A TASZ munkatársának gondolatai a Farkas fivérek büntetéséről a Tiaramagazinban
Forrás: Tiaramagazin
A hatályos büntető törvénykönyv a jelentős mennyiségű marihuána termesztését a legsúlyosabb bűncselekmények között tartja számon, amelyért öttől tíz évig terjedő szabadságvesztés is kiszabható. Az összehasonlítás végett: hasonló szankció emberölésért jár alapesetben, súlyos testi sértésért három évig terjedő szabadságvesztés, nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszakért pedig öt évig terjedő szabadságvesztés szabható ki.
A jelentős mennyiségű kábítószerrel való kereskedelem a törvény szerint akár életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető; hasonlóan szigorú büntetés csupán olyan bűncselekmények elkövetőit sújtja, mint például a különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékból elkövetett emberölés vagy a népirtás. Ez utóbbi talán megfelelő analógiát szolgáltat ahhoz, hogy megértsük a jogalkotó felfogását a kábítószer-kereskedelemről: a kábítószerek kereskedelme eszerint nem más, mint kvázi népirtás, hiszen a kábítószerek fogyasztása halált okoz, a kábítószerek terjesztése pedig tömeges halált. Erre a koncepcióra épül az Alkotmánybíróság 2004/54. határozata is, amely a kábítószer-fogyasztást a „halál-ösztön megnyilvánulásának” tekinti, és hangsúlyozza, hogy a kábítószer-fogyasztásnak „nem kizárt az azonnali halálos következménye” sem. Az állam eszerint a büntetőjogi eszközökkel a társadalom egészének testi épséghez, egészséghez fűződő jogát védi. Persze, azt az AB is elismeri, hogy a kábítószer-fogyasztás mellett számos más önsorsrontó tevékenység létezik, amely halált is okozhat, például az alkoholfogyasztás vagy a dohányzás, de ezek nem számítanak bűncselekménynek, sőt, az alkohol- és dohánytermékek legális forgalomban vannak, és az állam komoly bevételekhez jut forgalmazásuk következtében. Mi indokolja mégis, hogy a marihuánával szemben az állam teljesen más kontroll-eszközökkel lépjen fel, mint a legális drogokkal szemben?
Az Alkotmánybíróság határozatának indoklása szerint az alkohollal és a dohánnyal a társadalom megtanult együtt élni, „az alkoholfogyasztás kockázatai pedig a függőség kialakulásához szükséges mennyiség és időtartam jelentősen eltérő volta miatt messze elmaradnak a kábítószerek okozta veszélyektől, s a fogyasztás azonnali következményei is kevesebb kockázattal járnak”. A közvélemény-kutatások szerint, a többség egyetért ezzel az értékítélettel, és a marihuána használatát jóval veszélyesebbnek tartja, mint a dohányzásét vagy az alkoholfogyasztásét – nem is beszélve a terjesztéséről. A Marketing Centrum 2007. szeptemberi vizsgálata szerint a marihuánakereskedelmet a többség veszélyesebbnek ítéli még az ittas autóvezetésnél is, amely minden évben több ezer halált és sérülést okoz.
De vajon valóban rászolgál a marihuána erre a negatív társadalmi értékítéletre? Elöljáróban el kell mondanunk, hogy a marihuána valóban nem ártalmatlan, mint ahogy egyetlen drog sem az, legyen az legális vagy illegális. Bár sokan erre redukálják a vitát, valójában nem azt a kérdést kell eldöntenünk, hogy a marihuána veszélyes-e vagy sem. Az igazi kérdés az, hogy 1. vajon szükséges és arányos-e a büntetőjog szigora a marihuánafogyasztás által okozott ártalmakhoz képest, magyarán nem jár-e a közjó, az alkotmányban rögzített értékek aránytalan sérelmével; 2. vajon a kriminalizáció valóban a leghatékonyabb beavatkozás-e, nincsenek-e hosszú távon költséghatékonyabb alternatívái.
