2026 augusztusában új korszak kezdődött Kolumbiában. Az elnökválasztást a jobboldali Abelardo de la Espriella nyerte meg, aki hivatalba lépésekor egyértelművé tette: szakítani kíván elődje, Gustavo Petro drogpolitikájával, és visszatérne a keményvonalas biztonságpolitikához. Programjának központi elemei közé tartozik a kokacserjék légi permetezésének újraindítása, a katonai fellépés fokozása a fegyveres csoportokkal szemben, valamint a béketárgyalások felülvizsgálata.

A célja világos: megállítani a kokatermesztés növekedését és visszaszerezni az állam ellenőrzését az ország konfliktus sújtotta vidékein. A koka növény leveléből állítják elő ugyanis a kokaint, a világ egyik legnépszerűbb kábítószerét, amelynek kínálata az elmúlt években Európában is rekordméreteket döntöget. A koka-cserje kizárólag speciális szubtrópusi-magashegyi klimatikus és talajviszonyok mellett terem meg az Andokban, ezért nem olyan, mint a kender, ami gyakorlatilag bárhol termeszthető.

De la Espriella győzelme nem előzmények nélküli. Gustavo Petro 2022-ben első baloldali elnökként azzal az ígérettel került hatalomra, hogy szakít az évtizedek óta uralkodó drogellenes háború logikájával. Kormánya abból indult ki, hogy a kokatermesztés elsősorban nem rendészeti, hanem társadalmi-gazdasági probléma: a vidéki szegénység, az állami jelenlét hiánya, a földtulajdon rendezetlensége és a fegyveres konfliktus következménye. A hangsúlyt ezért az önkéntes terménykiváltási programokra, a vidéki fejlesztésekre, valamint a fegyveres szervezetekkel folytatott tárgyalásokra – az úgynevezett Teljes Béke (Paz Total) stratégiára – helyezte.

A valóság azonban sokkal makacsabbnak bizonyult. Petro elnöksége alatt a kokatermesztés és a kokaintermelés történelmi csúcsokat ért el, miközben számos régióban romlott a közbiztonság, és a fegyveres csoportok tovább erősödtek. Mint később látni fogjuk, ennek okai összetettek. Mégis, ez fontos szerepet játszott abban, hogy a választók többsége végül egy jóval keményebb fellépést ígérő jelöltre szavazott.

Az új elnök első intézkedései ezért sokak számára a 2000-es évek elejének politikáját idézik. A kokaföldek légi permetezése, az amerikai együttműködés erősítése és a katonai nyomás fokozása mind a Plan Colombia időszakából ismert eszközök. De vajon valóban ezek hiányoztak az elmúlt négy évből? Vagy Kolumbia ismét egy olyan stratégiához tér vissza, amely ugyan rövid távon látványos eredményeket hozhat, hosszabb távon azonban már egyszer kudarcot vallott? A válaszhoz érdemes visszatekinteni a Plan Colombia tapasztalataira és megvizsgálni, mit mondanak erről az elmúlt két évtized kutatásai.

Mit mutat a történelem? A Plan Colombia mérlege

Abelardo de la Espriella programjának egyik legvitatottabb eleme a kokaföldek légi permetezésének újraindítása. Ez azonban korántsem új ötlet. Kolumbia már több mint két évtizeden át alkalmazta ezt a módszert az Egyesült Államok által finanszírozott Plan Colombia keretében, amelyet 2000-ben indítottak útjára azzal a céllal, hogy egyszerre gyengítsék a drogkereskedelmet és az abból finanszírozott fegyveres felkelő csoportokat. A program során több milliárd dollárnyi amerikai támogatás érkezett az országba, és 2000 és 2015 között több mint 1,7 millió hektár kokaültetvényt permeteztek le glyphosate hatóanyagú gyomirtóval.

Első pillantásra a stratégia sikeresnek tűnt. Azokon a területeken, ahol permeteztek, a kokacserjék jelentős része elpusztult, és a következő hónapokban valóban csökkent a termesztett terület nagysága. Ha kizárólag az adott régió rövid távú adatait vizsgáljuk, úgy tűnhet, hogy a légi permetezés hatékony eszköz volt.

