„Több vagy, mint a legrosszabb dolog, amit tettél,” írja Greg Boyle, jezsuita szerzetes, aki a kaliforniai Homeboy Industries nevű rehabilitációs programot alapította még a 80-es évek végén bandatagok számára.
Egy jezsuita szerzetes, vonhatják fel a szemöldöküket az ateista olvasók. Igen, az, de nem éppen az előítéletes szentfazekak sorából való. Sőt. Mint a fentebbi idézet is igazolja, az egyik legfőbb küldetésének nem azt tartja, hogy beskatulyázza és „megjavítsa” a „bűnözőket”. Az ő megközelítése teljesen más: a radikális együttérzés. Amivel alapjaiban kérdőjelezi meg a társadalom elvárásait és hozzáállását.
Mert ugye sokan úgy gondolkodnak erről, hogy vannak ezek a „rossz emberek” – gyenge jellemű, gonosz lelkű bűnözők. Akiket jól meg kell fegyelmezni és szégyeníteni ahhoz, hogy megváltozzanak. Nem így Boyle szerint. Aki mindig a teljes embert nézi, a maga történetével együtt. És ezzel a megközelítésével egyébként éppen azokat a bandatagokat, drogfüggőket döbbenti meg a leginkább, akik megszokták, hogy az intézményes rendszerektől csakis megvetésre és büntetésre számíthatnak.
Persze elmondása szerint Boyle sem mindig így állt hozzájuk. Fiatalként nagy missziós küldetéstudattal kezdte a munkáját, azzal az elszánással, hogy ő majd megváltoztatja a rossz útra tévedt embereket. Aztán rájött, hogy ez az út – tévút.
„Nem azért megyünk a peremre, hogy megváltoztassuk az embereket, hanem hogy ők változtassanak meg minket,” vallja ma már. Egyenrangú emberek találkozásától lehet csak valódi, tartós változást remélni. Egy olyan kapcsolat lehet gyógyító, ahol mindkét fél felvállalja a sebezhetőségét. Nincs „mi” és „ők” – csak mi vagyunk. A bandatagok többsége a saját traumájának terhét cipeli: keménysége, kegyetlensége egy álarc. „Azok mellé állunk, akiket démonizálnak, hogy a démonizálásnak vége legyen.”
És ez működik: a résztvevők körében jelentősen csökken a bűnismétlés, javul a munkavállalás, javul a mentális egészség.
A Homeboy Industries nem egyszerűen munkát és lakhatást kínál – hanem otthont és közösséget. Az otthon több, mint a lakhatás: egy olyan hely, ahol az embert feltétel nélkül elfogadják. Az otthon az a hely, ahol az utcai léthez szokott embernek nem kell keménynek lenni a túléléshez. Ahol nem kell bizonygatni az értékességét. Az otthont nem „ki kell érdemelni” a változással, hanem az otthon a változás alapja, ugródeszkája. Akinek nincs otthona, az nem tud változni a javára.
„Egy együttérző kört képzelünk el „ és azt, hogy senki sem áll ezen a körön kívül.”
Több vagy, mint a függőséged, a diagnózisod, a bűnügyi nyilvántartásod, vagy bármi más, amivel felcímkéztek életed során. És jogod van az együttérzésre. Ennek felismerése nem a felelősség eltolása – éppen ellenkezőleg. Itt keződik a valódi felelősség. Ezzel a szabadsággal.
