Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Az emberiség nagy gondolkodó elméit évszázadok óta megosztja a kérdés, hogy vajon létezik-e teljesen önzetlen segítség ember és ember között.
Thomas Hobbes, a 17. századi angol politikai filozófus nem volt éppen egy faölelgető hippi. Leghíresebb könyvében, a Leviathán-ban azt írta, hogy az ember természetes, civilizáció előtti állapota: a totális egoizmus volt. Mindenki harcolt mindenkivel – bellum omnium contra omnes. Ha nem lenne civilizáció, ha nem lenne erős, központosított állam, akkor az ember visszahullana ebbe a természetes állapotába. Ahol az ember embernek a farkasa. Az ember önző lény, aki mindig a saját érdekét követi, és csak saját érdekből fogja tiszteletben tartani más emberek érdekét, vallotta
No de az öreg Hobbes-ot egyszer rajtakapták, hogy egy koldusnak pénzt adott az utcán, amikor azt hitte, senki sem látja. Amikor számon kérték rajta, hogy vajon ez az önzetlen cselekedet miként fér meg az általa hirdetett morózusan egoisztikus ember-képpel, Hobbes nem jött zavarba.
„Nem a szívem kedvességéből adtam a pénzt ennek a kéregetőnek, felelte. Hanem azért, hogy a saját rossz érzésemet csillapítsam ezáltal.
„Na bumm: vakarták meg az állukat a kérdezők kényelmetlenül. A kör bezárult. Tehát még a legönzetlenebb cselekedeteink mögött is mindig önző érdekeket és vágyakat sejthetünk?
A vita nem új – a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja és osztja meg a gondolkodó elméket. A 19. században a darwini evolúcióban a kapitalista önzés igazolását kereső Thomas Huxley és a természetben a kölcsönös segítség és az alulról jövő szocialista együttműködés igazolását kereső Pjotr Kropotkin, az anarchista herceg csapott össze. Az elmúlt évtizedekben evolúcióbiológusok, filozófusok és szociálpszichológusok folytattak késhegyig menő vitákat a kérdésről.
Az egyik álláspont Hobbes nyomán azt vallja, hogy az ún. altruizmus (az a viselkedés, hogy valaki akár a saját kárán is segíti a másikat) mögött mindig az önzés arca vigyorog ránk, amennyiben lehántjuk róla a bármennyire is meggyőzőnek tűnő álarcokat.
Az embert, a nagy bábjátékost, valójában ott a háttérben mindig is csupán az evolúció által belé ültetett önzés mozgatja. Még ha ez az önzés éppen össze is hangolható – és össze is hangolandó! – a sokaság vagy a másik ember érdekeivel.
A másik álláspont azonban a skót felvilágosodás nagy filozófusa, David Hume nyomán azt vallja, hogy az emberi lélekből a farkas álarca mögül kikandikál a galamb is.
Az emberi természetben az önzés mellett igenis ott van az önzetlenség, együttérzés, önfeláldozás csírája is.
A szociálpszichológia terén ez az első álláspont mellett kardoskodó Robert Cialdini és a második álláspontot képviselő Daniel Batson szociálpszichológusok vitájában nyilvánult meg. Amire nagyrészt lektorált szakfolyóiratok hasábjain került sor, kísérleti eredmények értelmezésével.
Daniel Batson számos kísérletet végzett, hogy bebizonyítsa: van olyan, hogy altruista viselkedés. Cialdini azonban, terjedelmes szakirodalmi arzenált megmozgatva, támadásba lendült. Megkérdőjelezte ezeknek a vizsgálatoknak a módszertanát. Szerinte azokat úgy is lehet értelmezni, hogy az emberek csupán a saját negatív érzelmeiket akarták csillapítani azzal, hogy segítettek másokon.
Batson persze nem értett egyet. Szerinte amikor az emberek egy szenvedővel találkoznak, két érzelmi reakcióról számolnak be: 1) elszomorítja őket a másik helyzete és 2) együttéreznek a másikkal. Egy olyan kísérletet próbált tervezni, ami alkalmas megkülönböztetni, hogy a kettő közül melyik motiválja – ha motiválja – cselekvésre az illetőt. Kísérlete alanyait választás elé állította: nézhetik, ahogy egy nőt elektromos sokknak tesznek ki, vagy elmehetnek, vagy pedig felválthatják a nőt.
Az eredmény: az emberek egy része nem a könnyű menekülést választotta, hanem felajánlotta, hogy átveszi a nő helyét. Márpedig ha csak a negatív érzéseit akarta volna elkerülni, akkor választhatta volna a könnyű menekülést is.