Amennyiben a marihuánával kapcsolatos tudományos irodalmat áttekintjük, arra a következtetésre jutunk, hogy óriási szakadék tátong a marihuánafogyasztás valós és a társadalom által feltételezett kockázatai között. A Beckley Foundation nevű brit agytröszt például nemrég neves szakértőkből tudományos bizottságot állított fel, hogy áttekintse a kannabiszfogyasztás közegészségügyi és társadalmi hatásait, illetve a jelenlegi kannabisz-szabályozás működését. A bizottság 226 oldalas jelentése megállapítja, hogy a fűszívásnak számos egészségügyi kockázata van, például a fogyasztók mintegy 10 százaléka függővé válik a szerrel szemben, fű hatása alatt kockázatos az autóvezetés, károsodhatnak a légutak, a serdülőkori fűszívás rossz hatással lehet az iskolai teljesítményre, és egyes tinédzsereknél mentális problémák léphetnek fel. Ha azonban kontextusban szemléljük ezeket az ártalmakat, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy azok viszonylag korlátozott jelentőségűek az alkoholfogyasztás vagy a dohányzás által okozott károkkal összehasonlítva. A közhittel ellentétben a kannabisz függőségi potenciája alacsonyabb, mint a dohányé, és bár a rendszeres fűszívás hörghuruthoz vezethet, egy hosszú távú, nagy mintán végzett kaliforniai vizsgálat szerint tüdőrákot nem okoz.
Az alkohollal ellentétben a kannabiszfogyasztás nem sarkallja erőszakos bűncselekményekre a fogyasztókat, rendszeres használata nem okoz olyan súlyos betegségeket (pl. májzsugort), amelyek halálhoz vezethetnek. Bár a tinédzserek egy igen kis számú, genetikailag erre hajlamosított csoportjánál a kannabisz sok egyéb tényező mellett növelheti a szkizofrénia kialakulásának kockázatát, ennek jelentőségét jócskán eltúlozza a média. Nincs arról szó, hogy egyébként egészséges fiatalok a marihuána hatására elmebeteggé válnának, az oksági kapcsolat léte nem bizonyított. A tudományos bizonyítékok fényében megdőlnek azok a mítoszok, amelyek még mindig aktívan formálják a fűvel kapcsolatos közvélekedést. A marihuánától nem vezet egyenes út a „keményebb drogok” felé (ún. kapudrog-elmélet), a fű nem pusztítja az immunrendszert és az agysejteket, és nem okoz tartós memóriaromlást. A bizottság szerint nem helytálló tehát a társadalomnak a jogalkotó által is visszhangzott ítélete, miszerint az alkohol és a dohány káros hatásai „messze elmaradnak” a marihuána ártalmaitól – ez inkább fordítva lenne igaz.
Dr. Kukorelly István alkotmánybíró már az AB-határozathoz fűzött különvéleményében is azt hangsúlyozta, hogy „a megfelelő tájékozottság ellen hat és az érvelés meggyőző erejét csökkenti, ha az Alkotmánybíróság a kábítószer-fogyasztáshoz egységesen a halálos következmény képét társítja”. Amennyiben a jogalkotó valóban az egyes drogok fogyasztásának ártalmait vette volna alapul a jogi szabályozás kialakítása során, akkor talán a Váncsa István által megálmodott világ vált volna valóra: a borfogyasztás be lenne tiltva, az USA légiereje külföldi országokban borpincéket és présházakat bombázna, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör pedig közleményben nyilvánítaná ki, hogy a borliberalizáció ma Magyarországon a morális kapituláció trójai falova, ésa Farkas fivéreket talán tiltott szőlőtermesztésért ítélte volna fegyházbüntetésre a bíróság.
Az alkoholtilalmat, persze, már kipróbálta az emberiség, és az sem működött, akárcsak a marihuána jelenlegi tilalma: csak Al Capone és társai profitáltak belőle. A legális kontroll jóval hatékonyabbnak bizonyult, mint a büntetőjogi tiltás. Az USA-ban például az elmúlt évtizedekben jelentősen nőtt a fűszívók száma, míg jelentősen csökkent a dohányosoké – miközben több millió embert zártak börtönbe fű miatt, de egyetlen embert sem börtönöztek be pusztán azért, mert dohányt termesztett vagy fogyasztott volna. Hollandiában, ahol a felnőttek napi 5 grammnyi marihuánát büntetlenül vásárolhatnak a coffee shopokban, kevesebb fiatal szív füvet, mint Franciaországban vagy Nagy-Britanniában, ahol a fű árusításáért súlyos börtönbüntetés jár. Bár ma Magyarországon nincsenek meg a politikai feltételei a holland modell bevezetésének, annak itt lenne az ideje, hogy arányosabbá tegyük a jogi szabályozást, és megszüntessük azt a szakadékot, ami a marihuánáról való tudományos ismeretektől, a jogállamiság normáitól és az európai uniós gyakorlattól elválasztja. Dr. Frech Ágnes, a Fővárosi Bíróság Büntetőjogi Kollégiumának elnöke tavaly ki is dolgozott egy hasonló tartalmú törvénytervezetet, amelyet a szakmabeliek többsége támogatna, azonban a kormány azóta sem tűzte napirendre a drogjogi szabályozás reformját. Addig is marad nekünk a szükségtelen és aránytalan szigor.
Sárosi Péter
