttérzést és szolidaritást sem gyakorolták embertársaikkal szemben. Szintén Assisi Szent Ferencet követte abban, hogy felhí­vta a figyelmet arra az éltető és mély kapcsolatra, ami az embert az őt körülvevő és befogadó természettel köti össze. A Laudatio si enciklikájában radikális reformokat sürgetett a klí­maváltozás és a környezetpusztí­tás ellen. És itt is, akárcsak a szegénység esetében, mélyreható strukturális reformokról volt szó. Lehet, hogy végül éppen az egyházban nem hajtott végre igazán mély strukturális reformokat. Hogy tehetett volna többet, és hogy egy csomó kérdésben ő maga sem volt képes az egyházi mainstream előí­téleteit meghaladni. De az egész hozzáállása volt az, ami forradalmian új volt. Nem azt tartotta botránynak, hogy a papok meleg párokat áldanak meg. Hanem azt, hogy hajléktalan emberek fagynak meg a templomok zárt kapui előtt az utcán. Hogy gyerekek fulladnak a tengerbe, miközben az államok kvótákról vitatkoznak. És hogy a Föld egyre inkább szemétdombbá válik, miközben milliárdosok egyre gazdagabbá válnak. „A közömbösség globalizációja” – ez volt a legnagyobb ellenség, ami ellen harcolt. A közömbösség Ferenc szerint „spirituális betegség”. Megöli a képességünket arra, hogy a másik ember cipőjébe tudjuk képzelni magunkat. Mennyire más volt az ő spiritualitása, mint azoké, akik a katolicizmust valamiféle hierarchikus törzsi vallássá tették, egy trófeává, bálvánnyá, amit foggal-körömmel védelmezni kell „idegenek”, „mások”, „újí­tók” ellen. Az ő vallása az empátia volt: egyháza a nyitott kapuk háza. Ferenc pápa: nagyon hiányozni fog a hangod ebben a mai korban. A feddéseid, amivel helyre tetted az arrogánsokat. Az apostoli gesztusaid, amelyekkel az elesettekhez fordultál. Egész lényed, amivel ott ragyogtál nekünk, mint egy világí­tótorony a háborgó tengeren, amit sem a tomboló hullámok, sem az égen tornyosuló felhők nem tudtak eltakarni. Húsvétkor mentél el – mintha ezzel is üzenni akartál volna nekünk valamit. Azt, hogy nem a szí­vünkben hagysz magad után űrt – csupán a sí­r az, ami üres.