Nézd meg a Drogriporter korábbi beszélgetését a témában:

A probléma az volt, hogy a kokatermesztés nem tűnt el – csupán alkalmazkodott. A gazdák gyakran néhány hónapon belül újratelepítették az ültetvényeket, vagy egyszerűen átköltöztek egy másik, nehezebben megközelíthető térségbe. Ezt a jelenséget a szakirodalom léggömbhatásnak (balloon-effect) nevezi. Ha az egyik helyen visszaszorítjuk a problémát, egy másik helyen bukkan fel újra – akárcsak a léggömb, aminek a felülete a másik oldalon türemkedik ki, ha az egyik oldalon benyomjuk. A kokaföldek egyre távolabbi, sűrű erdős területekre húzódtak vissza, a termelők kisebb és szétszórtabb ültetvényeket alakítottak ki, hogy nehezebben lehessen őket felderíteni. A kokaintermeléshez szükséges alapanyag tehát továbbra is rendelkezésre állt, csak más helyen.

Az elmúlt húsz év közgazdasági és kriminológiai kutatásai egyre inkább arra a következtetésre jutottak, hogy a permetezés ugyan képes átmenetileg csökkenteni a kokatermesztést egy-egy térségben, országos szinten azonban jóval szerényebb eredményeket hozott. Egy hektár lepermetezése hosszabb távon átlagosan lényegesen kevesebb mint egy hektár koka végleges eltűnését eredményezte, mert a kieső termelést nagyrészt újratelepítés vagy földrajzi áthelyeződés ellensúlyozta. Más szóval: a program jelentős költségek mellett inkább a kokatermesztés földrajzi eloszlását változtatta meg, mint annak összmennyiségét.

Nem kívánt következmények: erdőirtás, mezőgazdasági károk

A stratégiának ráadásul komoly mellékhatásai is voltak. A kokatermesztés újabb erdőterületekre tolódása felgyorsította az erdőirtást és a természetes élőhelyek pusztulását. Számos kutatás dokumentálta, hogy a permetezés a környező legális mezőgazdasági területeket is károsította, ami tovább rontotta a vidéki lakosság megélhetését. Ráadásul hosszú távú epidemiológiai vizsgálatok nyugtalanító kapcsolatot mutattak bizonyos egészségügyi ártalmak és a légi permetezésnek való kitettség között a mezőgazdaságból élő népesség körében. Az érintett közösségek körében erősödött a bizalmatlanság az állammal szemben, mivel sokan úgy érezték, hogy a kormány nem alternatív megélhetést kínál számukra, hanem egyszerűen megsemmisíti egyetlen biztos bevételi forrásukat.

Mindez nem jelenti azt, hogy a Plan Colombia teljes egészében kudarcot vallott volna. A program hozzájárult a kolumbiai állam katonai kapacitásainak megerősítéséhez, visszaszorította a gerrillák (FARC) több hagyományos bázisát, és javította az állam ellenőrzését számos korábban elveszített terület felett. A kokainpiac szempontjából azonban a mérleg jóval kevésbé kedvező. Bár egyes években átmenetileg csökkent a kokatermesztés, ezeket a sikereket rendre újabb növekedés követte, és mára a kutatók többsége egyetért abban, hogy a kizárólag kínálatcsökkentésre építő stratégia önmagában nem tudta tartósan visszaszorítani sem a kokatermesztést, sem a kokain nemzetközi piacát.

A Plan Colombia története ezért fontos tanulsággal szolgál a jelenlegi politikai vitákhoz. A kérdés nem az, hogy a légi permetezés képes-e elpusztítani a kokacserjéket – erre a válasz egyértelműen igen. A valódi kérdés az, hogy képes-e tartósan megszüntetni azokat a gazdasági és társadalmi ösztönzőket, amelyek miatt a gazdák újra és újra kokát ültetnek. Az elmúlt huszonöt év tapasztalata alapján erre a válasz sokkal inkább nemleges.

Petro alternatívája – miért nem lett siker?

Gustavo Petro már választási kampányában világossá tette, hogy szakítani kíván az elmúlt évtizedek drogellenes háborújával. Véleménye szerint a kokatermesztés elsősorban nem bűnüldözési probléma, hanem a vidéki szegénység, a földhöz jutás egyenlőtlensége, az állami jelenlét hiánya és a nemzetközi kokainkereslet következménye. Ennek megfelelően kormánya fokozatosan leállította a kényszerű eradikációt és elvetette a légi permetezés újraindítását. Helyette az önkéntes terménykiváltási programokat, a vidéki infrastruktúra fejlesztését, valamint a fegyveres szervezetekkel folytatott tárgyalásokat helyezte előtérbe a Teljes Béke (Paz Total) program keretében.

