Elgondolkodtál már azon, hogy miért részesülnek ennyire más elbírálásban a droghasználó emberek az egészségügyi/szociális ellátórendszerben? Például ha valaki csúnyán elvágja az ujját, többnyire nem kap erkölcsi kiselőadást a baleseti sebészeten, hogy mennyire felelőtlen hülye volt. Ha valami droghasználattal kapcsolatos problémával fordul valaki orvoshoz, szinte biztosan megkapja a prédikációt. Mintha csak része lenne az ellátási csomagnak. A korai kezelésbevétel a legtöbb krónikus állapot esetében ma már alap. De a függőség esetében még mindig makacsul él a tévhit, hogy csak akkor lehet valakin segíteni, ha már elérte az abszolút mélypontját. És hogy ahhoz, hogy bármilyen ellátásban részt vegyen, ahhoz neki kell előbb megugrania a gyakran életszerűtlenül magas bejutási küszöböt. A legtöbb kockázatvállaló cselekedet esetében természetes, hogy próbáljuk csökkenteni a tevékenység ártalmait – biztonsági övvel, sisakkal, tanácsokkal. De ha szerhasználatról van szó, az ártalomcsökkentő információt úgy tekintik, mint felelőtlen drognépszerűsítést. Ha valaki szívbeteg vagy cukorbeteg, és romlanak az értékei, akkor az orvos rákérdezhet az életmódjában bekövetkezett változásokra, de alapvetően nem a megszégyenítésére fókuszál. Legfeljebb a gyógyszerezését állítja be. Viszont ha valaki a függőségével kapcsolatos ellátásban vesz részt és visszaesik, akkor azt rögtön a jellemhibájának tudják be és ledorongolják. Ha nem működik a kezelés valamilyen krónikus betegségnél, az orvos elgondolkodik, hogy lehet-e valamilyen alternatív gyógymódot kipróbálni. Ha viszont egy függőről van szó, akkor megkapja, hogy „nem elég motivált”, és biztos az ő hibája, hogy a kezelés nem működik. Amikor egy krónikus betegnek fájdalmai vannak, akkor együttérzéssel találkozik és felírnak neki valamit. Ha egy függő panaszkodik fájdalmakra, szorongásra stb., akkor megkapja, hogy biztos csak színlel, és hogy ez nem is igazi fájdalom, csak drogot akar. És vajon mikor látunk olyat, hogy egy cukorbetegtől vagy egy depresszióstól megkövetelik, hogy valamiféle katonai kiképzőtáborokra emlékeztető fegyelmezésen és elszigetelésen menjen keresztül csak azért, hogy felépüljön? Még mindig élénken él az a tévhit, hogy ahhoz, hogy egy függőséggel küzdő ember változni tudjon, ahhoz először meg kell törni benne valamit. Mert a függő az „olyan” – és akkor itt jönnek a különféle jelzők. Hazug. Lusta. Manipulatív. És a többi. És sajnos ezek a megbélyegző hiedelmek magukba az érintettekbe is beépülnek – belső, internalizált, önbeteljesítő stigmává válnak. Kényelmetlen témák, kényelmetlen kérdések ezek, amikkel az ellátórendszer sem szeret szembesülni. Lehet engem utálni azért, mert merem őket felhozni. De az biztos, hogy sokat kell még ezekről beszélnünk, ha azt szeretnénk, hogy ne hulljon ki ennyi ember és többen legyenek képesek elindulni a felépülés útján.