A Magyar Közlöny szerint a drogkoordinációs feladatok az újonnan megalakult Egészségügyi Minisztérium fennhatósága alá kerültek. Itt egyre több jel mutat arra, hogy a drogkoordináció nem kap külön államtitkárságot vagy helyettes államtitkárságot, hanem a mentális egészségügy alá rendelik. Ez a döntés egyszerre jelentene szakítást az elmúlt évek drogpolitikájával, de a 2010 előtti megközelítéssel is.

2000 és 2010 között egy Európában is progresszívnek számító nemzeti drogkoordinációs rendszer jött létre Magyarországon, amelyet fénykorában önálló helyettes államtitkárság képviselt a mindenkori szociális/ifjúságügyi tárcán belül, külön tárcaközi koordinációval (Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság), külön kormányzati háttérintézménnyel (Nemzeti Drogmegelőzési Intézet) és pályázati rendszerrel rendelkezett. 2010 után ez a kormányzati drogkoordináció gyakorlatilag teljesen eltűnt, dedikált hivatalnokaival, intézményrendszerével és pályázataival együtt. A drogpolitika rendészeti kérdéssé minősült le.

Az EÜM-höz csatolásnak kétségkívül lehetnek előnyei is.

A mindenkori egészségügyi tárca például nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkezett a kormányzaton belül, mint a szociális tárca. Így talán a költségvetési viták során ez a jövőben pozitívan érvényesülhet. Talán. Emellett talán könnyebb lehet egyes jelenleg kábítószernek minősített szerek (pl. kannabisz, pszichedelikumok) indokolt gyógyászati felhasználásának engedélyezése is.

Egy másik előny, hogy sokat javulhat az addiktológiai és pszichiátriai ellátások integráltsága – közelebb kerülhetnek eddig nagyon szétszakadtan működő szolgálatátok. Így javulhat a kettős/többes diagnózisú szerhasználók ellátása. Erősödhet az egészségügyi szemlélet a büntetőjogi megközelítéssel szemben, és a drogfüggőség nagyobb elismerést nyerhet az egészségügyi ellátáson belül, mint krónikus egészségügyi állapot.

Lehetnek azonban kockázatok is.

A drogkérdést ugyanis kizárólagosan egészségügyi keretbe helyezni éppen olyan tévedés, mint kizárólagosan rendészeti problémává redukálni. A szerhasználók túlnyomó többsége éppen annyira nem beteg, mint amennyire nem bűnöző. A problémás szerhasználat és a mentális zavarok között van átfedés, de a droghasználók többsége alkalmi használó, és nem lehet diagnosztizálni semmilyen zavarral.

Több százezer ember van, aki élete során valamilyen pszichoaktív szert használ, anélkül hogy függővé válna vagy pszichiátriai ellátásra szorulna. A drogpolitika róluk is szól. Az alkalmi kannabisz fogyasztással például nem szerencsés a mentális betegségek keretrendszerében foglalkozni, növelheti a megbélyegzést.

De említhetnénk azt is, hogy a drogprevenció területén a drogpolitika az oktatással, a fesztiválokon és szórakozóhelyeken végzett ártalomcsökkentő munka révén a kultúrával és az ifjúságüggyel, a munkaerőpiaci reintegráció terén a munkaüggyel, a hajléktalanság és lakhatási problémák kezelésén keresztül a szociálpolitikával és lakáspolitikával, a büntetőjogi szabályozás és az elterelés kérdéseiben az igazságüggyel, a szervezett bűnözés és az illegális piacok visszaszorítása terén a rendészettel, az alkohol- és dohánypolitika, illetve az addiktológiai szolgáltatások finanszírozása kapcsán pedig a pénzügypolitikával áll szoros kapcsolatban. Mindez jól mutatja, hogy a drogpolitika természeténél fogva tárcaközi terület, amelynek sikeres működéséhez különböző szakpolitikák és intézmények együttműködésére van szükség.

A mentális egészségügyi rendszerek hajlamosak diagnózisokra, terápiákra, ágyszámokra fókuszálni – eközben elveszhetnek a drogjelenség egyéb, társadalmi, kulturális, közösségi dimenziói.