Petro diagnózisa nagyrészt egybeesett a nemzetközi szakpolitikai konszenzussal. A probléma az volt, hogy a stratégia megvalósítása jóval nehezebbnek bizonyult, mint a koncepció megfogalmazása. A vidéki fejlesztések lassan haladtak, az önkéntes terménykiváltási programok finanszírozása és végrehajtása akadozott, miközben számos térségben a fegyveres csoportok továbbra is ellenőrzésük alatt tartották a kokatermesztést és a kokain-kereskedelmet. A kolumbiai állam egyszerűen nem rendelkezett elegendő intézményi kapacitással ahhoz, hogy rövid idő alatt tartós alternatívát kínáljon több tízezer kokatermelő család számára.

A Teljes Béke program sem hozta meg a remélt áttörést. Bár egyes fegyveres szervezetekkel sikerült ideiglenes tűzszüneteket kötni, más csoportok kihasználták a bizonytalan helyzetet, terjeszkedni kezdtek, és több régióban megerősítették ellenőrzésüket az illegális gazdaság felett. Ennek következtében a közbiztonság számos térségben tovább romlott, ami jelentősen aláásta a kormány politikai támogatottságát.

A kokatermesztés és a potenciális kokaintermelés eközben rekordmagasságba emelkedett. Ezt nem lehet kizárólag Petro politikájának tulajdonítani. Szerepet játszott a globális kereslet növekedése, a korábbi permetezési programok megszűnése, a COVID-járvány utóhatásai, valamint a fegyveres csoportok alkalmazkodása is. Mégis, a közvélemény számára a növekvő kokain-termelés és a romló biztonsági helyzet egyértelműen a kormány kudarcának bizonyítékává váltak.

Petro elnökségének legfontosabb tanulsága talán éppen az, hogy a drogellenes háború legitim kritikája önmagában még nem nyújt működő alternatívát. A kínálatcsökkentés korábbi modellje számos kudarcot vallott, de egy fejlesztésre és tárgyalásra épülő stratégia sem tud eredményes lenni, ha nem társul hozzá megfelelő állami kapacitás, biztonság és hosszú távon kiszámítható finanszírozás.

Miért fontos mindez Európa számára?

A kolumbiai drogpolitika alakulása ma már messze nem csupán Latin-Amerika belügye. Az elmúlt másfél évtizedben Európa a világ egyik leggyorsabban növekvő kokainpiacává vált. Az Európai Unió Kábítószer-ügynöksége (EUDA) szerint 2024-ben az uniós tagállamok közel 97 ezer kokainszállítmányt foglaltak le, összesen 330 tonna mennyiségben. Bár ez valamivel elmaradt a 2023-as rekordnak számító 419 tonnától, a lefoglalások száma tovább nőtt, ami arra utal, hogy a kínálat továbbra is rendkívül bőséges, a csempészútvonalak pedig egyre diverzifikáltabbá váltak.

A kokain ma már nem csupán több országban elérhető, hanem tisztább és olcsóbb is, mint egy évtizeddel ezelőtt. Az EUDA adatai szerint a kiskereskedelmi forgalomban kapható kokain átlagos tisztasága 2024-re 44 százalékkal magasabb volt, mint 2014-ben, miközben az ára lényegében változatlan maradt. A kínálat növekedése a fogyasztásban is tükröződik: becslések szerint mintegy 4–5 millió európai használ kokaint évente, és több mint 2 millió fiatal felnőtt fogyasztotta az elmúlt évben. Magyarország még mindig az európai átlag alatt van kokain-fogyasztás tekintetében, ugyanakkor a budapesti szennyvízvizsgálatok az elmúlt években folyamatos emelkedést jeleztek a kokain bomlástermékének koncentrációjában, ami arra utal, hogy a nagyvárosi fogyasztás gyorsabban nő, mint amit a lakossági kérdőívek mutatnak.

A következmények messze túlmutatnak a közegészségügyön. Antwerpen, Rotterdam, Algeciras és más nagy kikötők a dél-amerikai kokain elsődleges európai belépési pontjaivá váltak. A kokainkereskedelemhez kapcsolódó korrupció, pénzmosás és szervezett bűnözés látványosan megerősödött, miközben Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svédországban és Spanyolországban megszaporodtak a drogpiacokhoz köthető robbantások, célzott gyilkosságok és fegyveres leszámolások. Az EUDA ezért ma már a kokainpiacot nem pusztán egészségügyi, hanem egyre inkább belső biztonsági fenyegetésként is kezeli.

Éppen ezért nem közömbös Európa számára, milyen irányt vesz Kolumbia drogpolitikája. A világ kokainjának döntő többsége továbbra is Kolumbiából származik, így az ottani döntések közvetlenül befolyásolják az európai piacot is. A kérdés azonban nem pusztán az, hogy sikerül-e átmenetileg csökkenteni a kokatermesztést, hanem az, hogy mit kezdünk az egyre növekvő kereslettel a fejlett világban.

