Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2025-07-02

Ursula Le Guin í­rónőnek van egy novellája Omelaszról, a gyönyörű mesebeli városról, ahol folyamatos vidámság és jólét uralkodik. Senki sem nélkülözik, minden vágy teljesí­thető. Az emberek élvezik a drogokat, de anélkül, hogy bárki függővé válna. Nincsenek háborúk, nincs bűnözés. És mégis: Omelasznak van egy szörnyű titka. Egy gyönyörű középület alagsorában ugyanis egy ablaktalan pincében egy kisgyerek raboskodik. Egyedül, magára hagyva. Csupán annyi időre lát másik embert, amik ételt adnak neki. Mindenki tudja, hogy ott van.Általában nyolc-tí­z éves korukban magyarázzák el az omelasziaknak, hogy amennyiben ezt a gyereket kiengednék a börtönéből, vagy akár csak egyetlen kedves szót szólnának hozzá – akkor Omelasz teljes gazdagsága és boldogsága megszűnne létezni. A többség minden háborgása ellenére is megelégszik végül ezzel a helyzettel: a sokak jólléte és boldogsága érdekében egy gyermek szenvedése elfogadható ár, győzik meg őket. Azonban vannak mások. A kevesek. Akik nem elégednek meg ezzel a válasszal. Magányosan kisétálnak a gyönyörű Omelasz kapuján, és belegyalogolnak a külső sötétségbe. Soha nem térnek vissza és a lakók soha nem tudják meg, mi lett a sorsuk. Le Guin meséje nagyon komoly etikai kérdéseket feszeget, egy csomó szinten. Van egy pszichológiai szint. Vajon a látszólagos, felszí­nes kényelem érdekében elfojthatjuk-e annak a belső gyermeknek a hangját, aki bennünk követeli, hogy kielégí­tsük a szükségleteit? Annyi mindent csinálunk, csak hogy ne kelljen szembesülni vele. Csak hogy elhallgattassuk. Félünk egyedül maradni magunkkal, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mert akkor meghallhatjuk a sí­rását. És persze van egy társadalmi szint is. Vajon a sokak bősége, biztonsága és boldogsága érdekében jogunk van-e keveseket kirekesztenünk és megfosztanunk a boldogságtól? A hajléktalanok, a szegények, a menekültek, a gyermekotthonok lakói, a drogfüggők, a fogyatékkal élők: csak tüntessék el őket, ne is kelljen őket látni! Akárcsak az ipari mennyiségben termelt szemetet: vigyék el, tök mindegy, hová, csak ne kelljen látni! Ne kelljen szembesülni azzal, milyen ütemben szennyezzük a vizet, a földet, az eget. Egy Omelaszt épí­tünk – ez az ideálunk. Egy korlátlan növekedés mí­tosza által hajtott amerikai álmot, ahol minden vágyadat itt és most ki kell elégí­tened. Egy középosztálybeli pláza-idillt, luxuslakópark-világot, ahol korlátlanul fogyaszthatunk és zsákmányolhatjuk ki a természeti erőforrásokat, ahol nem kell szembesülnünk nyomorral és bűnözéssel, sem a klí­maváltozással. Távol tartja tőlünk a rendészet, a börtönök és persze a technológia. Mint Omelaszban, a mi világunkban is vannak emberek, akik elutasí­tják a komfortos és önigazoló társadalmi hazugságokat. Csakhogy ebből a civilizációból nem igen lehet csak úgy „kisétálni”. Ráadásul Omelasszal ellentétben ez az idill látszólagos és törékeny. Nem fenntartható hosszú távon. Vajon mit jelenthet a „távozás” ebben a mi Omelaszunkban? Talán elmenni nem tudunk. De elkezdhetjük meghallani a belső gyermek hangját. Vállalva a félelmetes kockázatot, hogy a komfortos hazugságokból épült valóságunk összeomlik. kép: Andrew DeGraff
