Egyre több addiktológiai konzultáns végez, ami alapvetően jó hír: a kereslet a szolgáltatásaikra még mindig messze nagyobb, mint a kínálat. Sokan köztük magánellátást nyitnak. De vajon hogyan lehet szavatolni a szakmai minőséget?
Amikor valaki függősége okán segítséget kér, az egy különleges pillanat. Súlya van. Vagy mondhatnánk azt is, hogy ez az elrugaszkodás pontja. Az arkhimédési pont, ahonnan, ha nem is a világot lehet kimozdítani a helyéről – de annak az embernek a világát biztosan, aki segítséget ké
Ez egy borzasztó sérülékeny és kiszolgáltatott kiinduló helyzet. Amit többnyire nagyon komplex egyéni problémák, konfliktusok súlyosbítanak. Sokan ugyanis – talán a legtöbben? – akkor jutnak el ide, amikor már túl vannak néhány kudarcélményen. Ami megrendítette a bizalmukat a saját képességükben arra, hogy uralják a sorsukat. Kétséget ébresztett abban, hogy egyáltalán bármit képesek kontroll alatt tartani. Így borzasztóan szégyellik magukat és egyben ki vannak éhezve arra, hogy valaki, kívülről, hozzon nekik enyhülést a szenvedéstől.
És ha itt a folyamat félrecsúszik, ha az illető elutasítással találkozik vagy visszaélnek a bizalmával, annak nagyon súlyos következményei lehetnek az adott ember életére.
Ezért is tartom nagyon fontosnak azt, hogy aki a függőséggel küzdő embereknek támogatást, támaszt kínál a felépülés ígéretével, az ezt megfelelő felkészültséggel, eszköztárral és etikával tegye. Így nagy érdeklődéssel követtem azt a kerekasztal-beszélgetést szombaton az addiktológiai kongresszuson, ami a magánellátás aktuális kérdéseit járta körül.
Abban egyetértés van, hogy a felépülés iránti kereslet igen nagy a magyar társadalomban, de sajnos a kínálat csupán a töredékét tudja lefedni ennek a keresletnek. Nincs pénz, nincs szakember. Az tehát jó hír, hogy a SOTE addiktológiai konzultáns képzésére évről évre több ember jelentkezik – míg mondjuk 10-15 éve még alig lehetett összeszedni elég számú jelentkezőt. Aki ezt a képzést elvégzi, nem lesz „addiktológus” (ez a cím csak ilyen szakvégzettséggel rendelkező orvosoknak jár ki). De képes lesz konzultációt, tanácsadást nyújtani, és ha szükséges, összekötni emberünket a megfelelő szakemberekkel, intézményekkel.
Mivel szakember-hiány van, az egyre több addiktológiai konzultánsra lenne igény. De a forráshiány miatt az állami- és civil ellátó-helyek nem mindig tudják foglalkoztatni őket. Főleg nem tisztességes munkabérért. Így hát nem csoda, ha a frissen végzett konzultánsok közül sokan úgy döntenek: magánpraxist nyitnak. Hiszen van erre a szolgáltatásra fizetőképes kereslet. Ami egyre csak nő. Ez önmagában tök jó: miért lenne baj pénzt kérni ezért a munkáért, ha egyébként pénzt kér a munkájáért a lakatos, a pék és a nyomdász is?
A gondot az jelenti, hogy egyes szakemberek szerint önmagában az addiktológiai konzultánsi végzettséggel nem lenne szabad rögtön „saját lábra állva” magánellátóvá válni. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy előtte a konzultáns egy nagyobb intézmény keretei között tapasztalatokra tegyen szert – lássa a gyakorlatban, hogy a nála tapasztaltabb segítők hogyan dolgoznak – és hogyan dolgoznak együtt. Csapatban. Ennek hiányában félő, hogy a frissen végzett konzultánsnak beletörik a bicskája az egyébként is borzasztó nehezített terepnek számító munkába. És esetleg többet árt, mint használ.
Ahhoz, hogy a konzultáns megfelelő klientúrára tegyen szert, ahhoz sokkal inkább marketing és online PR ismeretekre van szükség, mintsem szakmai tudásra. Az addiktológiai konzultánsoknak a jogszabályok szerint működési engedélyt kell kiváltaniuk. De hogy a munkájukat milyen színvonalon végzik, azt nem ellenőrzi senki. Persze, teszem hozzá én, ez igaz az állami, egyházi és civil ellátóhelyekre is – ahonnan szintén lehet meredek történeteket hallani.
Arról nem beszélve, hogy sokan még arra sem veszik a fáradtságot, hogy elvégezzék az addiktológiai konzultáns képzést, és anélkül is kínálják a szolgáltatásaikat. Egyesek elégnek tartják a saját megélt tapasztalatot arra, hogy segítőnek tekintsék saját magukat. Pedig ez nem elég. És persze zavarosban halászó sarlatánokban, szektákban sincs hiány.
Vajon hogyan lehetne ezt az egész rendszert jól szabályozni, és hogyan lehetne szavatolni a minőséget? Hiszen a hasonló törekvések a pszichológusok esetében sem sikerültek jól, amikor az ún. sarlatán törvényt meghozták. Ami valójában éppen azok ellen a kuruzslók ellen a legkevésbé hatásos, akik mindenféle végzettség nélkül etikátlanul gyógyítónak adják ki magukat.
Sajnos a beszélgetésből erre a kérdésre megnyugtató válaszokat nem kaphattunk. Van, aki szerint ilyen minőségbiztosítást nem lehet alkotni, meg kell elégedni azzal, hogy az addiktológiai konzultáns képzést fejlesztik (az elmúlt időszakban például jelentős önismereti munkát tettek kötelezővé). Mások szerint viszont kellene valamilyen minőségbiztosítás a magánellátást nyújtók körében.
Én személy szerint azt gondolom, hogy a szakmának nem kellene ezzel az államra várnia. És nem is feltétlenül kell itt megkérdőjelezhetetlen hatósági tekintéllyel felruházott szabályozás – sokkal inkább egyfajta belső szakmai iránymutatás és a lakosság felé történő tájékoztatás. Egyfajta szakmai ajánlás, aminek megszerzése, ha nem is kötelező érvényű, de legalább azok számára az emberek számára jelentene némi garanciát, akik ebben a kiszolgáltatott helyzetükben segítséget kérnek. Ha nem is arra jelentene garanciát, hogy a segítő szuper szakember – de arra igen, hogy eleget tesz néhány minimumfeltételnek.
Remélem, hogy erről a témáról még sokat fogunk beszélni a jövőben.
