„Több vagy, mint a legrosszabb dolog, amit tettél,” í­rja Greg Boyle, jezsuita szerzetes, aki a kaliforniai Homeboy Industries nevű rehabilitációs programot alapí­totta még a 80-es évek végén bandatagok számára. Egy jezsuita szerzetes, vonhatják fel a szemöldöküket az ateista olvasók. Igen, az, de nem éppen az előí­téletes szentfazekak sorából való. Sőt. Mint a fentebbi idézet is igazolja, az egyik legfőbb küldetésének nem azt tartja, hogy beskatulyázza és „megjaví­tsa” a „bűnözőket”. Az ő megközelí­tése teljesen más: a radikális együttérzés. Amivel alapjaiban kérdőjelezi meg a társadalom elvárásait és hozzáállását. Mert ugye sokan úgy gondolkodnak erről, hogy vannak ezek a „rossz emberek” – gyenge jellemű, gonosz lelkű bűnözők. Akiket jól meg kell fegyelmezni és szégyení­teni ahhoz, hogy megváltozzanak. Nem í­gy Boyle szerint. Aki mindig a teljes embert nézi, a maga történetével együtt. És ezzel a megközelí­tésével egyébként éppen azokat a bandatagokat, drogfüggőket döbbenti meg a leginkább, akik megszokták, hogy az intézményes rendszerektől csakis megvetésre és büntetésre számí­thatnak. Persze elmondása szerint Boyle sem mindig í­gy állt hozzájuk. Fiatalként nagy missziós küldetéstudattal kezdte a munkáját, azzal az elszánással, hogy ő majd megváltoztatja a rossz útra tévedt embereket. Aztán rájött, hogy ez az út – tévút. „Nem azért megyünk a peremre, hogy megváltoztassuk az embereket, hanem hogy ők változtassanak meg minket,” vallja ma már. Egyenrangú emberek találkozásától lehet csak valódi, tartós változást remélni. Egy olyan kapcsolat lehet gyógyí­tó, ahol mindkét fél felvállalja a sebezhetőségét. Nincs „mi” és „ők” – csak mi vagyunk. A bandatagok többsége a saját traumájának terhét cipeli: keménysége, kegyetlensége egy álarc. „Azok mellé állunk, akiket démonizálnak, hogy a démonizálásnak vége legyen.” És ez működik: a résztvevők körében jelentősen csökken a bűnismétlés, javul a munkavállalás, javul a mentális egészség. A Homeboy Industries nem egyszerűen munkát és lakhatást kí­nál – hanem otthont és közösséget. Az otthon több, mint a lakhatás: egy olyan hely, ahol az embert feltétel nélkül elfogadják. Az otthon az a hely, ahol az utcai léthez szokott embernek nem kell keménynek lenni a túléléshez. Ahol nem kell bizonygatni az értékességét. Az otthont nem „ki kell érdemelni” a változással, hanem az otthon a változás alapja, ugródeszkája. Akinek nincs otthona, az nem tud változni a javára. „Egy együttérző kört képzelünk el „” és azt, hogy senki sem áll ezen a körön kí­vül.” Több vagy, mint a függőséged, a diagnózisod, a bűnügyi nyilvántartásod, vagy bármi más, amivel felcí­mkéztek életed során. És jogod van az együttérzésre. Ennek felismerése nem a felelősség eltolása – éppen ellenkezőleg. Itt keződik a valódi felelősség. Ezzel a szabadsággal.