A kolumbiai dilemma nem oldható meg egyedül Kolumbiában

Petro drogpolitikájának talán legkevésbé tárgyalt eleme az volt, hogy következetesen hangsúlyozta: a kokatermesztés problémája nem oldható meg kizárólag Kolumbián belül. Beszédeiben többször is azt állította, hogy a drogellenes háború azért vall kudarcot újra és újra, mert a nemzetközi közösség a kínálat visszaszorítására összpontosít, miközben változatlanul fenntartja a kokain illegális, rendkívül jövedelmező világpiacát. Az ENSZ Közgyűlésén 2022-ben elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy a kokain elleni háború nem a koka növényt, hanem Latin-Amerika erdeit és népeit pusztítja.

Ez valóban a kolumbiai drogpolitika alapvető paradoxona. A kokain iránti kereslet Észak-Amerikában és Európában évtizedek óta stabil vagy éppen növekvő, miközben a termék előállítása és kereskedelme illegális. Egy ilyen piacon a magas kockázat rendkívül magas profitot eredményez, amelyet újabb és újabb szereplők próbálnak megszerezni. Ha egy termelő kiesik, más lép a helyére; ha egy útvonal bezárul, új útvonal nyílik; ha egy térségben visszaszorítják a termesztést, az gyakran máshol jelenik meg újra. A gazdasági ösztönzők változatlanok maradnak.

Ebben a helyzetben egyetlen termelő ország mozgástere szükségszerűen korlátozott. Még ha Kolumbia teljesen fel is számolná saját kokatermesztését – ami önmagában is rendkívül valószínűtlen – a nemzetközi kereslet várhatóan más országokban teremtene új kínálatot. Erre a történelem több példát is szolgáltatott: amikor a coca termesztése visszaszorult Peruban, Kolumbiába tevődött át, majd később részben ismét Peruba és Bolíviába. A tiltott piacok egyik alapvető sajátossága éppen az alkalmazkodóképesség.

Petro ezért nem csupán kolumbiai reformokat sürgetett, hanem a nemzetközi drogpolitikai rendszer átalakítását is. Többször felszólította az ENSZ tagállamait arra, hogy vizsgálják felül a globális drogtilalmi rendszert, és kezdjenek őszinte vitát a szabályozás alternatíváiról. Úgy érvelt, hogy amíg a fogyasztó országok fenntartják a kokain iránti keresletet, miközben a termelés teljes kockázatát a dél-amerikai országokra hárítják, addig Kolumbiától nem várható el, hogy egyedül oldjon meg egy globális problémát. Amíg a nemzetközi szabályozás nem változik, Kolumbia könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy bármelyik stratégiát választja – akár a katonai fellépést, akár az alternatív fejlesztést: végső soron ugyanannak a globális piacnak és drogtilalomnak a logikájával kell szembenéznie.

Mit kezdjünk a kokainnal?

A kokain fogyasztása, bár a fogyasztóiról élő démonizált kép sok szempontból hamis, kockázatos tevékenység. Növeli a szív- és érrendszeri események kockázatát, pszichés problémákat idézhet elő, és egyes fogyasztóknál súlyos függőség kialakulásához vezethet. Ugyanakkor a valóság ennél összetettebb: a kokaint használók jelentős része nem válik függővé, hanem alkalmi vagy rekreációs fogyasztó marad.

Bizonyos társadalmi közegekben – az éjszakai életben, egyes üzleti vagy kulturális szférákban – használata egyre inkább hallgatólagosan elfogadott jelenség, miközben a közpolitikai diskurzus gyakran még mindig úgy tesz, mintha ez csupán a bűnözés vagy a deviánsok problémája lenne. Akár elfogadjuk, akár elítéljük, ettől még a kokain jelen van társadalmainkban, és kevés jel utal arra, hogy a kereslet a belátható jövőben megszűnne.

Ez a kettősség megnehezíti a józan szakpolitikai gondolkodást. Mindez nem jelenti azt, hogy a kokain teljes (alkoholhoz hasonló) legalizációja megoldaná a problémát; annak előnyeiről és kockázatairól legitim szakmai vita folyik. Azt azonban egyre nehezebb tagadni, hogy a kereslettel sokkal őszintébben kellene szembenéznünk. A kizárólag a teljes kokainmentességet célul kitűző politika helyett érdemesebb lehet arra összpontosítani, hogyan lehet egy tartósan fennmaradó jelenség egészségügyi, társadalmi és biztonsági ártalmait a lehető legkisebbre csökkenteni.