A legutóbbi szakmai találkozó alkalmával utcai megkereső munkások mondták: azoknak a nagyrészt hajléktalan szerhasználó klienseknek a 95%-a, akikkel nap mint nap találkoznak, a gyermekvédelmi rendszerből érkezett. Konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy a gyermekvédelem rendbetétele prioritást kell, hogy élvezzen. A gyermekvédelem botrányai a NER bukásának egyik okát – és a Tisza programjának sarkalatos pontját képezték. Az új kormány, helyesen, hozzáértő és kritikus civil szakembereket nevezett ki kulcspozíciókba, hogy korszerű elvek alapján megkezdjék ennek a rendszernek a rendbetételét. A szülő nélkül, intézetben felnövő gyerekekkel tehát szolidárisak vagyunk valamennyire. Sajnáljuk őket, amíg az intézetben történnek meg velük borzalmas dolgok. No de mi lesz akkor, amikor fiatal felnőttként kikerülnek az intézményből? Tömegével kerülnek ki az utcára. Akkor az a társadalmi szolidaritás is elpárolog a semmibe, ami korábban még talán megvolt. A szegény árva intézeti gyerekből rohadt csöves drogos lesz. Eltakarítandó szemét, zavaró tájseb, akire rendőrt szokás hívni. Pedig amit fiatal felnőttként tesznek: az utcai lét, a drogfüggőség, a túlélési szexmunka – ezek mind annak a traumatizációnak a következményei, amit az állam mulasztása, a gyermekvédelem csődje miatt gyermekként elszenvedtek. Mégis: ezt kizárólag rendészeti kérdésként kezeljük. Az államnak nincs rá válasza, hogy ezen túl mi legyen velük: honnan lesz emberhez méltó lakhatásuk, honnan kapnak támogatást a fertőzések megelőzéséhez, a függőségből, traumákból való felépüléshez. Hogyan fognak tartozni a társadalomhoz, ami kitaszította őket. Csak én látom itt az ellentmondást? A helyzet az, hogy nem csak a gyermekvédelem rendbetétele terén kellene határozottan szembefordulni a NER örökségével, hanem az addiktológiában, a drogpolitikában is.