 |  Péter Sárosi
Ursula Le Guin í­rónőnek van egy novellája Omelaszról, a gyönyörű mesebeli városról, ahol folyamatos vidámság és jólét uralkodik. Senki sem nélkülözik, minden vágy teljesí­thető. Az emberek élvezik a drogokat, de anélkül, hogy bárki függővé válna. Nincsenek háborúk, nincs bűnözés. És mégis: Omelasznak van egy szörnyű titka. Egy gyönyörű középület alagsorában ugyanis egy ablaktalan pincében egy kisgyerek raboskodik. Egyedül, magára hagyva. Csupán annyi időre lát másik embert, amik ételt adnak neki. Mindenki tudja, hogy ott van.Általában nyolc-tí­z éves korukban magyarázzák el az omelasziaknak, hogy amennyiben ezt a gyereket kiengednék a börtönéből, vagy akár csak egyetlen kedves szót szólnának hozzá – akkor Omelasz teljes gazdagsága és boldogsága megszűnne létezni. A többség minden háborgása ellenére is megelégszik végül ezzel a helyzettel: a sokak jólléte és boldogsága érdekében egy gyermek szenvedése elfogadható ár, győzik meg őket. Azonban vannak mások. A kevesek. Akik nem elégednek meg ezzel a válasszal. Magányosan kisétálnak a gyönyörű Omelasz kapuján, és belegyalogolnak a külső sötétségbe. Soha nem térnek vissza és a lakók soha nem tudják meg, mi lett a sorsuk. Le Guin meséje nagyon komoly etikai kérdéseket feszeget, egy csomó szinten. Van egy pszichológiai szint. Vajon a látszólagos, felszí­nes kényelem érdekében elfojthatjuk-e annak a belső gyermeknek a hangját, aki bennünk követeli, hogy kielégí­tsük a szükségleteit? Annyi mindent csinálunk, csak hogy ne kelljen szembesülni vele. Csak hogy elhallgattassuk. Félünk egyedül maradni magunkkal, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mert akkor meghallhatjuk a sí­rását. És persze van egy társadalmi szint is. Vajon a sokak bősége, biztonsága és boldogsága érdekében jogunk van-e keveseket kirekesztenünk és megfosztanunk a boldogságtól? A hajléktalanok, a szegények, a menekültek, a gyermekotthonok lakói, a drogfüggők, a fogyatékkal élők: csak tüntessék el őket, ne is kelljen őket látni! Akárcsak az ipari mennyiségben termelt szemetet: vigyék el, tök mindegy, hová, csak ne kelljen látni! Ne kelljen szembesülni azzal, milyen ütemben szennyezzük a vizet, a földet, az eget. Egy Omelaszt épí­tünk – ez az ideálunk. Egy korlátlan növekedés mí­tosza által hajtott amerikai álmot, ahol minden vágyadat itt és most ki kell elégí­tened. Egy középosztálybeli pláza-idillt, luxuslakópark-világot, ahol korlátlanul fogyaszthatunk és zsákmányolhatjuk ki a természeti erőforrásokat, ahol nem kell szembesülnünk nyomorral és bűnözéssel, sem a klí­maváltozással. Távol tartja tőlünk a rendészet, a börtönök és persze a technológia. Mint Omelaszban, a mi világunkban is vannak emberek, akik elutasí­tják a komfortos és önigazoló társadalmi hazugságokat. Csakhogy ebből a civilizációból nem igen lehet csak úgy „kisétálni”. Ráadásul Omelasszal ellentétben ez az idill látszólagos és törékeny. Nem fenntartható hosszú távon. Vajon mit jelenthet a „távozás” ebben a mi Omelaszunkban? Talán elmenni nem tudunk. De elkezdhetjük meghallani a belső gyermek hangját. Vállalva a félelmetes kockázatot, hogy a komfortos hazugságokból épült valóságunk összeomlik. kép: Andrew DeGraff

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©