Megkockáztatom, az addiktológiai ellátórendszer szolgáltatásainak többsége inkább a szociális ellátáshoz tartozik, mint az egészségügyi ellátáshoz. Azokat nem csak egészségügyi intézmények, hanem jelentős részben civil szervezetek nyújtják. Ha nem lesznek nevesített, dedikált drogprevenciós, ártalomcsökkentő pályázatok, akkor ezeknek a szervezeteknek egy nagy közös mentális egészség keretben kell versengeniük ugyanazokért a forrásokért.

A szerhasználati problémák szorosan összefüggnek olyan társadalmi meghatározó tényezőkkel, mint a szegénység, a hajléktalanság, a munkanélküliség, a társadalmi kirekesztés. Fennáll a veszély, hogy ha a koordináció kizárólag mentális egészségügyi intézményrendszerben történik, könnyen egyéni problémává válik az, ami részben társadalmi probléma.

Az egészségügyi megközelítés persze nem azonos a pszichiátriai megközelítéssel. A közegészségügy hagyományosan a populáció egészét vizsgálja, foglalkozik a társadalmi meghatározókkal, a környezettel, a prevencióval és az ártalomcsökkentéssel is. A pszichiátria ezzel szemben értelemszerűen az egyéni diagnózisokra és kezelésekre koncentrál. A drogpolitika nem nélkülözheti a pszichiátriát, de nem is szűkíthető le arra.

Csehországban éppen most fogadott el az addiktológiai szakma egy tiltakozó állásfoglalást, mert a Babis kormányzat a szociális tárcától az egészségügyibe helyezte át a drogkoordinációt – amit az ottani szakemberek egyértelműen visszalépésként éltek meg. A cseh szakemberek szerint ugyanis a döntés veszélyezteti azt a több évtized alatt kialakított modellt, amely a drogpolitikát egyszerre kezelte egészségügyi, szociális, oktatási, igazságügyi és emberi jogi kérdésként. Kritikájuk nem az egészségügy ellen irányul, hanem a drogpolitika túlzott medikalizációja ellen.

Manapság egyre nagyobb konszenzus látszik kialakulni nemzetközi szinten is amellett, hogy a nemzeti drogstratégiának átfogó, integrált megközelítést kell alkalmaznia, és a nemzeti drogkoordinációnak tárcaközi, multidiszciplináris jellegűnek kell lennie. Ebből a szempontból talán nem is az a legfontosabb, hogy milyen minisztériumban van a drogkoordináció, hanem az, hogy mennyire érvényesül ez az átfogó és multidiszciplináris megközelítés a drogpolitikában. És persze milyen erős intézményes háttért kap a drogkoordináció.

Ugyanez igaz a finanszírozásra is. Az addiktológiai ellátórendszer problémáinak jelentős része nem abból fakad, hogy melyik minisztériumhoz tartozik a drogpolitika, hanem abból, hogy krónikus forráshiánnyal küzd. Ezért korábban javaslatot tettünk egy Nemzeti Addikciós Alap létrehozására, amely a függőséget okozó termékekből és szolgáltatásokból származó állami bevételek egy részét automatikusan visszaforgatná a megelőzés, a kezelés, az ártalomcsökkentés, a kutatás és a szakemberképzés finanszírozására. Egy ilyen alap stabilabb és kiszámíthatóbb hátteret biztosíthatna az addiktológiai rendszer számára, függetlenül attól, hogy a drogkoordináció éppen melyik minisztériumhoz tartozik.

A drogpolitika reformjának másban is túl kell lépnie az egészségügyön: szükség lesz egy komoly büntetőjogi reformra is, hiszen a jelenlegi szabályozás európai összehasonlításban aránytalanul és szükségtelenül szigorú. Más területeken viszont szükség lesz szigorításra: például az alkoholszabályozás terén (lásd a javaslataimat itt).

Mint azt már többször megírtam, a jó drogpolitikát nem csak a tartalma teszi, hanem az a mód is, ahogyan a drogpolitikát kialakítja a kormány. Különösen fontos nulladik lépés a civil társadalom bevonása, a szakmai szervezetekkel, az érintettek közösségeivel való konzultáció. Reméljük, hogy az új kormány a szakmával való egyeztetés után fogja kialakítani az új nemzeti drogkoordináció rendszerét.