Így tehát Batson szerint kísérleti úton bizonyítást nyert, hogy az emberek egy része valóban együttérzésből és nem önzésből segít másokon.
Cialdinit persze nem lehetett ilyen könnyen két vállra fektetni. Újra támadásba lendült, és új elméletet dolgozott ki: szerinte a segítést még ebben az esetben sem az önzetlenség motiválja. Hanem az, hogy amikor az ember intenzíven rosszul van egy másik ember szenvedése láttán, akkor erős érzelmi kötődést alakít ki. „Egyé válik” azzal, akivel együttérez.
Így tehát Cialdini szerint valójában nagyon is önző módon magunkat segítjük, amikor másnak segítünk.
Patthelyzet.
Gondolom a nyájas olvasót nem lepi meg, ha azt mondom: a vita azóta is folyik. Mi több, megkockáztatom, hogy pusztán empirikus kutatások ezt a vitát soha nem is fogják lezárni vagy megoldani.
Hogy az emberek éppen melyik állásponthoz kerülnek közelebb, azt a habitusuk, saját élettapasztalataikból leszűrt észleleteik mellett nagyban befolyásolja a társadalmi-gazdasági környezet és a kultúra is, amelyből táplálkoznak. Például én nem tartom véletlennek, hogy éppen a neoliberális fordulat idején, amikor Reagan és Thatcher piedesztálra emelték az önző piaci érdek mindenhatóságának doktrínáját, éppen akkor váltak igazán népszerűvé az emberi természet alapvető önzőségéről szóló nézetek.
Mint amilyen az „önző gén” hipotézis, ami végül messze túlterjeszkedett azon, ahogyan eredeti kidolgozója, Richard Dawkins értette. És egyfajta apoteózisává vált a menedzser-kultúrának. És persze ezek a nézetek megjelennek a médiában, a filmekben, a sorozatokban is. Ott vannak például a rendkívül népszerű Mad Max nyomdokán járó poszt-apokaliptikus drámák, amelyek szerint az emberiség szinte azonnal visszazuhan a hobbes-i mindenki háborúja mindenki ellen állapotba, amint valami katasztrófa következik be.
Frans de Waal, a főemlős-kutatás egyik nagyágyúja, évtizedek óta kutatja a csimpánzok és bonobók viselkedését, számos könyvet írt az empátia és altruizmus témakörében.
Szerinte az, ahogyan például a nagy TV csatornák természetfilmjei ábrázolják a természet világát, sokkal inkább szól a mi társadalmunkról és kultúránkról, mint magáról a természetről.
Napjaink embere ugyanis azt várja el, hogy a természetet úgy mutassák be, mint kegyetlen, könyörtelen harcot a túlélésért. Az emberek azt szeretik nézni, ahol harc és vetélkedés van. Ami nem is meglepő egy kapitalista fogyasztói társadalomban: ugyanez meg a Wall Streeten, nemde? Hiszen még a film címében is benne van: a Wall Street farkasai. Csak éppen a Wall Street egyáltalán nem a farkasokról szól, hanem arról, ahogyan mi a farkasokat elképzeljük, és felhasználjuk, hogy legitimáljunk egyfajta emberi attitűdöt.
De Waal nem ért egyet Hobbes-al. Szerinte az ember természeti állapota, eleve az együttműködés állapota volt – amit megfigyelhetünk a bonobóknál és a csimpánzoknál is. Akik, nem mellesleg, genetikailag szinte teljesen megegyeznek, mégis, teljesen más csoport-dinamika szerint élik az életüket. De Waal számos olyan esetet írt le, amikor még a harciasabb csimpánzok is megdöbbentő, a gének önző továbbörökítésének céljával nehezen megmagyarázható tettekre képesek. Amikor például hím csimpánzok örökbe fogadják más csimpánzok árván maradt kölykeit, és gyakran saját kárukon, önfeláldozóan segítik őket a túlélésben. Persze végső soron ebbe is bele lehet magyarázni az önzést: mint mondtam, a vita empirikus, logikai úton nem eldönthető.
És végső soron, ahogy de Waal is rámutat, nem is az a lényeg, hogy eldöntsük, van-e önzés a látszólag önzetlen cselekedeteink mögött vagy sem. „Miért próbálnánk elkülöníteni az ént a másiktól, a másikat az éntől, mikor éppen a kettő egyesítése az együttműködésen alapuló természetünk titka?” – kérdezi.